Bárányvakság 22. - Az értelmiségi, aki félt a hidegtől

Széky János | 2014. augusztus 22. - 16:50 | Vélemény

Az előző rész végén az volt a kérdés, hogy a nyolcvanas évek ígéretes tendenciája után mi vezetett a magyar politikai közösség tragikus szellemi lepusztulásához.

Mi az oka, hogy a demokratikus politika egyezményes céljai – az ország erejének és tekintélyének növelése nemzetközi viszonylatban, gazdasági fejlődés, az állampolgárok szabadságfokának és jólétének növelése – helyett rögeszmék, kielégíthetetlen bosszúvágy, az egyéni szabadság megvetése és üdvözülten bárgyú kollektivizmus, hatvan-, hetven-, százéves sérelmek és ezek jelenre vetítése, büszke provinciális tudatlanság, buta és paranoid antikapitalizmus vezérlik a szereplők többségét, és hogy a szavazathajhász pártok más helyes gazdaságpolitikát, mint a demagóg osztogatást, nem is tudnak elképzelni?

Kezdjük a választ Ádám-Évánál. A kiegyezés után a nemzeti szuverenitás egy részének feladása árán – pontosabban: annak köszönhetően – Magyarország ha nem is demokráciává, de alkotmányos liberális rendszerré lett, és gyors, szerves gazdasági fejlődés kezdődött. (Megint csak pontosabban: az alapjai létrejöttek már 1848–49-ben, és a növekedés igazából az önkényuralom idején lódult meg. A kiegyezéssel hatalomra kerülő magyar elit korruptsága éppenséggel akadályozta a fejlődést, és az egyik – nem is a legkisebb – oka volt az 1873-as gazdasági világválságnak. Ezután az uralkodó réteg megrázta magát, és ekkor kezdődött csak el valójában az, amit boldog békeidőknek nevezünk.)

A dualizmus kori rendszernek ezer baja volt, de ha az akkori trendek folytatódnak, a kedvező gazdaságföldrajzi adottságú, a nyugati kereszténységhez tartozó és azon belül a német kulturális terület szélén lévő Magyarország nagy valószínűséggel ugyanúgy felzárkózási pályára állt – vagy azon maradt – volna, mint a XIX. század második felében Észak-Európa, a XX. század második felében Dél-Európa, vagy napjainkban a valamikor sokkal szegényebb Lengyelország és a száz éve nem is létező három balti állam.

Jött azonban Trianon. Akárhogy nézzük, nem csupán a veszteség miatt volt tragédia magyar szempontból, hanem azért is, mert szervetlen, természetellenes és persze negatív változásokat idézett elő vagy ösztönzött a magyar társadalomban, gazdaságban és politika gondolkodásban. A követhetőség kedvéért pontokba szedem:

1. A magyar nacionalizmus – a térség más országaitól eltérően – diadalmas, magabiztos, aktív-serkentő hajtóerő helyett sérelmi, fájdalmas, reaktív, paranoiás, bosszúálló jellegű lett.

2. Trianon roppantul megnehezítette a világháború utáni gazdasági talpra állást, és az 1920-as években olyan, mai szitokszóval neoliberális gazdaságpolitikát tett szükségessé, amely súlyosan megnövelte a társadalmi egyenlőtlenségeket. A felső – talán – ötödöt kivéve az ország szegénységben, alsó harmada korabeli mérce szerint is szabályos nyomorban élt. A kibontakozást jószerivel semmivé tette a gazdasági világválság, és az átlagos életszínvonal csak a harmincas-negyvenes évek fordulóján érte el az 1913-as szintet – de már egy feszült, gyűlölettel, rögeszmékkel és öncsalásokkal mérgezett társadalomban.

3. A közepes nagyságú, gyorsan fejlődő városok külső körének levágásával természetellenesen megnövelte Budapest viszonylagos méretét és gazdasági súlyát. Az ország ekkor oszlott ketté, „Pestre” és „vidékre”, ahol gazdaságilag egyoldalúan a „bűnös” főváros, politikailag egyoldalúan a vidék – mint az „igazi Magyarország” – dominált.

4. Mivel az elcsatolt területekről elsősorban a hivatalnokok, katonák és más állami alkalmazottak menekültek át, a középosztályban megnőtt a nem autonóm, hanem államfüggő polgárok aránya. Ez és általában a magasabb iskolai végzettségűek munkaerőpiacának felbolydulása az erőszakig és diszkriminatív törvényalkotásig fokozta a már a háború alatt is erősödő, majd a forradalmak idején egészen szilajjá váló antiszemitizmust. Ekkor lett a liberalizmus és a szabadpiaci kapitalizmus – tehát a dualizmus kori emelkedés két mozgatója – zsidós dologgá a keresztény középosztály többségének szemében. (Mint mindig: tisztelet a kivételnek. Többet nem írom le, tessék hozzágondolni.)

5. A kapitalizmus, annak államszervezeti feltétele, az alkotmányos liberalizmus és egyik legfőbb hordozója, a nem állami megélhetésű zsidó középosztály iszonyú politikai harapófogóba került: egyformán gyanakodott rá, sőt nagy részben gyűlölte az állami-kormányzati vezető kasztot adó keresztény középosztály és – bár a zsidókat a keresztény „urakkal” egy kalap alá véve – az alsó négyötöd nagy része.

1938 és 1948 között egyik katasztrofális megoldási kísérlet követte a másikat, az utólagos – természetes – szépítésekkel ellentétben szinte mindig a döntésképes többség akarata szerint. A sztálinista diktatúra – a kapitalizmus és az alkotmányos liberalizmus teljes tagadásával, a teljes középosztály mint osztály felszámolásával – csak ezek meghosszabbítása volt. Kádár tehát egy olyan országban kezdett kormányozni, ahol az idő többszörösen is kizökkent: előbb Trianonnal, majd a rá adott Horthy-kori reakciókkal, végül a Horthy-kori válaszokra adott válaszokkal is. Mit ért el az 1956 és 1989 közötti rendszer? Nagyon is sokat.

1. Az 1945 előtti, trianonizált nacionalizmus tabu volt, de a „nemzeti sorskérdésekre” fókuszáló, helyettesítő változata mellett a hetvenes évek elejétől, de főleg 1981 után megjelent egy másik típus is: a „mi vagyunk a legjobbak, a jég hátán is megélünk” mítosza. Lengyel László ezt „életforma-nacionalizmusnak” nevezi, de szerintem ennél mélyebb: Trianon után először, egy rövid időre, a magyar nacionalizmus kiszabadult a sérelmi elv csapdájából. És a tetejébe nem volt agresszív, nem irányult belső kisebbség ellen. Elég nagy tömeg volt meggyőződve arról, hogy létezik valamiféle különleges magyar tehetség, és ha a külső függés nem volna, ennek jóvoltából automatikusan a minket – de a többieket nem – megillető, nyugat-európai szintre emelkednénk. Ilyen a pozitív, magabiztos nacionalizmus, amely mostanság a lengyeleket és a baltiakat hajtja. Még az első Orbán-propagandája is ezen alapult.

2. Amire a magyar történelemben addig nem volt példa, a Kádár-korszakban egyetlen nemzedéknyi idő alatt háromszorosára nőtt a reáljövedelem, milliók emelkedtek ki a szegénységből. Ez éles kontrasztban van a következő nemzedéknyi idővel, amikor a reáljövedelem hosszú távon stagnált, a szegénység köre pedig kiterjedt.

3. A jólét növekedése jórészt vidéken ment végbe. A Kádár-korszakban lényegesen csökkent a különbség a főváros és a vidék között. (Igaz, ebben rész volt az 1945 és főleg 1918 előtti örökségét fölélő Budapest viszonylagos romlásának is.) A vidék fejlődése a szocialista iparosítás logikájából is következett (Pesten a hely és a környezeti teherbírás is hiányzott), de a gazdaságirányítás tudatosan is törekedett a kiegyenlítésre, ösztönözte a vidéki ipartelepítést. Épp ennyire vagy még inkább fontos volt az, hogy a mezőgazdaságot és a termelőszövetkezetek gazdálkodását a piaci racionalizmushoz igazították; de az államilag támogatott magánépítkezésnek is vidéken volt a súlypontja.

4. Új és a háború előttinél népesebb középosztály jött létre a régi középosztályok romjain. Ahogy nem nevezhette magát középosztálynak, úgy a belső tagoltságról, ellentétekről sem lehetett fennhangon, hivatalosan beszélni. Működött azonban valamiféle tényleges olvasztótégely-hatás is, a különbségek és az ellentétek mérséklődtek. Bár a középosztály túlnyomó többsége ekkor állami ember, megvolt az esélye, hogy kibővül olyan, valódi vállalkozókkal és munkavállalókkal, akik függetlenítik magukat az államtól. Lásd a következő pontot.

5. Egyre népesebb volt ugyanis az a „hivatalos” középosztály halmazával csak metszetet alkotó réteg, amely a piacról (is) élt. Azaz tisztában volt vele, hogy jólét nem a puszta munkaviszonyból lesz (bemegyek, blokkolok, teszem, amit mondanak, ha nem mondanak semmit, nem teszek semmit, hazamegyek), hanem olyan, saját munkával előállított termék vagy szolgáltatás eladásából, amire van kereslet. Ez annál inkább így volt, minél inkább kiderült, hogy az államosított gazdaság: zsákutca, vagyis éppen az összeomlás előtt volt a legelterjedtebb. Tény, hogy ez nem a szabad polgár magatartása, hiszen az államot adottságnak, szolgáltató háttérnek tekinti, és pont a magánmunka után esze ágában sincs adózni, tehát nincs, amit számon kérhetne – de azt is el szokták felejteni, mennyire nem várták sokan akkoriban az államtól a jótét szolgáltatásokat, mennyire igyekezett mindenki, aki tehette menekülni az állami oktatástól, egészségügytől, nyugdíjtól.

A sötét oldal egyetlen tőmondatban összefoglalható. Nem volt szabadság. Egy kicsit hosszabb, összetett mondatban: Nem volt többpártrendszerű liberális demokrácia, és nem volt kapitalizmus.

Van egy nagyon elterjedt, primitíven politizáló történelemszemlélet, amely nem ezekre az alapvető, rendszerszerű hiányokra vezeti vissza a lényegi bajokat, a pozitív fejleményeket pedig nem úgy tekinti, hogy a teljes tévút ellenére, mégiscsak a valóságra reagálva következtek be, hanem a diktatúra erőszakosságával és erkölcsi romlottságával magyarázza őket, mondván, hogy a kudarcok Kádár és a kommunisták beépített gonoszságából következtek ("azt akarták, hogy rossz legyen"), míg az eredmények valójában fondorlatos trükkök voltak a hatalom megtartására.

Valójában a nomenklatúra egyáltalán nem volt egységes, többféle akarat érvényesült, így a középosztály némely csoportjának akarata is; másfelől a döntéshelyzetben lévő emberek a szovjet birodalmi érdekek képviselete és a tankönyvi receptek megvalósítása mellett az esetek nagy részében létező helyzetekre adtak válaszokat a maguk módján, létező bajokat próbáltak kijavítani, olykor sikerrel, főleg, ha nem ragaszkodtak a dogmákhoz.

Ami a létező helyzetet illeti: Kádárék természetesen nem úgy fogták föl, hogy ők a Trianon-betegségre keresik a gyógymódot, hanem ezek voltak azok a problémák, amelyekkel szembesültek. A Horthy-rendszer végösszegben, a biztos vereséget jelentő német szövetséggel, a zsidóság deportálásig és mészárlásig vezető jog- és tulajdonfosztásával, a nyilas végkifejlettel a Trianonra adott rossz válasz volt. Az 1945–49-es forradalom a radikális földosztással, a politikai közép és demokratikus jobboldal kiszorításával, a kapitalizmus és a középosztály felszámolásával, a sztálinista végkifejlettel a Horthy-rendszerre adott rossz válasz volt. Kádárék közvetlenül a Rákosi-rendszerre válaszoltak, azt gondolván, hogy ott folytatják, ahol 1945 után a helyes folyamatok félresiklottak, így hát egyben a Horthy-korra is reagáltak.

A kádári válasz ugyan rossz volt, de a szegényeket fölemelő rendszer bizony népszerű. A népi iskola legtekintélyesebbjei, Illyés Gyula és nyomában Csoóri Sándor a szélárnyék metaforáját használták. Csoóri fogalmazásában, 1978-ban (tehát éppen a végső bomlás kezdete előtt, bár maga az esszé, az Egy nomád értelmiségi csak 1980 elején jelent meg) az alkuelmélet még így hangzott: „a politika mindent elkövet, hogy a szocializmus hazai lehetőségeit jóra, illetve jól használja föl, s az értelmiségiek pedig nem pendítenek meg semmilyen tilalmas húrt”.

A gondolatmenet így folytatódik: „A nemzetet hitében és önérzetében megerősítő elképzelés hiányában minden jó igyekezet a magánlét öbleibe torkollt bele. Több millió külön akarat a saját gazdasági érdekét kereste, ami lenyűgöző lehetett volna, ha ráadásként egy mindenkit átjáró eszmei érdek is megfogalmazódik. Sajnos a lassú izmosodás egyre láthatóbban izomfitogtatássá fajult. Értéke nem a munkának – az ügyeskedésnek lett.”

Ez nagyon plasztikusan jellemzi a helyzetet. A kormányzat, ameddig csak tehette, igyekezett kedvezni a többséget alkotó kétkezi dolgozóknak. Sikerült is. Középosztály hivatalosan nem létezett, az államtól független középosztály valóságosan is alig. Ami volt, és csoportöntudattal bírt, az értelmiségként gondolt magára, és a szubjektív önérzékelés kihatott a valóságra is: a középosztályon belül megnőtt a művész-, humán- és társadalomtudományos értelmiség súlya. Ennek a rétegnek az erejét, befolyását nem a polgári hagyományai adták, még kevésbé a gazdasági szerepe, hanem az, hogy a létező szereposztás szerint – akár népi volt, akár urbánus, akár marxista – jogosítványa volt, hogy birtokában legyen az egész társadalomra vagy nemzetre alkalmazható tudásnak, az Igazságnak. (Hacsak a rendszer alapjait nem vonta kétségbe, ez azonban nagyon ritkán esett meg.)

Ez a tudás tehát nem az volt, hogy az egész rossz, és a nyugati szabvánnyal kell fölváltani: be kell vezetni szabad választásokon alapuló, többpártrendszerű liberális demokráciát és a magántulajdonon alapuló kapitalizmust.

A népiek köztudomásúlag „harmadikutasok” voltak, de mint Csoóri 1978-as szövege is mutatja, ez a Kádár-rendszer végső válságának kezdetén már azt jelentette, hogy a szisztéma főáramát balról kritizálták a nemzeti kollektivizmus szellemében. (A saját táborából, de az urbánusok közül is nagyon kevesen követték Csoórit az 1982 Kutyaszorító-előszó radikalizmusáig, ahol már és még a többpártrendszer, a magántulajdon és a vallásszabadság hiányát jelölte meg mint a nemzetiségi elnyomás fő okait. Igaz, hogy Csehszlovákiáról mondja, de akkor miért ne lett volna érvényes Magyarországra is?)

Nem mondta ki a teljes fordulat szükségességét az „urbánus” Demokratikus Ellenzék sem. A Pozsgay Imre és népi szövetségesei számára állítólag elviselhetetlenül radikális Társadalmi szerződés (1987 tavasza) lényegében emberarcú szocializmust, a szabadságjogokat garantáló és a részvételi demokrácia különféle formáival élhetőbbé tett alkotmányos-jogállami egypártrendszert követelt – ez nem sokban különbözött Pozsgay pillanatnyi álláspontjától, és a Fideszen kívül máig ez a baloldali romantika az uralkodó politikai eszmény Magyarországon.

Nem mondták ki egyenesen a Demokratikus Ellenzékkel szimpatizáló, képzett reformközgazdászok sem. A nagyjából ugyanekkor született Fordulat és reform a hatvanas években induló, a nyolcvanas évek elején újrakezdett, majd megint lefékezett reformok kiterjesztését javasolta a rendszer keretein belül – nem pedig új rendszert.

Lehet persze azzal igazolni az említett csoportokat, hogy a teljes szakításnak nem volt realitása, és ezért nem volt érdemes kimondani, de mint az egyidejű lengyel példa mutatta, a valóságos – 1987-től mindinkább csak vélt – geopolitikai kényszer önmagában nem lehetett akadálya a radikális szembeszegülés kifejezésének. Csakhogy Magyarországon ehhez a népből általában éppúgy hiányzott a motiváció, mint a középosztály véleménymondásra feljogosított (azaz magát jogosultnak érző) részéből. Nem feltétlenül a bátorság hiányzott, hanem az ideológia és az érdek is. Az igazság – saját maga szerint való – birtokosaként egyik baloldali értelmiségi csoport sem tartotta igazán kívánatosnak vagy szükségesnek a többpártrendszert, és állami emberként a középosztály zöme félt a kapitalizmus hidegétől.

Hiába állt tehát Magyarország 1988-ban XX. századi történelme során a lehető legközelebb ahhoz, hogy megszabaduljon a Trianon-kórtól, a sértett nemzet kívánatos egységének demokráciaellenes mítoszától és ami ennek is következménye, az állam-addikciótól; hiába voltak ennek, a nyugati demokratikus, kapitalista rendszerre való átváltásnak a legjobbak a feltételei a keleti tömb többi országához képest – végül is nem szakadt el. A lényeg helyett az úgynevezett rendszerváltásnak helyettesítő témái voltak, mint a vízlépcső vagy 56 kérdése. Így végül is az ország visszacsúszott abba a beteg állapotba, melyből keserves evolúció révén már-már kiemelkedett.

Az indíték hiányán kívül az elszakadás fő akadálya nem volt más, mint a szabadság hiánya. Erről és áldatlan következményeiről a folytatásban.(Tessék megkönnyebbülni: befejezése következik.)

Előzmények: Bárányvakság 1., Bárányvakság 2., Bárányvakság 3., Bárányvakság 4., Bárányvakság 5. - Rossz kormány, rossz ellenzék,Bárányvakság 6. - Hazugságok szomorújátéka, Bárányvakság 7. - Trianon és Kádár,Bárányvakság 8. - Az érthetetlen Trianon, Bárányvakság 9. - Nép, nemzet, Sztálin, Bárányvakság 10. - Mi vagyunk a legjobbak, Bárányvakság 11. - A Kádár-korszak félremagyarázása, Bárányvakság 12. - Az antikádárista öncsalás, Bárányvakság 13. - Segíts magadon, az állam is megsegít, Bárányvakság 14. - Az ügyesek országa, Bárányvakság 15. - Népi demokrácia, Bárányvakság 16. - Trabant is van, kaja is van, telefon nincs. Bárányvakság 17. - A vergődés kezdetei. Bárányvakság 18. - Értelmiségiek, tisztviselők, maszekok. Bárányvakság 19. - Keresztények, zsidók, proletárok. Bárányvakság 20. - A Káderdűlőn is túl, Bárányvakság 21. - Hússzor annyi liberális.

--------------------------------------------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.