Bárányvakság 24. - A magyar vasháromszög

Széky János | 2014. szeptember 2. - 20:19 | Vélemény

1989-ben, Magyarországon nem volt forradalmi helyzet. A „kommunista hatalom” nem különült el élesen a „néptől”. Nem volt annyira tűrhetetlen a nemzeti, politikai és gazdasági megalázottság, hogy a külső helyzet első ígéretes megváltakozásakor a tömegek fölismerjék és megragadják az alkalmat a diktatúra azonnali megbuktatására. (Éppenséggel az első nagyobb keletnémet tömegtüntetések idejére Magyarországon már megállapodtak a diktatúra intézményrendszerének felszámolásáról.)

Csehszlovákiában, Lengyelországban, az NDK-ban így vagy úgy a direkt katonai erőszak ültette helyére a diktatúra kormányzatát, egy viszonylag szűk csoportot, az pedig nem egyezett ki a kormányzottakkal, mint Kádárék 1963-ra.

Ami a gazdasági megaláztatást illeti, Lengyelországban nyomor uralkodott, Csehszlovákiában, főleg Cseh- és Morvaországban, de a szlovákiai városokban is nyilvánvaló volt a hanyatlás az 1938 előtti státushoz képest, az NDK-ban pedig ott volt kontrasztnak az NSZK. Magyarország viszont Trianon óta először a magabiztos nacionalizmus korszakát élte, a nagy többség sokkal jobban élt, mint akár 1938-ban, akár 1956-ban, a Kádár-rezsim kezdő évében; és nem létezett – alternatív példának – virágzó, tekintélyes, gazdag nyugatmagyar állam. Míg máshol úgy fogták föl, hogy az élet rosszabb, mint akár a szovjet függőségben is lehetne, lehetett volna; Magyarországon az volt a többségi közérzület, hogy ez a legtöbb, amit az adott nemzetközi helyzetből ki lehet hozni.

A tájékozottabbak tisztában voltak azzal is, hogy ha az oroszok „elzárják az olajcsapot”, és ha megszűnik a hatalmas, igénytelen szovjet felvevőpiac, az súlyos csapás lenne a magyar gazdaságra. Már csak ezért sem lenne ajánlatos „nagyon ugrálni” a munkásoknak (mint Lengyelországban) vagy a rebellis értelmiségnek (mint Csehszlovákiában). Vegyük észre, hogy itt elsősorban a középosztály és a középosztályi létre aspirálók féltették az életmódjukat. Az uralkodó politikai csoport azonban ennél jóval több információs tőkének volt a birtokában.

1987-re, Kádár és Gorbacsov reform nélküli gyorsítási kísérletének kudarca, valamint a reykjavíki csúcstalálkozó (1986. október), a szovjet–amerikai viszony újbóli megenyhülése után két dolog világossá vált: 1. Az ország Kádár vezetésével és egyensúlyozó politikájával nem tud kilábalni a gazdasági válságból, bármely pillanatban bekövetkezhet az összeomlás. 2. A Szovjetunió számára már nem akkora tét a magyarországi katonai jelenlét, mind eddig volt, és mivel a szovjet gazdaság igen rossz állapotban van, megnőtt a valószínűsége, hogy belátható időn belül „kimennek az oroszok”, azaz kivonják legalább a hagyományos fegyvernemekhez tartozó (belső rendfenntartásra is alkalmas) csapataikat.

Az uralkodó csoport szemei előtt egyrészt a kínai példa lebegett: bebizonyosodott, hogy a „szocialista” szféra piaci reformjain kívül meg lehet engedni úgy a kapitalizmus szigetszerű jelenlétét, hogy a gazdaság is nőjön, és a pártelit uralmát se fenyegesse veszély. Másrészt logikus volt, hogy ha a kommunista nomenklatúrának nincs külső támogatása, akkor belső támogatást kell szerezni, éspedig a lojális, de nem (vagy nem elkötelezetten, vagy nem szervezetten) kommunista rétegekből.

A lényeg az, hogy azok a kommunista vezetők, akik 1986–87-ben szervezkedni kezdtek Kádár leváltására, és 1988 pünkösdjén – szovjet egyetértéssel – menesztették Kádárt, nem demokráciát akartak, amennyiben az a kormányzó erő szabad választásokon való leválthatóságát jelenti. És nem is kapitalizmust, csak annak a szigeteit és a kapitalista gazdaságban való részvétel lehetőségét.

Ideológiai reflexeken túl: Magyarországon nem volt magántőke, pontosabban nem volt olyan, privátként működő tőke, amelyről azt akarták, hogy látható legyen. Azt, hogy engedjék a külföldi tőke szabad beáramlását, akkoriban Moszkva természetesen nem hagyta volna, de ugyanúgy veszélyeztette volna a Kádár utáni elit uralmát, mint a szabad választás.

Megint másfelől: az előző részben említett okok miatt az állambiztonsági hálózat összefonódott a kapitalizálódó gazdasági elittel. A hidegháború adott pillanatában a magyar – illetve Magyarországról a szovjet – hírszerzésnek és elhárításnak dolgozni nem csupán információs fölényt, hanem busás üzletet is jelenthetett. Az első magyar szépségverseny, illetve a szépségkirálynő halálának nem éppen épületes története csak egy példa. Sokkal nagyobb pénzek forogtak a technológiacsempészetben, a fegyverkereskedelemben, valamint a hozzájuk kapcsolódó pénzügyi műveletekben.

De általában is: a szocialista külkereskedelem kezdettől összefonódott a hírszerzéssel és kémelhárítással. Az újabb gazdasági reformok lehetővé tették, hogy viszonylag sok vállalat önállóan importáljon, viszont a permanens pénzügyi válság miatt egy tárcaközi kormánybizottság osztotta az importengedélyeket. A hiánygazdaság viszonyai között, mivel a nyugati üzleti élet akkor sem volt mentes a korrupciótól, illetve a korrumpálási hajlandóságtól, ez megint csak felértékelte a titkosszolgálati tudást és a nem látható gazdasági műveletek szerepét. Egy jókor, jó helyen lévő, állambiztonsági hátszelű gazdasági csoport mindkét világ lehetőségeit maximálisan igyekezett kihasználni.

A kapitalizmus részleges, de szigorúan csak részleges bevezetéséhez tehát nagyon nyomós anyagi érdekek fűződtek. Ebből az időből és ebből a helyzetből származik a következő korszak „jobboldali” agitációjának és propagandájának az a vezérszólama, hogy a kapitalizmussal addig nincs baj, amíg a tőkés „nemzeti”, és nem nyugati globalizátor vagy annak kiszolgálója. Az állambiztonsággal összefonódott új üzletemberek számára a kapitalizmus jogi és intézmény rendszere lehetőség volt, az erősebb – és erejét szabadon, külön, szigorú állami korlátozás nélkül használó – nem magyar tőkés viszont ellenség.

Ekkor alakult ki az állami bürokráciával szövetséges gazdasági vezetők (elő-oligarchák, leendő oligarchák), a titkosszolgálatok és a nacionalista propagandaszakemberek vasháromszöge (szakembereken egyszerűen azokat értve, akik ebből élnek).

A korabeli nacionalizmusnak erre a változatára a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján ugyanaz a kettősség volt a jellemző, mint a mai kormányzatéra, mivel ugyanaz volt, mint a mai kormányzaté. Amikor érdekei azt kívánták, lelkes hűségnyilatkozatokat tett a Nyugat mellett, bizonygatva, hogy ezer éve Európához tartozunk, csak „a kommunisták” leszakítottak róla. Amikor viszont védekezni kellett a külső konkurencia ellen, és lefojtani a belső konkurenciát, hevesen szidta a Nyugatot és „bérenceit”, a hazai „komprádorokat”, akik között idővel szintén bőven talált „kommunistákat”. Ha megkapargatjuk, elég sok mai üzleti nagyemberről derül ki az állambiztonsági múlt vagy kapcsolat – már csak ezért is érthető az a szívós ellenállás, amelyet a szocialista és a fideszes elit a dossziényilvánossággal szemben tanúsít.

Ami a rendszermegtartó koalíciót illeti, Kádár megbuktatóinak gondolkodását hatalmi érdekeiken kívül marxista társadalomképük határozta meg. Eltérő érdekű csoportok, osztályok, érdekellentétek a „szocialista társadalomban”, „népi demokráciában” gyakorlatilag nincsenek. Ami számít, az a világnézet, és a tömegek világnézetét az értelmiség formálja. Az értelmiségnek pedig azt a részét kell tehát megnyerni, amelyik nem rendszerellenes.

Akármilyen óvatos volt még 1987-nek ezekben a hónapjaiban a Demokratikus Ellenzék, ennek a kritériumnak nem felelt meg. A kisebb, fiatalosabb, radikálisabb ellenzéki csoportok még kevésbé. Két sokaság látszott megfelelőnek: a régi vágású keresztény középosztály, vele együtt az egyházak – és a népi értelmiség. Pozsgay Imrének a Hazafias Népfrontban (1982-től vezette) látható szándéka volt, hogy az előbbi csoportot politikailag, a rendszeren belül emancipálja, a népiekhez pedig kezdettől szoros szálak fűzték.

Kádár megbuktatóinak szemszögéből mindkét csoport veszélytelennek látszott: mindkettőben a rendszer tulajdonképpeni alapideológiájához hasonló, államhű, puhán antikapitalista, nemzeti kollektivista reflexek dolgoztak. A kapitalizmussal társított többpártrendszerű, liberális demokrácia helyett mindkettő az erkölcsök javításában (beleértve a gyermekvállalási kedv növelését), a népi hagyományokhoz, nemzeti lényeghez való visszatérésben (s amiben e kettő egyesül: a határon túli magyarokkal való fokozottabb és hathatósabb szolidaritásban) látta a politikai megoldást. (A szabadságot helyettesítő moralizálás az egész Kádár-rendszernek alapszólama volt. Pozsgay Imre nevét például 1974-ben ismerhette meg a nagyközönség, amikor a gazdasági reform visszavonásának idején a párt elméleti folyóiratának főszerkesztő-helyettese „morális és politikai kérdésekről” szóló tévéműsort vezetett Érdek és érdekeltség címmel.)

Kik is voltak Kádár megbuktatói? A nomenklatúrán belüli, múlékony és sokrétű koalícióról van szó, amelynek tagja volt az új miniszterelnök, Grósz Károly, akit Kádár éppen a megbízható vonalassága miatt választott, de aki – a maga korlátai között – nem tudott nem szembenézni a valósággal. Az ideológusok: Berecz János, az ötvenhatról szóló sorozatával hírhedtté vált, de szintén a kollektivista népiekhez húzó új agitproptitkár és természetesen Pozsgay. A belügyi-állambiztonsági szárny: Horváth István belügyminiszter, aki Bács megyei funkcionárius kora óta jó kapcsolatban volt Pozsgayval, és Horváth, valamint Grósz pártfogoltja, Fejti György, aki 1988 tavasza és 1989 ősze között a magyar politika egyik kulcsfigurája volt – az állambiztonság mellett pártvonalon ő felügyelt a törvényalkotásra is. A jól értesült külügyesek: Szűrös Mátyás, a külügyi KB-titkár és Horn Gyula, a diplomáciát valójában irányító államtitkár.

A magas rangú gazdasági tisztségviselők többsége makroökonómiában gondolkozott, és nem kötötték a föntebb leírt vasháromszög üzleti-taktikai érdekei. Nem véletlenül álltak ki később a korlátok nélküli politikai és gazdasági átmenet mellett, amikor azt Grósz és Berecz nyíltan ellenezte, Pozsgay és Fejti pedig taktikusan hátráltatni próbálta. Közéjük tartozott Németh Miklós, aki 1987-ben lett a Központi Bizottság első valóban képzett gazdaságpolitikai titkára, és Nyers Rezső, a 68-as reform 1974-ben félreállított atyja, az a KB-tag, aki talán a leggyakrabban hangoztatott ellenvéleményt – ő 1987-ben az országgyűlési reformbizottság elnöke lett.

A két erős (vagy erősnek látszó) ember 1987 második felében a „konzervatív” Grósz volt, ő hozta a pártvonalat, valamint a magát merész reformernek feltüntető, az utolsó lehetséges pillanatig hithű kommunista Pozsgay, ő hozta a szimpatizáns(sá tehető) értelmiséget. („Lakitelken együttműködési szándék jött, az ellenzék soraiban zavar keletkezett” – nyugtázta az MDF 1987. szeptemberi „zászlóbontásának” sikerét a fejleményekről és főleg a tervekről nem kellően tájékozott párközponti bürokraták számára: a népiek az MSZMP-t, illetve annak „reformszárnyát” választották addig, időleges szövetségeseik, az „urbánus” Demokratikus Ellenzék helyett. Két év múlva az MSZMP valódi reformkörei hiába kérték fel vezetőjüknek Pozsgayt.)

Az érdekkoalíció harmadik – láthatatlan, de legerősebb – résztvevője természetesen az állambiztonsági szervezet volt Horváthtól és Fejtitől lefelé. Grósz viharos gyorsasággal gyengült, 1989 tavaszára már nem volt több kellemetlen politikai maradványnál; az év végére Pozsgayból is másodvonalbeli politikai szereplő lett. Az állambiztonsági szervezet egészéről ez nem mondható el. Ekkor már dolgozott önmaga átmentésén; ezt végül a belső elhárítás (III/III.) szervezetének feláldozásával ugyan, de megoldotta. Ezen a szintén manipulatív ködbe burkolt változtatáson kívül teljes volt a folytonosság a diktatúra állambiztonsági apparátusa és a demokrácia titkosszolgálati apparátusa között. A diktatúrán belül pedig nemcsak számottevő gazdasági erő, hanem többé-kevésbé autonóm hatalmi ág is volt.

Jótéteményeiről a következő – utolsó – részben.

Előzmények: Bárányvakság 1., Bárányvakság 2., Bárányvakság 3., Bárányvakság 4., Bárányvakság 5. - Rossz kormány, rossz ellenzék,Bárányvakság 6. - Hazugságok szomorújátéka, Bárányvakság 7. - Trianon és Kádár,Bárányvakság 8. - Az érthetetlen Trianon, Bárányvakság 9. - Nép, nemzet, Sztálin, Bárányvakság 10. - Mi vagyunk a legjobbak, Bárányvakság 11. - A Kádár-korszak félremagyarázása, Bárányvakság 12. - Az antikádárista öncsalás, Bárányvakság 13. - Segíts magadon, az állam is megsegít, Bárányvakság 14. - Az ügyesek országa, Bárányvakság 15. - Népi demokrácia, Bárányvakság 16. - Trabant is van, kaja is van, telefon nincs. Bárányvakság 17. - A vergődés kezdetei. Bárányvakság 18. - Értelmiségiek, tisztviselők, maszekok. Bárányvakság 19. - Keresztények, zsidók, proletárok. Bárányvakság 20. - A Káderdűlőn is túl, Bárányvakság 21. - Hússzor annyi liberális. Bárányvakság 22. - Az értelmiségi, aki félt a hidegtől, Bárányvakság 23. - Nem kellett volna félni.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.

Címkék: bárányvakság