Mi az, hogy illiberális?

Széky János | 2014. július 31. - 15:38 | Vélemény

Igaza van (például) Szilvay Gergelynek, Tusnádfürdőn Orbán csak annyit mondott, hogy „azt csinálja, amit eddig is csinált”. Nem lenne akkora most a meglepetés, ha a magyar politizáló publikum zöme tisztában lenne a politika alapfogalmaival, és használná is őket.

Orbán 2002 óta folytonosan, 2010 óta pedig már kormányon is úgy cselekszik, mint aki megveti, saját céljaival és a nemzet feltételezett érdekével ellentétesnek tartja a liberális (hozzáteszek még egy jelzőt: képviseleti) demokrácia nyugati, másképpen euroatlanti szabványát. „A haza nem lehet ellenzékben” jelszavától a belső-ázsiai diktátorokhoz való dörgölőzésig, a népszavazás pártpolitikai használatától a közmédia szabadnépesítéséig, az egyházak elismerésének parlamenti szavazásra bízásától a helyi önkormányzatok kiüresítéséig (stb. stb. stb.) volt azért pár ezer jele annak, hogy Orbán illiberális rendszert akar bevezetni, vagy vezet be éppen.

A különbség az, hogy most ki is mondta, nagyjából harmincszor említve a liberalizmust, mint valami rossz dolgot, mintegy szájába rágva az anyaországi publikumnak is. Ennyi már elég volt, hogy észrevegyék.

Az, hogy most végre kimondta, két dolgot jelenthet, esetleg a kettőt egyszerre. 1. Orbán végleg elvesztette kapcsolatát a valósággal (bár erre is régóta sok jel utal), nem törődik azzal, hogy az Európai Unió vezetői, politizáló rétegének a többsége számára a liberális demokrácia szent, és gátlástalanul megsérti ezt a tabut. 2. Bízik abban, hogy az Európai Néppárt korrupt fejesei, Joseph Daullal az élen, mint mindig, most is kimosdatják; tehát akármilyen tabut megsérthet, ha az belpolitikailag hasznára van.

Ha a kettő együtt áll fenn, az azt is jelenti, hogy a magyar politizáló közvélemény zöme vesztette el kapcsolatát a valósággal, beleértve az ellenzéket, amire szintén utal egynéhány jel. (Például nem észlelték a 2002 óta egyértelmű illiberális és antidemokratikus törekvéseket, és nem aszerint politizáltak. Valamint úgy hivatkoznak és hagyatkoznak „Európára”, hogy nem veszik tudomásul a brüsszeli érdekeket és erőviszonyokat.)

Sajnálom, ha nagyképűségnek hat, de az „illiberális demokrácia” múlt szombat (azaz a jelző kimondása) óta felkapott fogalmát én már 2011 januárjában használtam Orbán rendszerének kategorizálására. Akkor a médiatörvény volt a fő téma, azóta volt egy választási törvény is, amelyre valamiért sokkal kisebb hazai és nemzetközi felzúdulás reagált, pedig fontosabb.

Az elemzéshez Fareed Zakaria 1997-es cikkét vettem alapul. Ezt itt-ott belinkelik, de láthatóan még az angolul tudók közül is nagyon kevesen veszik a fáradságot, hogy elolvassák, és még kevesebben hajlandók megérteni, ezért idemásolom az ismertetés fő részét:

Zakaria (…) arra jut, hogy a demokrácia önmagában nem jó.

Ami önmagában jó, az nem más, mint az alkotmányos liberalizmus: a joguralom, a hatalmi ágak elválasztása, a szólás-, gyülekezési, vallásszabadság, a tulajdon védelme, a szerződések szentsége. A szabadságjogokat garantáló alkotmányos liberalizmus elméletileg más, mint a demokrácia, történelmileg pedig elkülönül tőle. A mai nagy európai demokráciák elődállamai – Angliától az Osztrák-magyar Monarchiáig – liberális féldemokráciák vagy autokráciák voltak a XIX. században, és Nyugat-Európában csak az 1940-es évek végén vált teljessé – az általános választójog bevezetése után – a liberális demokrácia.

Az illiberális demokrácia új fejlemény, és terjedőben van. Ez a változat nem garantálja a szabadságjogokat/az egyéni szabadságot. Nem mondható rá, hogy a „legrosszabb is jobb, mint...”.

Alkotmányos liberális rendszerben, ahol korlátozott a demokrácia, például Szingapúrban – írja Zakaria –, jobb élni, mint akár diktatúrában (pl. Kadhafi Líbiájában), akár illiberális demokráciában (mint Mečiar Szlovákiájában).

Van tehát alkotmányos liberalizmus általános választójogon alapuló, többpárti demokrácia nélkül, és fordítva. A liberális demokrácia nem azonos a parlamenti demokráciával; az utóbbi önmagában még nem liberális. A cikk megírása idején a Föld 193 országa közül 118-ban volt demokrácia, de Zakaria szerint ebből 40 illiberális volt, és úgy észlelte, hogy ez a modell mind a diktatúrákban, mind a liberális(nak szánt) demokráciákban egyre többeket csábít. Holott az alkotmányos liberalizmus elvezethet a demokráciához, de fordítva nincs így.

A kérdés tehát az, hogy miért választanák (és választják jelen időben, Magyarországon) azt a rendszert, amelyikben rosszabb élni.

A válasz azzal kezdődik, hogy nincs ilyen választás. A magyar polgárok túlnyomó többsége sem elméletben, sem gyakorlatban nem tudja, hogy milyen az élet egy angolos típusú, alkotmányosan liberális korlátozott demokráciában vagy autokráciában. (Zakaria megjegyzi, hogy az ilyen mai rendszerek általában volt angol gyarmatok – hogy mi köze ennek az angolszász és a kontinentális jogrendszer és jogfelfogás különbségéhez, arról talán máskor.)

Amit az átlagpolgár tud: az a jó, ha a többség akarata érvényesül, és az a rossz, ha egy kisebbségé a többséggel szemben. Szerinte a demokrácia a többség akaratának érvényesülése, és nem több. Sőt, a magyar választók túlnyomó része – az elit negyedszázados butító munkájának eredményeként – a liberalizmus fogalmával sincs tisztában, ezért a liberális rendszert eleve rossznak tartja.

Orbán most így definiálta: „A liberális társadalomszervezés kiindulópontja a két ember közötti viszony tekintetében arra a gondolatra épül, hogy mindent szabad megcselekednünk, ami a másik szabadságát nem sérti.” És senki sem mondta, hogy ez háromszorosan is veszélyes ostobaság. Először is mert a „liberális társadalomszervezés” önellentmondás: aki liberális, éppen hogy nem akarja szervezni a társadalmat.

Másodszor, az alkotmányos liberalizmus pont nem a „két ember közötti viszonyról” szól. Ahogy Zakaria is megfogalmazza: az egyén autonómiáját és méltóságát védi a kényszerrel szemben, bármi légyen is annak a forrása: az állam, az egyház vagy a társadalom.

Ha ez már megvan, és az egyénnek vannak szabadságjogai, akkor lép érvénybe az az elv, hogy „az én szabadságom addig terjed, amíg a másik ember szabadságát nem csorbítja”. És itt a harmadik veszélyes ostobaság: szó sincs arról, hogy az alkotmányos liberalizmus viszonyai között „mindent szabad megcselekednünk”, ami a másik szabadságát nem sérti. Megcselekedni azt szabad, amit nem tilt a törvény, vagy másképpen: azt, hogy mi csorbítja a másik ember szabadságát és mi nem, a törvény mondja meg.

Orbánnak ebben a mondatában persze benne van részint az a „neoliberalizmus”-fóbia, mely a magyar politikai közbeszéd mélyszerkezetének egyik legfőbb eleme. Lásd még: „a kapitalizmus farkastörvényei.” Részint pedig az a magyar közhiedelem, hogy a liberalizmus a gazdasági érdekek könyörtelen és törvénytelen érvényesítésén, az erősebb randalírozásán túl a Rendes Emberek Direkte Provokálásával azonos.

A történelmi tudatlanságon, a jelenkori provincializmuson, a politikai alapfogalmakban való járatlanságon, a feltétlen baloldali reflexeken, a szabadságtól való félelmen kívül van még egy tényező, amely a többségi elvet akadálytalanul érvényesítő, az egyén szabadságát, méltóságát, tulajdonát negligáló illiberális demokráciát vonzóvá teszi az átlagos politizáló magyar állampolgár számára.

A cikk vége felé Zakaria a „hipernacionalizmusról” beszél, s idéz egy áttekintést, amely szerint a XIX–XX. században a liberális demokráciák és a stabil önkényuralmi rendszerek is jóval kevesebbet háborúztak, mint a demokratizálódás folyamatában lévő – nem alkotmányosan liberális – országok. Magyarország szövetségi kötődései, geopolitikai helyzete és nem utolsósorban haderejének gyengesége miatt ez a veszély nem fenyeget, de az elborult nacionalizmus a békés külpolitikát, vagyis az országnak a világban elfoglalt helyzetét is meghatározza. A nem liberális gondolkodású többség ennek részben tapsol, részben nem törődik vele. Így süllyedünk el demokratikusan, illiberálisan, boldog hülyeségben.

---------------------------------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.