Bárányvakság 25. - Témák, elhallgatások, végzetek

A szovjet tömb állambiztonsági szervezeteinek a hírszerzésen, az ehhez kapcsolódó gazdasági tevékenységen, külső és belső elhárításon kívül volt még egy nagyon fontos funkciójuk: a lélektani vagy információs hadviselés; a Szovjetuniónak kedvező magatartások és történések kiváltása, Eredeti, II. világháborús nevén: különleges propaganda (szpecialnaja propaganda, szpecpropaganda). Ebbe a célcsoportok befolyásolása és megtévesztése éppúgy beletartozott, mint a saját akciók leplezése, csapdahelyzetek létrehozása.

A játszmákban a hivatalos sajtót és audiovizuális médiát éppúgy használták (használják, ahogy ma már az online médiát is), mint a személyes manipulációt, a befolyásoló ügynököket. A célpont elsősorban nyilván az ellenség volt (más rendszerű, más szövetségbe tartozó ország), de alkalmazták a szpecpropagandát például az 1968-as csehszlovákiai bevonulás előkészítésében is. (A Progressz hadműveletről csehül.)

A magyar állambiztonság embereit szovjet módszertan szerint, egy részüket a Szovjetunióban képezték, együttműködtek a KGB-vel és a GRU-val. Elképzelhetetlen, hogy ne ismerték volna a hosszú évtizedek óta alkalmazott, csiszolgatott módszereket. Ezeket az eljárásokat a diktatúra zárt viszonyai között itthon fölösleges volt alkalmazni, most azonban kivételes helyzet állt elő: az állambiztonsági érdekcsoport és szövetségesei számára kedvező új helyzetet – új rendszert – kellett kialakítani, és ebben kapóra jött a magatartások, történések előidézéséhez, manipulálásához fűződő szakértelem.

Természetesen nem arról van szó, hogy valami ördögi ravaszsággal mindent előre kiszámítottak és kidolgoztak – a számításaikat eleve keresztülhúzta sok minden, ami az év közepétől Magyarországon és a kelet-európai térségben végbement. Sok mindent abból, ami történt, valódi demokraták harcoltak ki vagy értek el közösen. De az bizony megtörténhetett, hogy állambiztonsági embereknek maradandóan sikerült manipulálniuk a politizáló közvélemény nagy részének szemléletét és magatartásmintáit. És ezek a folyamatok szerencsétlenül kombinálódtak részben a közvélemény bizonyos csoportjainak politikai hajlamaival, ideológiai megrögződöttségeivel, részben a kelet-európai forradalmak előtt jórészt már lezajló magyar átmenet esetlegességeivel.

Akkor mi, a változásra áhítozó többség úgy éltük meg, hogy hétről hétre kevesebbet kell hazudni és többet lehet kimondani, egymás után vesztik érvényüket a dogmák és a tabuk, az MSZMP-n belül győznek a reformerek a keményvonalasokkal szemben, erősödnek a nem kommunista (akkori, elég pontos szóval: „alternatív”) erők, létrejön az új, demokratikus rendszer, és végül „mi” ebben az új rendszerben legyőzzük „a kommunistákat”.

Utólag – korántsem mindig széles körben – nyilvánosságra került részletekből lehet kirakni, hogy valójában mi történt. S utólag – már a 89-es rendszer összeomlása után – lehetne szembenézni azzal, hogy mennyire művi volt az a politikai valóság, amelyről azt hittük, hogy benne élünk. Legalábbis abban a két évben – 1987 nyarától 1989 nyaráig –, amikor a 89 utáni politikai világ normái és tartalmai rögzültek, mielőtt még az intézményi és jogi keretei kialakultak volna.

Az állambiztonság ott volt minden történelmi váltóállításnál.

Nem mástól, mint Horváth Józseftől, a III/III csoportfőnökétől tudjuk, hogy a szolgálat ott volt a lakiteleki találkozó szervezésénél, és 1987. szeptember 27-én kívülről vigyázott a sátorbeli tanácskozás biztonságára, de Horváth a sátorba „nem engedett be senkit”. (Horváth a népi értelmiség nagy tisztelője volt, amellett a szakmai szabályok is tiltanák a dekonspirációt.)

A III/III. csoportfőnökség nem hagyhatta ki, hogy be ne épüljön a Demokratikus Ellenzék kiterjesztésével létrejött Szabad Kezdeményezések hálózatába, illetve a Fideszbe.

Amikor 1988 őszén nyilvánvalóvá lett, hogy nem lehet kikerülni a többpártrendszert (minden részvételi-demokrata konstrukció túl erőltetett ahhoz, hogy stabil legyen), a besúgók és befolyásoló ügynökök ott voltak az új pártok megalakulásánál. Néhány hétig logikusnak látszott, hogy ha a demokrácia ott folytatódik, ahol 1947-ben abbamaradt, akkor a Kisgazdapárt lehet a legfontosabb ellenzéki erő. Az újjáalakuló gyűlésen (1988. november 18.) Antall József felállt és távozott, mert úgy tartotta, túl sok a (besúgó)gyanús alak.

Mint utóbb kiderült, igaza volt. Boross Imre volt kisgazda politikus (nem összetévesztendő a bankos szt-tiszt Boros Imrével) emlékirataiból tudjuk, hogyan állt ellen a párt elaggott (és részben beszervezett) régi-új vezetése annak, hogy az FKGP valóban „polgári párt” legyen, ne csak sértődött agrárius rétegpárt. Hogyan üldözték el a szimpatizáns értelmiséget, megtisztítva a terepet a történetesen III/III-as múltú demagóg, Torgyán József előtt. Hasonló cselekményelemek figyelhetők meg a másik fontos történelmi párt, a szociáldemokraták módszeres gyengítésében és „lenn tartásában”.

A belső elhárítás ott volt az Ellenzéki Kerekasztal megalakításánál, és ott volt a tárgyalásokon. Az átmenet leginkább forradalomra emlékeztető napján, 1989. június 16-án ott volt a Hősök terén és – előtte is – szerte a városban, nemcsak megfigyelőként, hanem gondos szpecpropagandát is kifejtve, hogy az események minél inkább a kormány – és az állambiztonsági nyomásgyakorló csoport – érdekei szerint alakuljanak. (Erősen eltúlozva például a keményvonalas veszély, ezen belül valamiféle munkásőrpuccs lehetőségét. Az ellenzék, vagy legalábbis annak be nem avatott része az utolsó pillanatig a fogatlan és komolytalan Munkásőrségre koncentrált a sokkal fontosabb ellenerő, az állambiztonsági apparátus helyett.)

És persze ott voltak a nyilvánosság átalakításának kulcspozícióiban. A cenzúra régi gépezete ugyan megszűnt, de valódi sajtószabadság nem volt, már csak gazdasági okokból sem. Részt vettem egypár lapalapítási kísérletben, mind elakadt azon a ponton, ahol magánbefektetőt kellett volna szerezni. Más is így járt vele. Volt azonban, akinek sikerült.

Közvetlenül vagy közvetve az állam tartott kezében minden médiát. A lazítás (nem felszabadulás) is állami ellenőrzéssel ment végbe, és nem azok a viszonylag fiatal, a Demokratikus Ellenzékhez húzó újságírók vezették, akik 1988 októberére megalakították a Nyilvánosság Klubot, hanem kiugró tehetségükről vagy bíráló merészségükről addig nem ismert, de – mint később kiderült – feltűnő szabályossággal a III/III-nak dolgozó médiamunkások.

Legmagasabb rangú hálózati személy, „titkos munkatárs” volt az 1987 végén indult rádiós Vasárnapi Újság felelős szerkesztője, Győri Béla. 1989-re titkos munkatárssá avanzsált a Reform újság főszerkesztője, Tőke Péter. (Az első „független, demokratikus” politikai hetilap nagyrészt pártvállalatok tulajdonában volt, a pénzbeli tőkét az állami Magyar Hitel Bank folyósította.)

Bizonyosan tudni, hogy a hetvenes évek végén III/III-nak jelentett Forró Tamás, aki Havas Henrikkel párban a kívülállók számára meglepően „bátor” (valójában kimondhatóság éppen ésszerűnek tartott állapotát közvetítő) Első kézből műsort, majd a Nap TV reggeli politikai magazinját vezette. Nem beszélve a régi lapoknál, műsorszerkesztőségekben dolgozó tömérdek állambiztonsági emberről. (Én meg „első kézből” tudok olyan esetről, hogy az egyik új könyvkiadóra felügyelő, a könyvszakmában addig ismeretlen elvtárs szó szerint a páncélszekrényből vett elő egy diktatúra-leleplező kéziratot: „Most már ki lehet adni.”)

Később divatossá vált politológusi zsargonkifejezéssel: ők tematizálták a közbeszédet. Ők – illetve fölötteseik – szabták meg, hogy miről lehet „már” beszélni, és miről nem. Ezt is, azt is az előző részben leírt vasháromszög érdekei határozták meg. Mint láttuk, nem állt érdekében sem az egyoldalú nyugati nyitás, sem a valódi többpártrendszer, sem a kompromisszumok nélküli átállás a kapitalizmusra. Ha csak az utóbbit nézzük: nem állt érdekében, hogy kiderüljön a külső adósság valódi mértéke; nem állt érdekében, hogy kiderüljön, gazdaságilag mennyire esztelen volt az 1988–89-es utolsó nagy, politikai célú kiköltekezés. (Világútlevél, magán-autóimport, reálkereset-növelés sodorta csőd felé az államot. Az 1988-as és az 1989-es – az IMF-kifizetés elhalasztásához, az adósság-átütemezés fontolgatásához – vezető költségvetésért a véletlenül szintén állambiztonsági hátterű Medgyessy Péter felelt.)

Nem állt a vasháromszög érdekében az sem, hogy az átlagemberben meginogjon a „jó állam = adakozó állam” tételébe vetett hit, nem álltak érdekében a kíméletlen szigorítások és radikális reformok, amelyeket ez a helyzet megkövetelt volna – ugyanis rövid és talán véres úton idézték volna elő a nomenklatúra bukását. De nem állt érdekében az sem, hogy olyan mértékben importáljunk működő tőkét, amilyen a gazdaság talpra állításához szükséges, sem pedig az, hogy idehaza a már létező vállalkozói kultúra és ambíciók alapján valóban szabad piac és verseny alakuljon ki – mert nem hiányzott neki sem külső, sem a belső konkurencia.

Nem mintha mindez nem lett volna összhangban a középosztály különféle csoportjai reflexszerű antikapitalizmusával, de ha ugyanolyan energiával sulykolják a szabadpiaci gazdaságra való átállás szükségességét, mint 1989 elejétől az ötvenhatos tematikát, akkor a következő években – és máig – talán nem lett volna ennyire általános az antikapitalista düh.

Mindezek a témák 1989. nyár végéig majdnem teljes némaságba fulladtak az „egyre szabadabb” – állambiztonságilag erősen manipulált – neo-bulvársajtóban és tömegmédiában. Amiről beszéltek, az ezekhez képest helyettesítő (proxy) téma volt. A legfőbb ilyen, 1989 elejétől: ötvenhat. A nomenklatúrában felülkerekedő csoport(ok) számára kiváló alkalom, hogy elhatárolódjanak a Kádár-rendszer nyilvánvaló sötét oldalától (de csak attól).

Sajnos az ellenzék nem egy irányzata számára is központi témává lett. Ami önmagában még csak nem is erkölcstelen – a Szolidaritás Állampolgári Bizottsága is hangsúlyozta 1989-es választási kampányában az olyan, erős érzelmi hatású történelmi igazságtalanságokat, mint Katyń vagy a kommunista kormányzatok terrorisztikus fellépései. De az újratemetés államosításával a kormányzat legalábbis tompította a terror számonkérésének ellenzéki élét, és a választás még jóval odébb volt. Ötvenhat átértékelését az ellenzék győzelemnek fogta fel, és meglehet, taktikailag az is volt, csak ennek a győzelemnek semmi kihatása nem volt a következő politikai és gazdasági rendszerre.

Ugyanilyen „államosított” helyettesítő téma volt a határon túli magyarok ügye, és mindinkább a korai kommunista egyházüldözés – a Vasárnapi Újság ezeket nyilvánvalóan a népi értelmiség és a keresztény középosztály politikai integrálása (durvább szóval: felhasználása) céljával állította hétről hétre a középpontba, miközben az ország politikai és gazdasági válságának alaptényeiről nemigen beszélt. Gyakran szólt a műsor a kuláküldözésről, padláslesöprésről, erőszakos téeszesítésről is – csak következtetni lehet arra, hogy milyen taktikai számításból élesztette föl a sérelmek emlékét ugyanannak az állambiztonsági szervezetnek a közvetlen jogutóda, mely ezeket a bűnöket elkövette.

Mindenesetre ezeknek a manipulációknak megvolt az az eredményük, hogy a gazdasági racionalitással és középosztályosodással összefonódó magabiztos nacionalizmus kezdett visszaváltani a régi, polgárosulás előtti, irracionális, sérelmi nacionalizmusra. Innen pedig nem volt megállás: a Trianon-helyettesítő beszéd mellett megjelent az addig tabusított közvetlen Trianon-beszéd is. Vele pedig az 1945 előtti – az akkori kormányoldalon sem egyedüli, de 1932-től uralkodó – ideológia: a paranoid sérelmi gondolkodás, az etnikailag és kulturálisan „tiszta”, idegen befolyástól mentes állam mindent megoldó erejébe vetett hit és az antiliberális, nemzeti kollektivizmus elegye.

Itt kell beszélni az antiszemitizmusról. Mihelyt megszűnt a cenzúra, nagyon gyorsan újra megjelent az 1945 előtti antiszemita beszéd, illetve annak elfogadása – az 1945 utáni fejlemények eredményeként a „zsidó” szó leírása nélkül. Ebben kulcsszerepe volt Csurka Istvánnak: az MDF vezetői közül származásánál, életkoránál és nem utolsósorban tehetségénél fogva ő volt abban a helyzetben, hogy rekonstruálni tudja az 1945 előtti keresztyén középosztály uralkodó politikai beszédmódját, amit villámgyorsan meg is tett. (1989 januárjában jelent meg Faragó Vilmos 60 éves című cikke, amelyben Aczél Györgytől a „Váci utcai butikosokon” át az SZDSZ-ig húzott ívet. Kész volt a „judeobolseviki-plutokrata összeesküvés” modernizált változata.)

Csurka azonban éles eszű, társadalmilag érzékeny ember volt, úgyhogy ideológiáján nyomot hagyott az eltelt 44–45 év. A Horthy-rendszer merev kaszthierarchiája helyett a kommunistáktól – valamint többpártrendszertől és kapitalizmustól – mentes népi demokrácia volt a politikai eszménye. Csúnyábban: a nemzeti szocializmus. Ebben kapott volna vezető szerepet a nemzeti középosztály, a zsidók pedig úgy szerepeltek abban a képletben, mint olyan csoport, amely igazságtalan privilégiumokhoz jutott a néphez és a népet legitimen képviselő magyar középosztályhoz képest. Mindezt Csurka nagyon hatásosan és a szó értékmentes értelmében példamutatóan tudta hirdetni; sokan követték is, hiszen az addig kényelmesen beilleszkedő keresztény középosztálybeliek (és korántsem „a rendszerváltás vesztesei”) sokaságát mozgósító indulattal és az ellenzékiség élményével ajándékozta meg. Az August Bebelnek tulajdonított mondás szerint „az antiszemitizmus a hülyék szocializmusa”; ez esetben az antiszemitizmus a hülyék ellenzékisége volt.

Szigeteket kivéve nem lévén szabad nyilvánosság, ennek az ideológiának a megnyilvánulásaira nem érkezett hasonló súlyú, hatásosságú válasz. A nyilvánosság őreinek viszont eszük ágában sem volt úgy meghúzni a demokratikus szalonképesség határát, hogy Csurka és eszmetársai kívül maradjanak rajt, hiszen egyrészt nem voltak demokraták, másrészt számukra az akkori MDF volt az ideális, alárendelt koalíciós partner, Csurka pedig az MDF legnépszerűbb hangja. Mondom, a játékszabályok ebben az 1988 tavaszától 1989 nyaráig terjedő időszakban alakultak ki – az adminisztratív-állambiztonsági lobbi ekkor volt hatalmának és befolyásának teljében –, úgyhogy ami akkortól nem volt tilos, az soha többé nem volt tilos.

Eléggé valószínű, hogy amikor az SZDSZ annyira megerősödött, hogy már a Vasháromszög érdekérvényesítését veszélyeztette, a szpecpropagandának már közvetlen célja volt az antiszemitizmus felszítása; ennek volt a produktuma 1990-ben, a két választási forduló között a Csurka lapjában megjelent Apák és fiúk. De egyelőre, 1989 őszéig csupán arról volt szó, hogy a Bíró-Csurka-féle MDF nagyon alkalmas lett volna az MSZMP számára ártalmatlan partnernek, fenntartva a parlamenti demokrácia látszatát, és ezért nem akarták korlátozásokkal gyengíteni. Hadd mondják - a nagyon gyorsan továbbgyűrűző hatással nem számoltak.

A zsidó középosztály politizáló tagjait valóságos sokként érte a fordulat – nem az, hogy van antiszemitizmus, hiszen tudták, csak rendellenességnek vélték; hanem az antiszemitizmus elleni nyilvános, hivatalos védettség látható megszűnése. A hivatalos tilalmat – egyszerűen: cenzúrát – amitől nem lehetett érzékelni az antiszemitizmus valódi meggyökerezettségét, összetévesztették a szerves, demokratikus nevelődéssel, miközben nem volt demokrácia. Szerves, liberális nevelődés valóban történt; de mivel nem volt demokrácia, az antiszemitizmussal való szembefordulás nem válhatott tudatosan vállalt szabállyá. 1945 előtt a többség szemében az volt a rendes ember, aki antiszemita. Ezt a szemléletet 1945 után hivatalosan tabusították (ellentétben a Szovjetunióval vagy Lengyelországgal, ahol állami antiszemitizmus volt), de ettől még nem vált normává, hogy „rendes ember az, aki nem antiszemita”.

Ahogy Csurka villámgyorsan visszatalált a keresztyén középosztály diktatúra előtti állapotához, a számukra meglepő, ráadásul politikailag jóváhagyott antiszemitizmusra válaszul a zsidó középosztály sok tagja is pillanatok alatt visszaváltozott áldozati mentalitású zsidóvá, feledve a rendkívül sikeres asszimilációt, illetve a „zsidósként” megbélyegzett – egyszerűen a városi középosztályra jellemző – magatartások terjedését. Ekkor ütött vissza az, hogy a védettségért, avagy az állami karrierért cserébe sokan lemondtak autonóm középosztálybeli – „polgári” – önazonosságukról.

A zsidóság ekkor társult tipikusan és végérvényesen a baloldalisággal. (Ebben is voltak kivételek, persze.) Már csak az elvesztett védettség miatt is megbocsátóbbak voltak a Kádár-rendszer iránt, mint a keresztény középosztály tagjai és leszármazottai, kivéve az elvhű ellenzékieket, akik viszont eleve baloldaliak voltak, tehát szükségképpen elszalasztották a lehetőséget, hogy a modern Európa vezető irányzatához, a liberális konzervativizmushoz-jobbközéphez csatlakozzanak. Pláne a konstruktív – nem sérelmi – nacionalista erőkhöz; ilyenek akkor csak nyomokban léteztek, a „nemzeti” ideológia ugyanis pont ekkor súlyosan leromlott és kompromittálódott. (A térség többi országában a felzárkózás elsőrendűen liberális-jobbközép, mérsékelt, építő nacionalista pártok érdeme. Magyarországon a rendszerváltás idején az MDF Antall-szárnya, a nagy SZDSZ egy kis töredéke mondható ilyennek; később minden felszíni retorika és taktika ellenére a 2000 előtti Fidesz; végül a Dávid Ibolya vezette, kívülről-belülről ostromlott MDF; és kész.)

Mire azonban megkezdődtek a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásai, megint új helyzet állt elő, olyasmi, amivel Fejtiék nem számoltak. A lengyel választásokon (1989. június 4. és 18.) a Szolidaritás elsöprő győzelmet aratott. Bár Magyarországon az MSZMP sokkal népszerűbb volt, és sokkal inkább beágyazódott a társadalomba, mint Lengyelországban a LEMP, egyre inkább úgy látszott, hogy az ellenzék megnyerheti a szabad választásokat, és az MSZMP nem tudja leválasztani róla az MDF-et, de a mesterségesen legyengített történelmi pártokat sem. Ezt a sejtést igazolták az augusztus-szeptemberi pótválasztások, amikor az ellenzéki összefogás jelöltjei minden egyes választókerületben biztos többséggel legyőzték a kommunista jelöltet.

A tárgyalások tétje most már az volt, hogy az MSZMP reformerei bebiztosítsák magukat az esetleges felelősségre vonás vagy bosszúállás ellen; cserébe az ellenzék arra akart biztosítékokat, hogy a nem demokratikusan választott parlament és a kormány ne hozhasson konszenzus nélküli, visszafordíthatatlan intézkedéseket a választásokig. Ekkor jött létre az 1990 utáni kormányzást mindinkább megbénító, a kormány fékeit és ellensúlyait a választásoktól eltávolító kétharmados rendszer és az a választási szisztéma, mely előhívta és rögzítette a torz pártrendszer, illetve a helyettesítő konfliktusokba bonyolódott pártok legrosszabb adottságait.

Az ország szerencséjére a Kerekasztalnál és a háttérben – először és utoljára – főként jobboldali, avagy konzervatív liberális demokraták játszották a főszerepet: Antall József, Tölgyessy Péter, Boross Imre, a fiatal Orbán Viktor, az „MSZMP” – gyakorlatilag a kormány – oldaláról pedig Kajdi József, Somogyvári István. Az aktív kormányban olyan politikusoké volt a döntő szó, akik elkötelezték magukat a nyugati orientáció, a többpárti szabad választások és a gazdaság kapitalista átalakítása mellett: elsősorban Németh Miklós és Horn Gyula kormányozta ki az országot a szovjet függőségből és a diktatúrából.

Az ország balszerencséjére túl korán egyeztek meg a kölcsönösen korlátozó rendszerről: hetekkel a Kerekasztal-megállapodás után megkezdődtek a kelet-európai forradalmak, és a bonyolult biztosítékokról kiderült, hogy fölöslegesek. A tárgyalásokat megelőző időszak manipulációja azonban hatásos volt, és igazából sohasem maradt abba. A többi kelet-közép-európai országgal ellentétben Magyarország nem szabadulhatott meg régi rendszerének súlyos terheitől. A képviseleti demokrácia és a kapitalizmus pedig kompromittálódott, mielőtt az ország átért volna az új rendszerbe.

Úgyhogy vége.

Előzmények: Bárányvakság 1., Bárányvakság 2., Bárányvakság 3., Bárányvakság 4., Bárányvakság 5. - Rossz kormány, rossz ellenzék,Bárányvakság 6. - Hazugságok szomorújátéka, Bárányvakság 7. - Trianon és Kádár,Bárányvakság 8. - Az érthetetlen Trianon, Bárányvakság 9. - Nép, nemzet, Sztálin, Bárányvakság 10. - Mi vagyunk a legjobbak, Bárányvakság 11. - A Kádár-korszak félremagyarázása, Bárányvakság 12. - Az antikádárista öncsalás, Bárányvakság 13. - Segíts magadon, az állam is megsegít, Bárányvakság 14. - Az ügyesek országa, Bárányvakság 15. - Népi demokrácia, Bárányvakság 16. - Trabant is van, kaja is van, telefon nincs. Bárányvakság 17. - A vergődés kezdetei. Bárányvakság 18. - Értelmiségiek, tisztviselők, maszekok. Bárányvakság 19. - Keresztények, zsidók, proletárok. Bárányvakság 20. - A Káderdűlőn is túl, Bárányvakság 21. - Hússzor annyi liberális. Bárányvakság 22. - Az értelmiségi, aki félt a hidegtől, Bárányvakság 23. - Nem kellett volna félni, Bárányvakság 24.. - A magyar vasháromszög.

------------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.