Bárányvakság 21. - Hússzor annyi liberális

Abban a mostanában sokszor megosztott, 1988 tavaszán fölvett videóinterjúban, ahol a fiatal Orbán Viktor elmondja, mennyire megverte egyszer az apja, van egy érdekes részlet, ami nagyon illik sorozatunk témájához. Minimális stilizálással idézem:

„A baráti társaságban, ahova jártam, voltak fiúk, akik máshonnan jöttek. Annak a miliőnek, ahonnan én jöttem, nincsen semmiféle speciális kulturális tradíciója. Egy ilyen alkalmazotti réteg... a parasztsághoz sincs semmi köze igazából apáméknak, állatot tartottunk, tehát a tevékenység megvolt, de paraszti kultúráról rég nem volt szó a faluban, munkáskultúra semmi nem volt... polgári kultúra, ugye, elő se jön... Én egy ilyen kulturálatlanságból, egy eklektikus valamiből jöttem, de voltak abban a társaságban olyan fiúk, akiknek lelkész volt az apjuk,,. egy ilyen református tradícióból jöttek. Volt (...) egy-két srác, akik szintén egy hagyományos polgári tradícióból jöttek, Egy vagy kettő volt közöttünk, aki idősebb volt. Vagy csak egy, a Simicska Lajos. Ő volt a legokosabb közöttünk.” Témánk szempontjából fontos lábjegyzet: a hagyományos polgári tradícióból jöttek egyike nyilván Varga Tamás volt, a fehérvári Orbán–Simicska–Varga triász harmadik, történetesen zsidó származású tagja (aki, mielőtt bűnöző lett, a Századvég körének egyenrangú és felkészült résztvevője volt Orbán, Stumpf István és mások mellett).

Ez a baráti társaság vagy önképzőkör nagyon jól mutatja, hogyan oszlott meg a középosztály a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, és mi volt az egyes alcsoportok egymás közti viszonya. Ekkor már nagyon kevesen léptek be úgy a középosztályba, hogy pályakezdésük idején a szüleik még gyári munkások vagy téeszparasztok voltak. Gyurcsány Ferenc az egyik látványos kivétel, de bizonyos értelemben ő is csak visszatért egy másfajta középosztályba, miután apja deklasszálódott – és a budapesti Apáczai Gimnázium hátrányos helyzetű, tehetséges gyerekeknek létesített kollégiumában kezdte a középiskolát. Hogy ilyen intézményre szükség volt már a hetvenes évek elején, azt mutatta, hogy a forradalmi, erőszakolt mobilitás rég megszűnt. Noha az „F”-es (fizikai dolgozó) háttér előnyt jelentett, az addigra kialakult középosztály lényegében már önmagát reprodukálta.

Mire Orbán Viktor gimnáziumba került, felsőfokú végzettségű apja már egy kőbánya üzemvezetője volt, édesanyja pedig mindig is fejlesztő pedagógus; azaz ő már a középosztály népi származású csoportjának második generációs tagja. Az önképzőkörben érzékelte, hogy vannak más –  „polgári”, „értelmiségi” – tradíciók. Úgy élte meg, hogy neki ilyen öröksége nincs, mert a paraszti kultúráról az egész falu levált, a munkáskultúra – aminek valóban nagy hagyományai voltak a háború előttről – Felcsútra nem terjedt ki. Középosztálybeli hagyománya a családjának nem volt, de középosztálybeli – a Fidesz tíz évvel később varázsszavával: polgári – öntudata se. Lehet, hogy a fiatal Orbán túljátssza ezt a „falusi fiú”-szerepet, de akkori szavaiból az biztosan kiderül, hogy a régi középosztály(ok) leszármazottai elfogadták, miközben a saját hagyományaikkal nagyon is tisztában voltak, és ezek hiányát éreztették vele.

Ugyanez nagyban:

A korabeli magyar középosztály különböző régi csoportjai tudatában voltak saját, különböző hagyományaiknak. Gyakran elfogadták, de gyakran le is nézték az újakat, és szándéktalanul is éreztették velük, hogy középosztálybeli („úri”, „polgári”,„értelmiségi”) hagyományaik nincsenek. Drámai túlzással úgy lehet mondani, hogy harcoltak az újak lelkéért, ahhoz pedig az újak lelkét egy kicsit le kellett értékelni. És bár ennek a heterogén középosztálynak nem volt közös öntudata, meg persze nem barátság vagy szolidaritás tartotta össze, a korszak politikai alapfogalmával szólva a „békés egymás mellett élés” volt rá jellemző. Pax Kadarica.

Ez, akárcsak a világpolitikában, részint kényszerű volt, részint az érdekek és a fennmaradás érdekében elfogadott közös alapelvek diktálták. A háborúk lokálisak voltak, és csak bizonyos magas értelmiségi szakmákban (például, meglepő módon, a matematikusok között) voltak nyílt „keresztény”–„zsidó” ellentétek.

Bár a „régieken” belül számszerűen nyilván a keresztény középosztály volt többségben, hatását tekintve ekkor ő volt a gyengébb. Részben azért, mert az egész népi demokrácia az ő uralmának, értékeinek szöges tagadásán alapult, és az „úri középosztályt” mint osztályt az 1945–49-es forradalomban nemcsak felszámolták, hanem visszamenőleg meg is bélyegezték. Részben a középosztályba való visszatérés lehetőségének másfél évtizedes fáziskésése miatt. Részben azért, mert a zsidók valóban jobban „összetartottak”, lehetett legitim csoporttudatuk politikától és gazdaságtól függetlenül is. És részben mert a történelmi középosztály érdemeit – a bűneivel ellentétben – nem volt szabad se megismertetni, se hirdetni. A hivatalos ideológiai szerint minden pozitív szerepe véget ért 1867-ben, és addig is csak annyiban volt pozitív, amennyiben az elnyomott nép sorsán akart javítani.

A leszármazottak úgy álltak ott, hogy tilos volt büszkének lenniük az örökségükre, s így – mivel nem lehetettek kollektív gondolkodó alany – azt sem vizsgálták, mire lehetne büszkék az örökségből. A középosztálynak ebből a csoportjából tehát kétszeresen is hiányzott az öntudat – nem volt módja, hogy magabiztos legyen, és ön-tudatlan is volt egy maroknyi értelmiségin, például Antall Józsefen és körén kívül. A többség a helyzetét mint pőre sérelmet élte meg, s ezt csak tetézte az alakoskodás kényszere, valamint, olykor, a túl sikeres alakoskodás miatti lelkifurdalás, vagy fordítva, a lelkiismeret zárójelbe tétele. Ugyancsak sokan voltak, akik meggyőződéssel csatlakoztak az alább leírt modernizálódási folyamathoz (és közülük szintén sokan később visszafordultak).

Gyurgyák János A zsidókérdés Magyarországon című könyvében „az asszimiláció kudarcáról” beszél, de valójában a zsidó középosztály, illetve annak az új középosztályba beépült utódcsoportja ezt a korszakot mint az asszimiláció teljes sikerét élte meg. Nemcsak azért, mert megmaradt csoporttudatának jól esett, hogy egyenrangúan jelen van a nomenklatúrában, és bizonyos szakmákban – az 1945 utáni vákuumhatás miatt – még felül is van reprezentálva, hanem azért is, mert úgy érezhette: bár vannak még antiszemiták, a megkülönböztetés a szó kognitív értelmében is megszűnt. Ők most már nem „zsidók”, mert azok a sajátosságok, amelyek a holokausztig zsidósnak minősültek, és az antiszemitizmust nagyrészt kiváltották, ma már sokkal szélesebb körre érvényesek, és a trend az, hogy egyre inkább uralkodóvá válnak. Onnan nézve jól látták.

Mert csakugyan, Magyarországon 1945-ig zsidósnak minősülő tulajdonságok, például a születési kiváltságoktól független érvényesülés mint életcél, az üzleti gondolkodás (ha csak kicsiben is), a mezőgazdaságon kívüli (ipari, szolgáltatási) fehérgalléros munka mint a jólét forrása, az individualizmus (akkori szóval „szerzésvágy”) a makroközösségnek, vagyis „a társadalomnak”, régi nevén a nemzetnek – és az ezeket kizárólagos joggal megtestesítő államnak – való alárendelődéssel szemben; a modern haladásba vetett hit a sajátosan magyar (nemesi vagy paraszti) tradíciókkal szemben, a kultúrában a Nyugat (mint civilizáció) és a Nyugat (mint a folyóirat címével jelölhető liberális szellemi örökség) felé fordulás – mindez a maradék zsidó középosztálynál sokkal, de sokkal szélesebb körben volt jellemző.

Bár szociológiai kutatások – főleg Hankiss Elemér értékrend-vizsgálatai – kimutatták, mennyire elevenek még Magyarországon a jellegzetesen köztes-európai, nemesi és paraszti hagyományok, az sem volt ekkor igaz, hogy a népi–urbánus küzdelem antiszemiták és zsidók csatája. Hogy mekkora változás ment végbe, azt az első szabad választás eredménye mutatja a legjobban. A harmincas években a lényegében zsidó finanszírozású liberális és „polgári” pártok különféle kombinációkban 1,5–3,5 százalékot kaptak a választásokon, ez százezernél kevesebb választópolgárt jelentett. Hasonlóan szerény szavazataránnyal jutott be a parlamentben a Polgári Demokrata Párt 1945-ben (1,6%, 76 000 voks). 1990-ben a magát liberálisként meghatározó két párt, az SZDSZ és a Fidesz másfél millió szavazóval 30 százalékhoz jutott.

Még egyszer: ezek a tulajdonságok csak a népi demokrácia fekete dobozába belépő maradék keresztény középosztály, illetve a parasztság szemszögéből voltak zsidósak, valójában az autonóm középosztály tulajdonságai, és jó lehetőséget adtak volna ahhoz, hogy a fekete dobozból kilépő Magyarországon – a többi köztes-európai posztkommunista országhoz hasonlóan – felzárkózó kapitalista gazdaság és liberális demokrácia jöjjön létre. (És még egyszer: mindig vannak kivételek, sőt tipikus kivételek is, a „polgári” gondolkodás nem egy nagyszerű alakja Máraitól Ottlikon át Mészöly  Miklósig a keresztény középosztályból jött, és a föntebb leírt értékek az 1945 előtti parasztságnak főleg a módosabb rétegétől, sem a paraszti származású értelmiségtől nem voltak idegenek. Még kevésbé a német eredetű városi polgárságtól, amely a faji törvények értelmében „kereszténynek” számított, és nem feltétlenül sietett a dzsentrihez akkulturálódni.)

Láttuk azt is, hogy főleg vidéken a definíció szerinti középosztály mellett a nyolcvanas évekre megerősödött az ipari, szolgáltatási munkásoknak és a parasztoknak az a rétege, amely középosztálybeli életvitelre törekedett, mindinkább középosztálybeli („polgári”) módon gondolkodott, és az államban afféle szolgáltató intézményt látott, ami segít az egyéni gazdagodásban, nem pedig a jólétnek magának a forrását. Az új demokráciában ez a réteg a liberális középosztály támogatója lehetett volna (és 1990-es személyes tapasztalataim szerint nagyrészt az is volt).

Mi az oka, hogy az 1989 utáni politikai elit ezt a hatalmas előnyt mindenestül elherdálta, a politika központi témája a trianonizált nacionalizmus vagy annak gyökeres elvetése lett? Hogy a „liberális” szó jelentése a többségi politikai oldal szóhasználatában általánosan visszazsugorodott a „zsidó”-ra, vagyis az általánosan elfogadott nyugati értékrenddel való szembeszállás összefonódott az antiszemitizmussal? És hogy a zsidó középosztály tagjai ezt tudomásul vették, és ma már maguk is a holokauszttal és antiszemitizmussal – kiterjesztve: a „rasszizmussal” – kapcsolatos helyes magatartást tekintik a liberalizmus, sőt a demokrácia legfőbb próbakövének? (Sokadszor: tisztelet a kivételnek.) Hogy a demokrácia pártjai, másfelől, a liberális polgári magatartás pártolása helyett abban versengtek, melyik tud jótékonyabb államot ígérni?

Válaszkísérlet a folytatásban.

Előzmények:

Bárányvakság 1.Bárányvakság 2.Bárányvakság 3.Bárányvakság 4.Bárányvakság 5. - Rossz kormány, rossz ellenzék,Bárányvakság 6. - Hazugságok szomorújátéka, Bárányvakság 7. - Trianon és Kádár,Bárányvakság 8. - Az érthetetlen Trianon, Bárányvakság 9. - Nép, nemzet, Sztálin, Bárányvakság 10. - Mi vagyunk a legjobbak, Bárányvakság 11. - A Kádár-korszak félremagyarázása, Bárányvakság 12. - Az antikádárista öncsalás, Bárányvakság 13. - Segíts magadon, az állam is megsegít, Bárányvakság 14. - Az ügyesek országa, Bárányvakság 15. - Népi demokrácia, Bárányvakság 16. - Trabant is van, kaja is van, telefon nincs. Bárányvakság 17. - A vergődés kezdetei. Bárányvakság 18. - Értelmiségiek, tisztviselők, maszekok. Bárányvakság 19. - Keresztények, zsidók, proletárok. Bárányvakság 20. - A Káderdűlőn is túl.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.