Mégis, mit vártunk?

Az a baj, hogy kezembe került Csáki Judit könyve, az, Alföldi színháza – öt nemzeti év. Az a baj, hogy minél többet olvastam, annál inkább kr..váztam, meg hétsz..ségeltem, meg bahassz…tokmegeltem, meg hánytam. Sugárban. Az a baj, hogy einstand van. Ócska, hazug, végtelenül paraszt, kisstílű dorbézolás, az van, hogy bejött egy részeg paraszt a szalonba, azt mondta, hogy ez egy buzikocsma, meg nem nemzeti, aztán mindenkit kihívott a hóra, pedig ezt úgy mondta, hogy már eleve, előre megígérték neki, hogy az övé lesz. Mármint ez a fertő, nemzetietlen buzikocsma. De kint, a havon már nem jelent meg….

Már nem kellett, mert addigra már elmondták a kitartói, hogy ez nem politikai, hanem szakmai döntés. Úgy, hogy ezt ő már régen tudta, már pályáztatás előtt is, tehát könnyen pofázhatott. Úgy, hogy a csicskái bírálták el a pályázati anyagát, úgy, hogy a csicskája lehetett miniszteri biztos ott, ahol soha semmi keresnivalója nem lehetett volna egyébként, neki sem és a csicskájának sem. De pont ezért kellett a nyalonc, az ő személyes, államilag kinevezett Hendrik Höfgenje, mert az még neki és a miniszter úrnak, sőt L.Simon exállamtitkár úrnak is kínos lett volna. Sőt védhetetlen, sőt, szar.

Pedig a könyv nem erről szól… Ez a könyv, Csáki Judit könyve színdarabokról, színészekről, évadokról szól. Sőt, nem is Alföldiről szól. Ez a könyv társulatról szól, értékekről szól, arról szól, hogy miként lehet tizenévesekkel megszerettetni a Bánk Bánt, arról szól, hogy mennyire nem unalmas a Csongor és Tünde, ha értő kezekbe kerül, arról szól, hogy milyenek vagyunk, mi mind magyarok, határon innen és túl – Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban, Egyszer élünk, Magyar ünnep-, arról szól, hogy milyen hitvány, prosztó barmok vagyunk, arról szól, hogy Hendrik Höfgenek vagyunk…, és arról is szól, hogy egyre kiszolgáltatottabb Hamletek vagyunk az egyre ocsmányabb Claudiussal szemben.

De ugyanakkor arról is szól ez a könyv, hogy nem csak ilyenek vagyunk. Arról is szól, hogy nem lehet földbe tiporni az alkotói szabadságot, nem lehet szarba nullázni értékeket teremtő társulatokat, arról is szól, hogy a politika aljas húzásai ellenére még mindig létezik magyar kultúra, amiért nem kell szégyenkezni – sehol, Léván, Kolozsvárott, Újvidéken és nota bene: Beregszászon sem.

De addig is, persze, az én színházeszményem is az, amikor a színpadon élesre van vasalva a kalocsai mintás abrosz, és csak a lakkozott kanászbotokból látni, hogy ez a parasztság – kell még hozzá sok vászoning meg bő gatya, meg rakott szoknya. Meg kell még sok Wass Albert, Reményik Sándor, Trianon-szavalóversenyek, rengeteg jobbikos, fideszes makogás a nemzeti kultúráról, sok pántlika meg lobogó, igaz, fasza magyar gyerekek, akik egyszerre kakastollas csendőrök, de szigorúan heteroszexuális, duzzadó izmú János vitézek is, meg kell turul, meg Szíriusz, meg sok-sok mázolt köcsög a karón – lásd politikai uborkafa, meg idióta képviselők a parlamentben, akik persze ugyanúgy értenek a színházhoz, mint én az atomfizikához és a Heisenberg-elmélethez. Addig is persze benyalunk, vagy nem? Mit is fizet?

Lófaszt, mama… Megigazítsam a kispárnát? Megengedi?

Csak hát, ahogy Esterházy írta az Alföldi-féle Nemzeti kapcsán, mi lesz tovább, és hogyan számolnak majd el az utóbbi öt évvel?

Mert, ahogy Esterházy írta, az aljasság, az nem értékképző, nem. Az csak rombolás, rombolás.