Bárányvakság 19. - Keresztények, zsidók, proletárok

Nem azt mondom, hogy nem kell szembenézni a holokauszttal. Ellenkezőleg. De a fenti kijelentés szerintem két ponton is hibás.

Az egyikről már volt néhányszor szó ebben a sorozatban. Amint Margaret Thatcher híres, gyakran félreértett mondása szól: nincs olyan, hogy „társadalom”. Felelősséget vállalni, bűnökkel szembenézni egyének, családok és – fűzöm hozzá – csoporttudattal bíró csoportok tudnak. Ilyen csoport lehet egy ország politikai elitjének túlnyomó többsége is, mint a németeknél, de az sem azonos „a” társadalommal.

A másik: Magyarországon nem volt olyan közös, demokratikus tér, amelyben bármelyik csoport teljes erkölcsi felelősségének birtokában szembenézhetett volna a holokauszttal. A németeknél a demokrácia húsz éve kellett ahhoz, hogy – egy, de csak egy emberöltővel a holokauszt után, amikor még sokan éltek a felelősök közül – egyáltalán megkezdődjék a lelkiismeret-vizsgálat. 1969 elején a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja – nagykoalícióban – az a Kurt Georg Kiesinger volt, aki 1933-ban lépett be a náci pártba, a megszűnéséig tagja maradt, és propagandaszakos középvezető volt Ribbentrop külügyminisztériumában. Voltak ennél csúfabb esetek is – nem lehet csak úgy leakasztani a semmiből egy szűztiszta politikai elitet.

Magyarországon 1989-ig hiányzott a demokrácia és a szabad nyilvánosság, utána pedig nem volt közös demokratikus tér. Addig a diktatúra miatt nem volt lehetőség a csoportok önvizsgálatára – de még öntudatosodására sem –, utána az elrontott demokrácia miatt. Másképpen: a politikai elit végletesen megosztottá vált, és/mert az oldalak nem vállalták magukat mint csoportokat vagy csoportok képviselőit, hanem „a” társadalom vagy az egységes nemzeti közösség igazi szószólóinak tekintették magukat.

Holott az 1989 utáni elitet eleve nem „a társadalom” delegálta arányos alapon, hanem szinte kivétel nélkül a középosztály. Aminek elvben „a társadalmon” belül jól elkülöníthető, közös alapértékei és közös érdekei vannak, túl minden vitán. Honnan ez a megosztottság, miért, hogy az elmúlt (elmúlt) negyedszázadban még a politikai viselkedésnek a nyugati világban egyetemessé vált normáiról sem sikerült egyetértésre jutni?

Könnyű lenne azt mondani, hogy lényegében zsidók és filoszemiták veszekszenek antiszemitákkal, de nagyon nem erről van szó. De ha ez a leegyszerűsítés hetven évvel a holokauszt és huszonöt évvel a demokratikus átalakulás után egyáltalán lehetséges, és ennyire könnyen adódik, az önmagában is nagyon nagy baj.

*

Láttuk, hogy az, ami definíció szerint a középosztályhoz tartozik, 1949-ben létszámra talán fele volt az utolsó békeévbelinek. És elég nagy részben így is kicserélődött. Kikből állt 1949-ben a „vezetők és értelmiségiek” minimális (1,8%), illetve a „középszintű szellemi és irodai dolgozók” valamivel nagyobb (8%) rétege?

A régi politikai, közigazgatási, gazdasági vezetők közül szinte senki se maradt meg 1949-re; kivételnek számított, ha valaki 1945 előtt is az igazgatásban dolgozott. Természetesen nagyon sok munkás- és szegényparaszti kádert emeltek ki 1945-től kezdve, de mint az előző részben láttuk, a vezetők egy része és főleg a középszintű értelmiségiek, szakértelmiségiek, hivatalnokok zöme a régi középosztály(ok) tagja volt, legföljebb alacsonyabb vagy magasabb beosztásba került.

Itt érünk az egyik legérzékenyebb ponthoz. 1945 előtt nem egyszerűen a középosztálynak volt osztálytudata (a munkásokhoz és a parasztokhoz hasonlóan), de a középosztály két élesen elváló, egymással szemben álló, roppant erős csoporttudatú részre oszlott, a keresztényre és a zsidóra. (Az előző részben mondtam, hogy ez nem vallást jelent, de a körülményesség elkerülésére most sem teszem ki az idézőjeleket.)

Szembenállás helyett az előző időszakban jobb szakadékról beszélni, mert a két csoport ereje szélsőségesen egyenlőtlen volt. A szakadék 1944–45-ben, a régi rendszer halálának és az új rendszer születésének pillanatában volt a legmélyebb, utána pedig nem fejeződhetett ki szembenállásként, mert 1945 után mind a keresztény, mind a zsidó középosztályt, illetve annak fizikai maradékát – mint csoportot – felszámolták, és hivatalosan nemlétezőnek tekintették.

A két csoport 1944-45-ig teljesen más politikai és gazdasági szerepben élt. A keresztény középosztály 1919 után monopolizálta az államot, és az 1930-es évektől mindenestül kihasználta ezt a monopóliumot arra, hogy érvényesítse gazdasági érdekeit. Trianon egyik tragikus mellékhatása az volt, hogy a keresztény középosztály zöme a liberalizmust és annak gazdasági megfelelőjét, a szabadpiaci kapitalizmust a zsidósággal társította, mint olyan rendszert, amely „idegen a magyarságtól”.

A zsidó középosztály ugyan nem monopolizálta a kapitalista gazdaságot, de számarányánál jóval nagyobb súllyal vett részt benne, és nemcsak hagyományai miatt, hanem azért is, mert lényegében ki volt zárva az államból: előrejutást csak a – mai szóval – versenyszférában remélhetett.

1945 és 1949 között fordult a kocka. A keresztény középosztály nemcsak hogy elveszítette monopóliumát az állam felett, de gyakorlatilag – egyes képviselőin kívül, lásd alább – minden szinten kizárták az állam irányításából.

A zsidó középosztály tagjai mindenestül elveszítették a kapitalizmusban való érvényesülés lehetőségét, viszont – hacsak valaki nem volt „nagytőkés”, bankár, „feketéző”, azaz osztályellenség – megnyílt előttük az állami karrier lehetősége. Egész pontosan: megkapták az esélyt, hogy az általános szegénység közepett vagy afölé emelkedve – lásd például Nádas Péter fiatal kori műveit – többet-kevesebbet megőrizzenek középosztálybeli életformájukból, ha beilleszkednek a szilajul antikapitalista államba.

Ami az esély kihasználását illeti, nagyon sok zsidó elvben is lemondott arról a liberalizmushoz kötődő autonómiáról, amit elődei a reformkortól kezdve kivívtak, s amitől az előző rezsim 1920-tól fokozatosan – de 1944-re tökéletesen – megfosztotta őket. Abban, hogy – kezdetben fenntartások nélkül, sőt lelkesen – sokan elfogadták azt az új rendszert, amitől, mondjuk, húsz évvel korábban jobban tartottak, mint a fajvédőktől, természetesen része volt annak is, hogy a Horthy-rezsim a végkifejletben iszonyú megaláztatást hozott rájuk és pusztulást családjukra, barátaikra, egész társadalmi közegükre.

A sokk indulati ösztönző hatásán kívül azonban volt valamiféle objektív „szívó” hatás is: a Rákosi-rezsim pillanatok alatt rájött, hogy nem boldogul szakmailag és általánosan képzett emberek nélkül, és a rendelkezésre álló munkaerő-állományban megint csak felül voltak reprezentálva a zsidók., Egyszerűen azért, mert a leggazdagabbakat és legbefolyásosabbakat kivéve a diszkrimináció és az üldöztetés idején nem kompromittálódtak. Értelem szerint nem szenvedték meg a B-listázást, mint – tömegesen – a keresztény középosztály tagjai.

Az arányok nagyon nehezen becsülhetők meg, de nem alaptalan Karády Viktor némileg túlzó leírása: minden zsidó rokonságban volt valaki, aki bekerült a pártállami vezetésbe, és valaki, akit kitelepítettek. Közbül pedig nem ment végbe olyan arányú deklasszálódás, mint a keresztény középosztályban, bár például az egyetemi felvételeknél a megkülönböztetés ugyanúgy sújtotta a zsidó „polgári”, mint a keresztény „polgári”, dzsentri vagy gazdagparaszti származásúakat, még ha a szülők nem követtek is el semmi politikai bűnt.

Talán hasonló vákuumhatással magyarázható az is, hogy az új pártállami elitben a moszkoviták, a régi munkásmozgalmi emberek, az 1945 utáni kiemelt munkás- és parasztkáderek, valamint a zsidó neofita kommunisták mellett feltűnően sok protestáns hátterű ember is volt Jóboru Magdától Kállai Gyuláig, Donáth Ferenctől Fehér Lajosig, Zöld Sándortól Hegedűs Andrásig. Ezt főként az magyarázza, hogy a protestáns közösségek összességükben balra álltak a katolikus egyháztól, és nagyon sok szélsőbaloldali, magyarán kommunista kapcsolatuk volt már 1945 előtt. De az az egyszerű tény is közrejátszott benne, hogy a magyar népi demokrácia 1944 végén, 1945 elején Kelet-Magyarországon kezdett megszerveződni, debreceni központtal, és a hazatérő Rákosiék részben először az itteni, református kultúrkörből jött kommunistákkal vették fel a kapcsolatot, részben pedig az itteni, többségükben protestáns baloldali értelmiségiekkel és közéleti személyiségekkel igyekeztek szélesíteni bázisukat.

A keresztény középosztály zömének ekkor még nem volt megbocsátás, az „értelmiség” pedig még ebben a zsugorított állapotában is kiszámíthatatlanul gyanús volt. Mielőbb új, politikailag megbízható erőkkel akarták feltölteni, ez azonban időbe tellett, hiszen a felsőfokú tanulmányok végzéséhez a munkás- és szegényparaszti származású fiataloknak nem voltak meg az alapjai; előbb gimnáziumba, technikumba kellett beiskolázni őket. A gyors vérfrissítés céljából bevezetett szakérettségi-rendszer – rövid tanfolyamok a közoktatás megkerülésével kiemelt munkás- és parasztfiataloknak – nem vált be, végül is mindössze ötezren végeztek el valamilyen felsőoktatási intézményt, és mivel azon színvonala már eleve nagyon leromlott, nem sokat tudtak kezdeni a diplomájukkal. (Horn Gyula futotta be a legnagyobb karriert a szakérettségisek közül.)

„Az egyetemeket mezítlábasokkal, Dózsa György unokáival töltötték föl, de szolgává próbálták nevelni őket” – emlékezett Galgóczi Erzsébet. 1955– 56-ban már a közép- és felsőfokú tanulók 70 százaléka volt munkás- és parasztszármazású, de hogy mennyire elszámították magukat a politikai megbízhatóságot mindennél fontosabbnak tartó Rákosiék, az mutatja, hogy éppen ezek a fiatalok játszottak főszerepet a forradalom kirobbantásában. Mindenesetre eltartott egy évtizedig, mire a tisztviselők és az értelmiségiek között nagy számban kezdtek megjelenni a valóban képzett, népi származású pályakezdők.

1962 végén, a kádári konszolidáció keretében megszűnt az „osztályidegenként” való kategorizálás, és az osztályhovatartozás szerinti numerus clausus. Bár a fizikai dolgozók gyermekeit továbbra is előnyben részesítették, és például a hívőket erősen diszkriminálták, a keresztény középosztályhoz tartozás nem jelentett többé olyan bélyeget, amely akadályozta volna, hogy leszármazottai a legmagasabb csúcsok kivételével bármilyen szinten bármilyen állami tisztséget betöltsenek. Csak éppen ezeknek az állásoknak a nagy része már be volt töltve a fentebb leírt kampányok eredményeként, úgyhogy a visszaáramlás – a klasszikus és új állami pozíciókba – egyelőre az alacsonyabb szinteken kezdődhetett meg.

Így aztán hiába tért (volna) magához a hatvanas években a keresztény középosztály, amely akkor mégiscsak a „munkásosztállyal és parasztsággal szövetséges dolgozó értelmiség” legnépesebb bázisát jelentette volna, nem feledkezhetett (volna) meg több mint másfél évtizedes folyamatos sérelméről – ha nem lett volna tilos, hogy osztályként, vagy akár csak koherens csoportként gondoljon magára.

Akárhogy is, 1963-ra – a nagy amnesztia évét szokás az érett Kádárt-korszak kezdőpontjának tartani – rekonstruálódott egy népes fehérgalléros réteg, amely általában nem mint középosztályra tekintett magára, de – gyakran, de korántsem mindig szűkösebben – folytathatta 1944-ben abbamaradt polgári életvitelét, vagy csatlakozhatott a polgári életvitelűekhez.

Ha megnézzük a korabeli filmeket, könyveket – nem Rubin Szilárd Csirkejátékát, ami nemcsak kiváló lélektani regény, de a középosztály átváltozásának is drámai dokumentuma – csupa konszolidált, rendezett életű embert látunk, gondterhelt gazdasági vezetőket, az öregek vaskalaposságával küzdő fiatal mérnököket, lelkiismeretes orvosokat, jogászokat, unatkozó művészfeleségeket. Egyszóval egy békés társadalom középosztályszerű felső rétegét.

A „felső” nem egészen pontos jelző, mert nemcsak elméletben volt a munkásság az uralkodó osztály, de az „értelmiség” sem vált el a munkásosztálytól, hanem afféle fecskefark-fogazással kapcsolódott hozzá. Magyarul a munkások közül elég sokan jobban kerestek, mint az alacsonyabb beosztású irodisták, nem beszélve a pedagógusokról. Ez az 1945 utáni (később letagadott) társadalmi forradalom öröksége volt: az addig egyértelműen a középosztályhoz számító tanárok keresete ekkor süllyedt az ipari szakmunkások bére alá. Egyáltalán, kicsik voltak a jövedelemkülönbségek, egy minisztériumi főosztályvezető fizetése az ipari átlagbérnek kétszerese volt, egy téemkás ezermester – maszek munkákkal – bőven jobban kereshetett, mint ugyanannál a vállalatnál egy beosztott mérnök.

A magát nem középosztálynak tekintő új középosztály minden csoportja rendíthetetlenül lojális volt az államhoz. Akkor is így volt, ha ezek a csoportok nem vállalhatták magukat.

A keresztény középosztály nem kockáztatott. Kulturális hagyományai, ideológiai meggyőződései természetesen nem lettek semmivé 1945-ben, és ami utána következett 1956-ig, ezeket csak erősítette. Ha azonban képviselői élni akartak a részleges rehabilitáció lehetőségével, akkor képviselői nyílt színen csak úgy beszélhettek, hogy ne legyen belőle bajuk. És ha részleges volt is, attól még rehabilitáció volt: mint láttuk, a keresztény középosztály 1945 előtt úgy fonódott össze az állammal, ahogy a zsidóság a kapitalista gazdasággal. Mivel a hatvanas években a privát gazdaság parányi volt, s az előrejutásra nem volt lehetőség az államon kívül, ez a csoport úgy érezte, hogy lassanként visszatérhet természetes közegébe – a sérelem az volt, hogy súlyos megaláztatások után, és nem eléggé.

Ugyanígy a zsidó emlékezésekben visszatérő motívum, hogy a gyerek akkor értesült származásáról, amikor szülője vagy nagyszülője pofon vágta zsidózásért. Ebben nem csupán a félelem játszott szerepet, hanem az is, hogy a zsidó középosztály a szocialista állami beilleszkedésért cserébe – mint fentebb láttuk – lemondott autonómiájáról és a polgári életmódhoz, illetve a valláshoz kötődő kulturális hagyományairól, legalábbis kifelé.

A megnevezni-tilos középosztály népi származású része pedig a szocialista államnak köszönhette, amit elért, esze ágában sem volt szembefordulni vele, vagy „polgári” szemszögből kritizálni.

Az 1960-as évek derekára tehát Magyarországon „beállt” a háború előttihez hasonló méretű (20 százalék körüli), de nagyban kicserélődött (és növekvő létszámú) középosztály. Ellentétben az 1945–49-es forradalommal, tömeges felfordulásokra, cserére már nem volt kilátás. Aki addigra bejutott, azt már nem lehetett kimozdítani, és a világpolitika állása szerint annak se volt esélye, hogy ezt a stabil rendszert az akkori felnőtt nemzedékek életén belül valami más váltja föl.

Az államon kívül az érvényesülésre nem volt mód (hacsak valaki nem hagyta faképnél a magyar államot és vele az országot), az államon belül pedig csak a szabályok betartásával, szamárlétrán vagy a politikai vezetőséggel kötött különalkuk révén.

Ez volt a korszak közvéleményét módfelett élénken foglalkoztató nemzedéki kérdés mögött: a hatvanas évek végén megjelenő „nagy generáció”, a középosztály és a jobb módú munkások kamasz és ifjú huszonéves gyermekei egy befagyott társadalomban néztek körül, ahol sem egyénileg, sem mint nemzedéknek (ezek voltak Magyarország történetének legnépesebb évjáratai) nem volt esélyük olyan pozíciófoglalásra, mint szüleiknek. Az írók és más korabeli fiatal értelmiségiek visszatérő szólama volt, hogy „mi már kimaradtunk a történelemből, nekünk csak a hétköznapok unalma jut”.

Megjegyzem, ez pontosan az, amivel a középosztály képviselői húsz évvel később a kétkezi (ipari és szolgáltatási) munkásokat, a panellakó-fröccsöző-kiskertező-trabantozó „kádári kisembert” vádolták: azok a bizonyos szülők részleges anyagi és méltóságbeli előnyökért cserébe nem egyszerűen elfogadták, hanem működtették és karbantartották a Kádár-rendszert.

Ezzel párhuzamosan azonban Magyarországon megkezdődött egy másik polgárosodás is: a vidék fölemelkedése. Amiről a már birtokon belül lévő, de középosztály-tudat nélküli középosztály többsége nemigen akart tudomást venni. A súlyos következményeket lásd a következő részben.

Előzmények:

Bárányvakság 1., Bárányvakság 2., Bárányvakság 3., Bárányvakság 4., Bárányvakság 5. - Rossz kormány, rossz ellenzék,Bárányvakság 6. - Hazugságok szomorújátéka, Bárányvakság 7. - Trianon és Kádár,Bárányvakság 8. - Az érthetetlen Trianon, Bárányvakság 9. - Nép, nemzet, Sztálin, Bárányvakság 10. - Mi vagyunk a legjobbak, Bárányvakság 11. - A Kádár-korszak félremagyarázása, Bárányvakság 12. - Az antikádárista öncsalás, Bárányvakság 13. - Segíts magadon, az állam is megsegít, Bárányvakság 14. - Az ügyesek országa, Bárányvakság 15. - Népi demokrácia, Bárányvakság 16. - Trabant is van, kaja is van, telefon nincs. Bárányvakság 17. - A vergődés kezdetei. Bárányvakság 18. - Értelmiségiek, tisztviselők, maszekok.

----------------------------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.