Nekünk a tomboló dilettáns kell

Kövérnek elsült a szája, közölte, hogy az egész egy cirkusz, külföldi provokátorok csinálják, célja az, hogy „Európát egyszer s mindenkorra leválassza Oroszországról” (milyen árulkodó, hogy nem ám fordítva). Továbbá a megoldást csak a tárgyalások jelenthetik, mivel a „a nem létező ukrán hadsereg nem győzheti le az „orosz hadsereget”. Az ukrán vendég, Hanna Hrabarszka válaszul – hangját föl nem emelve, sőt mosolyogva – Kövér fejére olvasta az érzéketlenségét, „a hazámban emberek halnak meg”, háború van – mondta, és kiment a teremből. A magyar résztvevő, Rubi Anna szolidaritásból vele tartott – ő volt az, aki megkérdezte, miért nevezi a magyar média az ukrán szabadságért küzdőket huligánoknak.

Az esemény után a lengyel köztévé riportere megszólaltatta Kövért is. A házelnök stábja ragaszkodott hozzá, hogy a 8 perces interjút a lengyel köztévé híradójában vagy egészben tegyék közzé, vagy egyáltalán ne, közben ők is fölvették az anyagot, hogy tudják ellenőrizni a lengyel köztévét, amiről élből feltételezték, hogy meghamisítja Kövér szokásosan árnyalt mondandóját. A lengyel köztévések gyakorlatilag kiröhög(tet)ték) a magyar házelnököt és embereit. A teljes tudósítás hozza 3 perc 5 másodperc volt, ebbe kellett volna beleilleszteni a 8 perces Kövér-ömlenyt. A kérést természetesen nem teljesítették, végül kb. 10-10 másodpercet kapott Rubi Anna, egy lengyel publicista, a budapesti lengyel nagykövet, és ennyit kapott a magyar parlament elnöke is.

Az, hogy Kövér László ilyen, nem újdonság. Sőt, önmagában nem is kirívó példány, Ká-Európa minden országában rendesen vannak buta, érzéketlen, otromba, betegesen gyanakvó politikusok. Olykor vezető szerephez jutnak. Ami aggasztó: magukat feltehetően demokratának és/vagy magyar hazafinak gondoló emberek bólogattak rá, azzal, hogy „fáj az igazság, de ez van”, „Kövérnek sajnos igaza van”, az ukránok gyengék, az oroszok erősek, ilyenkor nem kell ugrálni, mert különben is jön a tél, és büntetésből megfagyhatnak. De a kritikusok is csak a szokott kövérkedéseken háborodnak föl. A baj nagyobb. A magyar parlament elnöke alkalmatlan politikusnak.

Az csak az egyik gond, hogy nincs tudomása a magyar politika oroszbarát fordulatáról, és ezt a nyugati sajtó hazugságának nevezi. De senkinek nem tűnik föl, hogy mekkora baromságot mondott az orosz hadseregről?

Az ENSZ Alapokmánya általánosságban tiltja az erő alkalmazását. Ez alól vannak kivételek: a Biztonsági Tanács felhatalmazása és mindenekelőtt az önvédelem; vitatják, hogy idetartozik-e a humanitárius beavatkozás vagy a megelőző háború (tehát amit A ország azért indít, mert feltételezi B országról a saját maga elleni valószínű támadást). De a támadás csak úgy, fenyegetettség nélkül, területszerzésért, az agresszió és még inkább az agressziós háború nincs megengedve. Tilos a támadó háború. Ez a nemzetközi jog és a nemzetközi kapcsolatok egyik fő alapelve. Politikusnak ezt nem tudni olyan, mint ha egy vízszerelő nem tudja megkülönböztetni a fél collt a háromnegyed colltól, vagy egy könyvelő nem tud összeadni-kivonni.

A jogvégzett Kövérrel ellentétben az orosz vezetők legalább kettesre tudják a nemzetközi jog alapjait, és kínosan ügyelnek rá, nehogy úgy látsszon, mintha az orosz hadsereg benn volna a szuverén ukrán állam területén; mintha az ukrán hadsereg az orosz hadsereggel harcolna. Az agressziós háború fogalmát nem egészen véletlenül 1974-ben, a vietnami háború vége felé definiálta az ENSZ Közgyűlés. Azóta végképp nem megy. Porosenko ukrán elnök Minszkben nem az orszokkal, hanem a donyecki és a luhanszki "népköztársaság" haduraival tárgyalt a tűzszünetről.

Erre jön Kövér, és miközben az orosz álláspontot szajkózza – hogy erről tud-e vagy nem, az itt lényegtelen –, kikotyogja, hogy az a gondosan megszerkesztett, profi konstrukció, mellyel új barátunk, a világ második – történetesen nem demokratikus – katonai hatalma az agresszió vádját akarja kivédeni: közönséges hazugság, Új barátunk, ha észreveszi – és hát mindent észrevesz, ami sérti az érdekeit – nagyon fog örülni.

Túl minden személyiségvonásán: nettó negyedszázados politikusi pályafutás után híján van az elemi politikusi szaktudásnak is; ehhez képest mindvégig ott volt a magyar politika középpontjában, és jelenleg egy parlamenti kétharmadot birtokló párt egyik legbefolyásosabb embere a nagyon kevés befolyásos közül. Milyen demokrácia az, ahol ekkora dilettantizmussal ennyire szilárdan hatalmon lehet maradni? A kérdés nemcsak a 2010 utáni állapotokra vonatkozik. Nem Kövér bűne, és nem is csak a koleszos klikké. A politikai közösség egészéből hiányoznak elemi politikai ismeretek, hogy például mi az, ami megengedhető, és mi az, ami nem, az egész világon nem. Amit még féldiktatúrákban és teljes diktatúrákban is tudni szokás.

Évtizedek alatt nem volt senki, aki szól, hogy „te, öreg, nem az a baj, hogy dúvad vagy, abból van elég, attól még lehetnél jó víszerelő vagy akár könyvelő is, hanem hogy az a baj, hogy fogalmad sincs arról, amivel a pénzedet keresed". Ehelyett szörnyülködnek, mások meg védik, mindkét oldal abból az alapfeltevésből kiindulva, hogy Kövérnek helye van egy európai ország politikai tisztségviselői között, mert birtokában van a tisztsége betöltéséhez minimálisan szükséges politikai szakértelemnek. (Legföljebb egy kicsit bárdolatlan meg különc, avagy olyan keményen odamondogató, komcsifikázó, ízlés szerint) Pedig nincs. Elemien tudatlan, amatőr, dilettáns.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.