Öt év sunnyogás KGB-fronton

Széky János | 2014. szeptember 24. - 14:49 | Vélemény

Dezső András egészen ragyogó cikket írt Kágébéláról. A dermesztő az, hogy mennyire nem értik.

Az Indexen megjelent tényfeltáró szöveg újdonságnak számító információit, amennyire lehet, nem lövöm le. Így kell a végére járni valaminek, ahogy Dezső teszi. Egyelőre csak az összefoglalás: „Bár a kémügy kirobbantása a kampányban a Jobbik gyengítését célzó kormányzati húzásnak tűnt, nagyon sok jel mutat arra, hogy Kovács és felesége nem kis halak: a politikust szinte születése óta ismerte, a 80-as években pedig felesége révén be is hálózta a KGB. És az oroszoknak biztosan hozott hasznot a kétezres években indult politikai pályája is.”

Vagyis, még egyszer: a nagy nyilvánosság számára új információ Kovács születéséről szól, arról, hogyan került kapcsolatba a KGB-vel, hogy ki a felesége, és hogyan kezdődött magyarországi politikai karrierje már az egykori KGB-tiszt, Vlagyimir Putyin elnöksége idején.

A jellemző reakció pedig az volt, hogy „ez az év leleplezése”, „tiszta kalandfilm”, „lám, a nagy nemzetiekről kiderült, hogy oroszbérencek”, valamint: „A cikk arra a következtetésre jut, hogy az orosz titkosszolgálat megszállta a Jobbikot.”

Holott a leleplezés már rég megtörtént, a következtetést már levonták. Csak a fontosabb állomások: 2010 áprilisában, a Heti Válaszban Ablonczy Bálint Moszkvai emberük címmel közölt portrét Kovács Béláról, feltéve azt a kérdést, hogy „kapcsolatban állt-e a magyar, esetleg a szovjet titkosrendőréggel”. Idén márciusban Mitchell Orenstein, a bostoni Northeastern University professzora Putyin nyugati szövetségesei címmel publikált cikket a Foreign Affairs szakfolyóiratban, bőven szólt a Jobbik orosz kapcsolatáról is, részletes magyar ismertetés olvasható például a 444.hu-n.

Ezt némi késéssel, az EP-választások előtt követte a botrány magyarországi kirobbanása. Zárt ülést tartott a magyar parlament Nemzetbiztonsági Bizottsága, de utána annyit a publikum orrára kötöttek, hogy Kovács „szervezett és konspirált kapcsolatot tartott fenn az orosz titkosszolgálattal”. Az egyéb elhangzottakat 2043-ig titkosították. Polt Péter legfőbb ügyész indítványozta, hogy az Európai Parlament függessze fel Kovács Béla mentelmi jogát. Nem sokkal ezután jelent meg, szintén a Foreign Affairs honlapján, Orenstein és Krekó Péter (a Political Capital igazgatója) cikke Kágébéláról Orosz kém Brüsszelben? címmel. Idehaza roppant izgalom, aztán mintha elvágták volna, néma csönd, egészen Dezső András cikkéig. Amit vélhetően ismét tartós csönd követ majd.

A történet jól mutatja a magyar politizáló közönség néhány sajátos tulajdonságát (a szokásos disclaimer: tisztelet a kivételnek): 1. Képtelen észrevenni bármilyen politikai témát, ha politikusok, politikai alkalmazottak vagy a legnépszerűbb médiák nem preparálják ki és nem rágják a szájába. 2. Képtelen észben tartani bármilyen politikai témát, ha politikusok stb. nem rágják untig ismételten a szájába. 3. Megelégszik a szájbarágott tartalommal, és sem az információ hitelessége, sem a teljessége felől nincs kétsége (kivéve más politikusok stb. által szájbarágott kételyeket és magyarázatokat, melyek közül a leggyakoribb a „kampányérdek”, a „globálliberális aknamunka” és az „ezzel akarják elterelni a figyelmet arról, hogy”). 4. Képtelen a szájbarágott információból akár csak egyetlen logikai lépésig terjedő következtetést levonni. 5. Azt hiszi, hogy Magyarországból áll a világ, és hiába van tele analóg esetekkel, senki sem ismer rá a hasonlóságokra (pl. Oroszországnak nemcsak magyar kémei vannak, nem a Jobbik az egyetlen párt, amit szoros kapcsolat fűz Moszkvához, és főleg: másokról már bebizonyosodott). 6. Hacsak a botrányra nem alkalmazható valamilyen általános, maximum kétszavas világmagyarázat („ezek lopnak”, „rohadt komcsik”, „rohadt fasiszták”), a magyar politizáló nyilvánosság furcsaságot, kivételt, anomáliát lát benne, és képtelen becsatolni valamilyen rendszerszerű egészbe.

Mindez valószínűleg nem egyedi magyar sajátosság, mindenütt ez a helyzet, ahol nincs vagy nem működik a többpártrendszer, ennélfogva bőségesen van tere a kormányzati manipulációnak, és a politikusok között nincs igazi versengés, s így a politika művelőinek és közönségének a színvonalával és súlyos gondok vannak.

Ami magyar sajátosság: az, hogy a kevés beavatott vezető halál cinikus fapofát vág, a közönség pedig ártatlan bociszemekkel bámul, valahányszor valamilyen állambiztonsági összefüggés kerül elő. Dezső András semmiféle következtetést nem von le cikkében, tényeket mond. Az utolsó mondat, amely szerint Kovács Béla révén 2005-ben „a Jobbikba beépült az orosz titkosszolgálat”, nem állít mást, mint amit már a hivatalosság is a nép tudomására hozott, lásd fent.

A következtetéseket a politika iránt érdeklődő olvasónak kellene levonnia, nem volna nehéz, hiszen a tények ott vannak az orra előtt. Ha nem akadályozná a bárányvakság, a bűnös jóhiszeműség.

Eleve: ha egy újságíró néhány hónapi munkával és részben magyar titkosszolgálati forrásokra támaszkodva sikeresen feltárta ezeket a tényeket, akkor mit sza... vacakolt a magyar kémelhárítás öt éven át, amikor „több más európai titkosszolgálattal együttműködve” figyelte Kovácsot?

Kizárhatjuk azt a naiv feltevést, hogy 2009-ben, amikor Kovács Béla EP-képviselő lett (s előtte 2003-ban, amikor Oroszországból hazatért, majd 2005-ben, amikor belépett a Jobbikba, és megalapította a külügyi bizottságot), a magyar titkosszolgálat nem tudta, legalábbis nagy vonalakban, mindazt, amit a cikk feltárt. Éppen a cikkben olvasható, hogy egy magyar hírszerzőtiszt 1980-ban megmondta Kovács nevelőapjának, hogy Béla majdani felesége, akkor még csak barátnője, Szvetlána KGB-futár; hogy Kovács Bélának Japánban vagy Moszkvában árulták el „nem tudni, kik” a születése titkát (kizárásos alapon nem lehettek sem japánok, sem civil oroszok vagy magyarok). 2008-ban teljesen nyíltan vitte ki Kovács Vona Gábort Moszkvába, kapcsolatokat építeni – ez nem tűnt volna föl?

Emlékezzünk: 2008-ban a Fidesz „nemzetbiztonsági szakpolitikusai” óriási happárét csináltak abból a számukra rég ismeretes (és az első Orbán-kormány alatti megbízatásokat nem gátló tényből), hogy Laborc Sándor nemzetbiztonsági főigazgató a Dzerzsinszkij Akadémián tanult hírszerzést; és az egyik megbízás, amit az UD Zrt. nevű „biztonságtechnikai” cégnek adtak, arra vonatkozott, hogy ellenőrizzék Laborc esetleges titkos moszkvai magánlátogatásait. Ha ennyire éberek voltak ebben, miért ne lettek voltak éberek amabban?

A magyar politizáló közvéleménnyel sikerült elhitetni, hogy a kommunista állambiztonság a belső elhárítás besúgójelentéseiről szólt. Ez elfödte azt, hogy a kémelhárítás és a hírszerzés teljesen érintetlen maradt, az állambiztonság egésze semmiféle lusztráción és demokratikus szűrőn nem ment át. Az 1990 előtt megszerzett adatok nem lettek semmivé, nem dobálták ki őket a szemétbe, hanem máig megvannak és használhatók. Ezeknek az adatoknak – esetünkben a Kovács Béláról megszerzett és ki nem dobott adatoknak – a birtokában „működtek együtt” a magyar nemzetbiztonsági szervek 2009-től 2014-ig más európai titkosszolgálatokkal.

Az idézőjeles együttműködés értelmezéséhez: Le Carrén edződött képzelettel feltehetnénk, hogy bár Kovács Béláról és feleségéről pontosan tudták, kicsodák, más európai titkosszolgálatokkal egyetértésben öt éven át azért hagyták őket működni, hogy aztán minél tágabb körű és biztosabb legyen a lebuktatás. Csakhogy Kovács nem információszerzéssel, hanem befolyásolással foglalkozó ügynök lehet az orosz információs hadviselés keretében. Ezt a cikk is részletesen leírja. Tehát valós időben tesz kárt; és azzal, hogy évekig hagyják működni, semmit sem nyernek, hírszerzőgyűrűt sem buktatnak le.

Az olvasóra bízom, hogy megtalálja az ideillő igét: mit is tesznek valójában, valamint hogy fölbecsülje: a nagyfene fontoskodás és propagandakiáltozás közepett milyen hatásfokkal szolgálják a nemzet védelmét például orosz relációban. És milyen következményeii lehettek ennek Magyarországra nézve az utóbbi egy évben, Kágébélától és a Jobbiktól teljesen függetlenül.

-------------------------------------------------------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.