Bárányvakság 23. - Nem kellett volna félni

Széky János | 2014. szeptember 1. - 08:03 | Vélemény

A „rendszerváltás” kifejezés hungarikum, külföldön nem vagy másra használják (legföljebb magyar hatásra jelent meg némely szomszédos országban), ráadásul még idehaza sincs egyezményes jelentése.

Térségünk országainak többségében egyértelmű volt, hogy mi történt (legalábbis a résztvevők egyértelmű történésként élték át): az emberek kimentek az utcára, és addig tüntettek, amíg meg nem dőlt a keményvonalas kommunista kormányzat (NDK, Csehszlovákia, Románia). Vagy egy választáson egyhangú akarattal megdöntötték a kommunista párt uralmát (Lengyelország). Addig diktatúra volt, utána többpártrendszerű demokrácia. Addig az állami tulajdonon és irányítási mechanizmuson alapult a gazdaság, utána kiépült a kapitalizmus jogi és intézményrendszere.

Magyarországon ugyanez volt a kezdő- és végpont, de a kapitalizmus jogi és intézményrendszerét 1989-re elejére lényegében már felépítették, a kommunista kormányzatot pedig nem az utcára kitóduló tömeg zavarta el (nem zavarta el az utcára kitóduló tömeg), és mire megtartották a szabad választásokat, öt hónapja már az alkotmány rögzítette a többpárti, liberális demokrácia rendszerét. Abban éltünk.

Hogy a diktatúra/államszocializmus kezdő- és a demokrácia/kapitalizmus végpontja között Magyarországon mi zajlott le, hogy mi az, amire a sajátosan magyar „rendszerváltás” szót kitalálták, azt mindenki úgy értelmezi, ahogyan önképe és érdekei szempontjából neki a legelőnyösebb.

A leginkább elterjedt rendszerváltás-fogalom szerint egy általános alany, „mi”, a „nemkommunisták” legyőztük „a kommunistákat”, csak nem eléggé, mert „a kommunisták” sátáni ravaszsággal gazdasági és ideológiai hatalommá konvertálták politikai hatalmukat.

De valójában egészen más történt. Nem volt egységes akaratú általános alany. Legalábbis a folyamat kezdetén a nagy többség nem akarta elzavarni „a kommunistákat”. Másfelől nem volt olyan általános ellenség, hogy „a kommunisták”. Az 1990-ig uralkodó kaszton belül jó néhány érdekcsoport működött, s ezek olykor saját magukkal sem voltak tisztában.

Nagyon alapos történészek kivételével szinte mindenki elköveti azt a hibát, hogy a rendszerváltást ösztönösen a racionális döntések elméletének valamiféle végletesen leegyszerűsített változatával magyarázza. Ez a következőket feltételezi: a cselekvő alany a számára fix preferenciák (célok, szükségletek) elérésére, megvalósítására a kötöttségek (cselekvést behatároló tényezők) ismeretében a számára legjobb cselekvési útvonalat választja. Az kell hozzá, hogy tisztában legyen az értékeivel (nem a szó erkölcsi értelmében, hanem hogy mit tart a maga számára jónak), birtokában legyen minden szükséges információnak, és biztonsággal fel tudja mérni a cselekvés következményeit.

Még egyszerűbben: a „rendszerváltás” regényesítői abból a hétköznapi fogalmi azonosításból indulnak ki, hogy egy embercsoport egyetlen racionális ember módjára cselekszik. Ez a modell azonban nagyon sok esetben alkalmatlan a politikai események, folyamatok magyarázatára.

A liberális értelmiség például az átmenet nagy sikerének könyvelte el, hogy az 1989. novemberi népszavazáson hajszállal többen szavaztak amellett, hogy a köztársasági elnököt az országgyűlési választások után válasszák meg, és így sikerült megakadályoznunk („nekünk”) „a kommunista hatalomátmentést”. Utóbbitól azért féltek, mert abban a pillanatban a reformkommunista Pozsgay Imre volt az ország legnépszerűbb (és egyik legismertebb) politikusa, úgyhogy vele szemben minden lehetséges ellenzéki jelölt esélytelennek tűnt.

Úgy látszott tehát, hogy „a kommunisták” a hatalomátmentés céljából előretolják verhetetlen emberüket. (Titokban öszeültek a döntésképes emberek „a kommunistáktól", és egyhangúlag megállapodtak róla.) Akárhogy végződnek a parlamenti választások, és akármilyen gyengére szabták az elnök jogkörét, az ellenzék nagy része arra számított, hogy egy kommunista elnök keresztbe tudna tenni egy esetleges nem kommunista többségnek.

Utólag már látható, hogy az „igen” mellett kampányoló négy párt – az SZDSZ és a Fidesz, valamint a velük akkor szövetséges Kisgazdapárt és MSZDP – rosszul érzékelte a helyzetet, és rosszul mérte föl a következményeket, még ha közülük három megerősödött is (ebből kettő átmenetileg) a kampánynak és a sikernek köszönhetően.

Pozsgay azért volt az ország legnépszerűbb politikusa, mert ő látszott a legmerészebb reformernek. Végső soron azért látszott annak, mert még akkor sem volt szabadság: a politikai történések nem voltak átláthatóak, nem volt manipulálástól mentes többpártrendszer és szabad politikai vita, nem volt manipulálatlan nyilvánosság. Pozsgay ugyanis valójában arra törekedett, hogy akadályozza a tényleges átmenetet, a szabad többpártrendszerre és magántulajdonon alapuló, szabad piacgazdaságra való áttérést. A politikai szövetségeseinek ellenőrzése alatt álló média erről nem beszélt, túlhangsúlyozta viszont az ötvenhat rehabilitálásában tanúsított bátorságát és e lépésének fontosságát.

Azt a kényszeredett. kompromisszumos kijelentést, hogy ötvenhat „népfölkelés volt” („a forradalom mint ajánlott forma elfogadhatatlan a számunkra” – magyarázta nem sokkal később egy KB-ülésen), pontosan a többpártrendszerű demokrácia, pláne a szabadpiaci gazdaság sürgetése helyett, gyakorlatilag és a hatást tekintve ellenük tette. Visszaemlékezésében (1989: politikuspálya a pártállamban és a rendszerváltásban, Püski, Budapest, 1993) bárki elolvashatja, hogyan méltatlankodik amiatt, hogy a rádióbejelentés utáni KB-ülésen a „Pozsgay-ügy” helyett a többpártrendszer kérdését vették előre a napirendben.

A tényleges ellenzék nem tudhatta, hogy Pozsgay az erősen tagolt MSZMP-ben/MSZP-ben és főleg a kormányban sohasem volt annyira erős, befolyásos személyiség, mint amilyennek látszott; 1989 őszén egy vesztésre álló párton belüli koalíció tagja volt. Legerősebb szövetségese, Fejti György adminisztratív, vagyis a jogalkotást és az állambiztonságot is felügyelő KB-titkár – akivel a Pozsgay a kerekasztal-tárgyalásokon a jó rendőr-rossz rendőr szereposztás szerint osztozott a párt képviseletében –, októberben, tehát jóval a népszavazás előtt tudomásul vette vereségét, és kiszállt a politikai életből. Az MDF-et eredetileg az MSZMP-n kívüli szövetségesének szánta, ám Antall József fölemelkedésével és elnökké választásával ez a párt végképp kicsúszott az ellenőrzése alól. A kormányzat és az utódpárt valóban reformer, az átmenetért dolgozó vezetői, Németh Miklós vagy Horn Gyula aligha örültek volna, ha a szép szavú, de tettekben erőtlen Pozsgay mégiscsak a valódi politikai hatalom közelébe jut.

Egyébként azért látszhatott az antikommunista ellenzék számára is fontosabbnak és pozitívabbnak, mint amilyen volt, mert kezdettől, 1987-től élvezte az állambiztonsági szervezet és az állambiztonságiakkal betelepített média támogatását (erről később).

Másfelől ő sem volt minden szükséges információ birtokában, és nem a következményeket racionálisan fölmérve hozta meg döntéseit. Grósz Károly pártfőtitkárral átmeneti szövetségben miniszterelnök szeretett volna lenni, amikor a magyar gazdaság vészhelyzetben volt, és szakember kellett a kormány élére. Grósszal szembefordulva pártfőtitkár szeretett volna lenni, amikor már látszott, hogy megszilárdul a többpártrendszer, és az MSZMP vezetése hamarosan már nem jelent főhatalmat. (Ugyancsak 1993-as memoárjában írja le, hogyan jelentkezett e célból 1989. március végén, Rómában Jakovlev szovjet KB-titkárnál, hogyan pattintotta le Jakovlev, s ezt ő mennyire rossz néven vette, mivel arról sem volt informálva, milyen „rosszul fekszik” Moszkvában.)

Végül, jobb híján, a politikai erőviszonyok tényleges alakulásától függetlenül köztársasági elnök akart lenni éppen akkor, amikor kicsúszott mögüle, mellőle a szervezett támogatás, és a többség kezdett rájönni, hogy lehet ezt csinálni a kommunisták nélkül is.

A radikális ellenzék, minderről nem tudva, elérte, hogy Pozsgay biztosan ne legyen köztársasági elnök. Fölmérték racionálisan a következményeket? Nem. Először is: nem láthatták előre, de bízhattak volna annyira magukban, hogy lássák: a szabad választások után elboldogulnak egy kommunista útitárssal. Lengyelországban Jaruzelski egy évig bírta elnökként egy antikommunista kormány mellett, aztán kénytelen volt lemondani.

Addigra már rögzült az az alku, amely a kétharmados törvények és kinevezések kényszerkonszenzusos rendszerével roppantul meggyengítette a képviseleti demokráciát. Kialakult az a helyzet, amelyben a miniszterelnök az úr, és mivel egykamarás volt a parlament, a megyei önkormányzatokat (akkor még: tanácsokat) pedig kifejezetten gyengének tervezték, a központi végrehajtó hatalommal szemben egyszerűen nem maradt valódi, választott hatalmi ellensúly.

Az utolsó bevert szög az elnökválasztás elhalasztása volt – akkor ugyan még közvetlen elnökválasztásról szólt a törvény, de pár hónap múlva a döntésképes politikai erők már úgy fogták föl, hogy „a nép nem akar közvetlen elnökválasztást”, olyat, amilyen a többi posztkommunista országban a demokratikus rendszer elfogadott része. Annyira úgy fogták föl, hogy húsz éven át mindenki ezt vélte az ésszerű hatalomkorlátozás netovábbjának, nem törődve azzal, hogy a közvetlen elnökválasztás a többi posztkommunista országban a demokratikus rendszer elfogadott része (sőt a csehek úgy tértek át rá a közvetett választásról).

Valamiért sem a 2010-hez vezető válságban, sem azóta nem jutott senkinek sem az eszébe, mennyire jó lenne demokratikus kontrollnak a kormánytól független, a nép által választott elnök. Mindenki a hatalomtól fél, és senki nem néz szembe azzal, hogy intézményes hatalmat nem prédikációkkal, hanem másik, szintén intézményes hatalommal lehet kordában tartani. Demokráciában: egy másik demokratikusan választott hatalommal.

*

Ha tehát leválasztjuk a „rendszerváltásról” az utólagos vágygondolkodás mítoszait és a racionális döntések elméletében fogant tévképeket, mi történt igazából?

A közvélemény lényegében semmit sem tudott az 1981–82-es likviditási válságról. Az elegáns szakkifejezés azt takarja, hogy Magyarország bármelyik pillanatban fizetésképtelenné válhatott volna. Ennek lengyel típusú (ha nem is lengyel mértékű) gazdasági összeomlás lett volna a következménye, beláthatatlan politikai kihatásokkal. Pontosabban beláthatókkal, mert másfajta rendszernek nem volt realitása, csak egy kemény moszkovita diktatúrának, arra pedig néhány megrögzött bolsevikon kívül senki sem vágyott.

A közgazdászszakma többsége már tudta, és immár a nomenklatúra józanabb része is belátta, hogy az egész kádári építmény összedőlhet, maga alá temetve az osztályharcosból rég bürokratává lett vezető réteget, a puhán ellenzéki értelmiséget és az elvben nem létező, de egyre népesebb és jobb módú középosztályt, ha –

Ha nem vagyunk jóban a Nyugattal. A kapitalisták pénzével meg lehet támogatni a létező rendszert, ezért nem kell túl nagy politikai árat fizetni, meg lehet őrizni a nomenklatúra hatalmának folytonosságát. (A nyugati politikusokban föl sem merült, hogy Magyarországot leválasszák a szovjet tömbről, és demokráciát, szabad piacgazdaságot követeljenek).

Ezt a törekvést segítette, hogy a lengyel hadiállapot kihirdetése, 1981 decembere után Magyarországé volt az egyetlen szalonképes kormányzat a blokkban, és hogy Reagan fellépése, a technikaexport megszigorítása miatt Moszkvának szüksége volt Nyugat felé egy háborítatlan kommunikációs, diplomáciai, hírszerzési (és csempészeti) csatornára. Gorbacsov hatalomra kerülése (1985) megerősítette Magyarországot ebben a különleges helyzetében.

1987-re ismét új helyzet állt elő. Csernobil után Gorbacsov rászánta magát az első politikai reformokra (glasznyoszty, 1987. január), és mivel világossá vált az ellentét a Szovjetunió gazdasági teljesítőképessége és katonai szuperhatalmi státusának költségei között, a gazdasági reformokra is (1987. június). Idehaza Kádár 1985-ös – egyébként a gorbacsovi uszkorenyijével összhangban lévő – gyorsítási kísérlete csúfosan elbukott, az adósság az egekbe szökött, és bár a pénzbőség miatt volt mód az esztelen hitelfelvételre, szinte mindenki látta már, hogy sem a komolyabb gazdasági reformokat, sem a megszorításokat nem lehet elkerülni. Ahogy bizony a politikai reformokat sem.

A Politikai Bizottság már 1986 októberében döntött „az államszervezet felülvizsgálatáról”, megkezdődtek az új alkotmány munkálatai. Fölsejlett a lehetőség, hogy a Szovjetunió kivonul Magyarországról, és a nomenklatúrának saját erejéből kell megtartania hatalmát. Újfajta „szövetségi politikára” volt szükség: mozgósítható vagy – csúnyább szóval – használható szövetségesek szerzésére ha nem is a többségből, de a nomenklatúra tágabb lehetséges utánpótlási területéről, a népes középosztály és a feltörekvő, polgárosuló kétkeziek hasonlóan népes pártonkívüli vagy meggyőződés nélkül párttag sokaságából.

A reformok célja egyfelől a kínai jellegű, hibrid gazdaság volt, amely bevonzza a nyugati tőkét, de amelyben a védett szabadpiaci rezervátum nem akkora, hogy veszélyeztesse az egypárti uralmat. Másfelől a demokratizált egypártrendszer volt az eszmény. Ellenőrzött részvételi demokrácia. A törvényeket előkészítő „társadalmi viták” (a Fidesz nemzeti konzultációinak előzményei; nem véletlenül lett Pozsgay Imre is tag a 2005-ös Nemzeti Konzultáció Testületében); a kormányzati politikával összhangban működő, de azzal nem ütköző civil szervezetek; a média ellenőrzött liberalizációja; engedékenyebb gyülekezési jog (a Kádár menesztése utáni első KB-ülésre már készen volt az új gyülekezési és egyesülési törvény koncepciója). Egyszóval bármit megengedtek, ami még kézben tartható, csak képviseleti demokrácia ne legyen itt, azaz a nomenklatúrát ne lehessen szabad választásokon megbuktatni.

Ámde hónapokon belül megint közbeszólt a történelem, avagy a nemzetközi politika.

Az előző rész végén azt ígértem, hogy befejezése következik. Kénytelen vagyok megszegni az ígéretemet, mivel a szöveg így elviselhetetlenül hosszú volna Barak szerkesztő úrral abban állapodtam meg, hogy három részre darabolom. Hamarosan következik a másik kettő, azzal tényleg vége.

Előzmények: Bárányvakság 1., Bárányvakság 2., Bárányvakság 3., Bárányvakság 4., Bárányvakság 5. - Rossz kormány, rossz ellenzék,Bárányvakság 6. - Hazugságok szomorújátéka, Bárányvakság 7. - Trianon és Kádár,Bárányvakság 8. - Az érthetetlen Trianon, Bárányvakság 9. - Nép, nemzet, Sztálin, Bárányvakság 10. - Mi vagyunk a legjobbak, Bárányvakság 11. - A Kádár-korszak félremagyarázása, Bárányvakság 12. - Az antikádárista öncsalás, Bárányvakság 13. - Segíts magadon, az állam is megsegít, Bárányvakság 14. - Az ügyesek országa, Bárányvakság 15. - Népi demokrácia, Bárányvakság 16. - Trabant is van, kaja is van, telefon nincs. Bárányvakság 17. - A vergődés kezdetei. Bárányvakság 18. - Értelmiségiek, tisztviselők, maszekok. Bárányvakság 19. - Keresztények, zsidók, proletárok. Bárányvakság 20. - A Káderdűlőn is túl, Bárányvakság 21. - Hússzor annyi liberális, Bárányvakság 22. - Az értelmiségi, aki félt a hidegtől.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.

Címkék: bárányvakság