Bárányvakság 20. - A Káderdűlőn is túl

Egy anekdota szerint az egyik magyar politikus, aki csak a demokratikus átmenet után jutott karrierje csúcsára, de már a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján befolyásos minisztériumi ember volt, e szavakkal fogadta annak idején az új kollégát: „Majd látni fogod, hogy a kommunisták nem értenek semmihez, a zsidók csak egymással állnak szóba, de itt vagyunk mi, jó családból való keresztény úrigyerekek, tartsunk össze.”

A történetből kiderül, hogy a régi (hivatalosan megszűnt) keresztény középosztály fiait-lányait ekkor már semmi sem választotta el a politikai hatalomtól, csak idő – és a Kádár-nemzedék kiöregedésének – kérdése volt, hogy egyénenként a legmagasabb posztokra is eljuthassanak. Kiderül az is, hogy a vezető réteg megosztott volt. Igaz, kifelé csak hallgatólagosan – a belső összetartás nem akadályozta meg az egyes csoportokat az együttműködésben és a szövetségkötésben.

1980-ban vagyunk. A „vezető és értelmiségi” kategóriába ekkor már 7,8 százalék tartozik, a „középszintű szellemi és irodai dolgozók” aránya 22,5 százalék. A jobb módú kisiparosokkal és kiskereskedőkkel, az elit szakmunkásokkal együtt a lakosságnak már egyharmada sorolható a középosztályba.

Míg az alkotmány szerint az MSZMP „a társadalom vezető ereje”, ez így nem pontos. A vezető erő a nomenklatúra, vagyis azoknak a tisztségviselőknek az összessége, akiknek a kinevezéséhez a párt engedélye vagy jóváhagyása kell, igazgatók, téeszelnökök, magas rangú helyi és központi államhivatalnokok, egyetemi tanárok, képviselők és tanácstagok, a legkülönfélébb társadalmi szervezetek vezetői, magas állású bírák és ügyészek, katona- és rendőrtisztek, főszerkesztők és természetesen az a néhány ezer ember, aki a központi, megyei, városi pártapparátusokban dolgozik.

Bár ezt a réteget publicisztikusan gyakran nevezik „uralkodó osztálynak”, inkább a középkori rendekre emlékeztet: a tagjaikat a jogaik és hatáskörük különbözteti meg más csoportoktól. Magyarán nekik vannak politikai jogaik – még ha szigorú hierarchiába kell is betagozódniuk –, másoknak pedig nincsenek.

A nomenklatúra nem osztályként működött, nem is pártként, hanem afféle nemességként. Bár voltak benne megkülönböztethető irányzatok, érdekcsoportok, nem volt leváltható, és bár a személyek cserélődtek, ugyanaz a rend volt, mint 1949-ben, ahogy a magyar köznemesség is ugyanaz volt 1848-ban, mint a XVI. században. De még valamiben hasonlított a nemességre.

A kívülálló kortársak és az utókor a nomenklatúrát egyszerűen „a kommunisták” néven emlegeti, és – megint csak: tisztelet a kivételnek – úgy képzeli el, mint valami katonai szervezetet, amelyet az erő és az agresszivitás viszonya kapcsol össze a külvilággal. A csúcson áll a pártvezér-diktátor (főparancsnok), egy szinttel alatta a szűk vezérkar, és így tovább lefelé, táguló körökben, ahol mindenki a fölülről érkező parancsot teljesíti (és a parancshierarchia folytatódik fölfelé, Moszkvában).

Valójában egy elég bonyolult hatalmi hálózatról van szó, amely leképezi az érdekek megosztottságát, még valamennyire az ideológiai irányzatokat is. Kádár inkább a döntőbíró, mint a junta élén álló diktátor szerepét játszotta.

Kornai János írta le A hiányban (1980), hogy mekkora – a magyar gazdaság szempontjából sorsdöntő – befolyásuk volt azoknak a nagyvállalati vezetőknek, akik politikailag legföljebb a Központi Bizottságig vitték, de addig se feltétlenül. S ahogy a gazdasági elithez tartozás közvetlen politikai hatalommal járt, úgy például a magyar – vagy szovjet – állambiztonsági szolgálatban viselt megfelelő tisztség gazdasági hatalommal is járhatott. Az pedig akkoriban köztudomású volt, hogy a helyi hatalmi klikkek, a „kiskirályok” mennyire elszabadultak a központ ellenőrzésétől. És így tovább.

A nomenklatúra abban is különbözött például csehszlovák vagy lengyel megfelelőjétől, hogy Magyarországon 1962-től nem volt olyan törés, mint Lengyelországban a szükségállapot vagy Csehszlovákiában a 68 utáni „normalizáció”, mely a szűk politikai kasztot végleg és élesen elválasztotta volna „a társadalom” óriási többségétől. A politikai vezető garnitúrának nagy és készséges hátországa volt a szakmákban – a középosztályban, ami nem nevezte magát annak. A pártállami vezető réteg sohasem szűkölködött utánpótlásban.

Egyre kevesebb volt a munkásmozgalmi veterán, viszonylag kevés a semmihez sem értő pártkáder – bár az utóbbiak főleg a vezető állásokban koncentrálódtak –, és egyre többen futhattak be pártállami karriert azért, mert értettek valamihez. Ha kellett, kijárták a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemét, a fontosabb posztokra kiválasztottak a pártfőiskolát is, előadták a hűség és törleszkedés rítusait – hogy ki-ki mennyire gondolta őszintén, az mélyinterjúk nélkül kideríthetetlen, de sok jel mutat rá, hogy sokan sok mindent őszintén gondoltak.

Láttuk, hogy ebben a korszakban a középosztály mindhárom szegmense – a népi, a keresztény és a zsidó származású is – lekötelezettje volt az államnak, hittek az állam jótékonyságában, függetlenül a politikai irányultságától, és ugyan más-más mértékben, de a saját elért pozíciójukat a létező szocialista állam jósága (alkalmassága) bizonyítékának tekintették.

A hivatalos ideológia proletárkultusza a régi középosztályok tagjai és leszármazottai számára – egy vékony, „bűnbánó” szélsőbalos réteget kivéve – kellemetlen volt,. A népből jött értelmiségiek és szakemberek számára pedig az esetek nagy részében hiteltelen. Ezért azonban kárpótolta őket az igazságosság és egyenlőség –  alapmeggyőződésükkel nagyon is harmonizáló – hirdetése. A sztálinista korszakkal ellentétben ugyanis ez nem azt jelentette, hogy a középosztálynak – polgárságnak, „kispolgárságnak”, privilegizált (szak)értelmiségnek, jómódú parasztságnak – nincs létjogosultsága, vagy legalábbis másodrendű a kétkezi dolgozókhoz képest, hanem pontosan azt, hogy ennyit elérni a rendszerhű embernek igenis van joga, nem jó viszont az a rendszer, ahol bárki e viszonylag jómódú, konszolidált „réteg” fölé emelkedhet.

Kádár sokat emlegetett, kimódolt puritánsága vagy inkább a flancolás pedáns kerülése ezt fejezte ki: a Szovjetunióval ellentétben nem azok éltek messze a legjobban, akiknek a legtöbb politikai hatalmuk volt. Nem alakult ki védett övezetekben és lakótömbökben élő kommunista kaszt. Így sem sikerült azonban a pártfőnöknek elérnie, hogy a lojális középosztály ne érzékelje: ahhoz, hogy valaki a politikai csúcshatalom közelébe jusson, olyan többletet kell teljesítenie – vagy valahonnan magával hoznia –,  amihez a puszta lojalitás nem elég. Azt viszont az immár megállapodott középosztály érzékelte és helyeselte, hogy egészen a nyolcvanas évek derekáig másnak sem volt szabad nagyon meggazdagodni. Ekkorra már teljesen beépült – túl a klasszikus, rózsadombi-pasaréti Káderdűlőn és messze a plebsztől – az egykor erdős-rétes budai hegyvidék, amelynek lakói egyszerre nyugtázták elégtétellel, hogy elérték, amit rendes ember elérhet, aki ennél gazdagabb, az már bűnöző; és szidták „a kommunistákat”.

Az érett Kádár-korszak tapasztalata csak megerősítette az antikapitalizmusnak és az antikommunizmusnak azt az elegyét, amely a Horthy-korban a keresztény középosztály alapideológiája volt. A másik két csoportnak nem volt olyan mélyen rögzült ideológiája, mely ezt ellensúlyozhatta volna. Így a középosztály zöme úgy ért el 1989-hez, hogy azt akarta, „a kommunisták” tűnjenek el, viszont azt is, hogy ne legyen kapitalizmus. Az egész átmenet során a régi és az új elit is kerülte ennek a szónak a kimondását, nehogy elriassza magától a potenciális szavazókat.

Miközben tehát a „szövetséges értelmiség” – az állami és államosított középosztály – hivatalosan tagolatlan volt, és egy érdeke, egy célja lehetett, „a szocializmus teljes” felépítése, egyes csoportjait valójában ütköző érdekek, kulturális különbségek, történelmi ellenszenvek és sérelmek választották el egymástól. Ám tényleges homogenizálódás is végbement: plebejusivadékok, keresztények, zsidók egyformán meggyőződéses baloldaliak voltak, egyformán nem tudták magukat elképzelni az államon vagy annak védőernyőjén kívül, egyformán magukat tartották az igazi „értelmiségnek” és így a jövő letéteményeseinek, egyformán „a kommunisták” – a nomenklatúra nem közülük, nem a szakmákból delegált része – távozásától várták a megoldást, és óriási többségük biztos volt benne, hogy a köztulajdonon alapuló, parlamenti demokrácia nélküli rendszer „a kommunisták” nélkül, ellenben az ő vezetésükkel, működőképessé válna.

Ahogy Orbán 2012-ben ártatlan őszinteséggel bevallotta: „Tudja, én a nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik a diktatúrát csinálták.” Ebből nem forradalom következett, hanem az, hogy a középosztály, miközben a nemzet (nép, társadalom) egészére hivatkozott, új politikai kasztot delegált magából, amelyben már szabadon tombolhattak az örökölt belső ideológiai és érdekellentétek. Ezt vélte ő maga demokráciának, már amikor használta ezt a szót, és ezt vélték demokráciának a kívülállók és kívülmaradottak.

Az ellentétek evolúciójáról a folytatásban.

 

Előzmények:

Bárányvakság 1.Bárányvakság 2.Bárányvakság 3.Bárányvakság 4.Bárányvakság 5. - Rossz kormány, rossz ellenzék,Bárányvakság 6. - Hazugságok szomorújátéka, Bárányvakság 7. - Trianon és Kádár,Bárányvakság 8. - Az érthetetlen Trianon, Bárányvakság 9. - Nép, nemzet, Sztálin, Bárányvakság 10. - Mi vagyunk a legjobbak, Bárányvakság 11. - A Kádár-korszak félremagyarázása, Bárányvakság 12. - Az antikádárista öncsalás, Bárányvakság 13. - Segíts magadon, az állam is megsegít, Bárányvakság 14. - Az ügyesek országa, Bárányvakság 15. - Népi demokrácia, Bárányvakság 16. - Trabant is van, kaja is van, telefon nincs. Bárányvakság 17. - A vergődés kezdetei. Bárányvakság 18. - Értelmiségiek, tisztviselők, maszekok. Bárányvakság 19. - Keresztények, zsidók, proletárok.