Teátrális nemzetbiztonsági öngyilkosságok
Nem az az igazán tragikus – bár a fölöttébb szomorúnál azért sokkal tragikusabb –, ha az USA 42. és egyben kétszeres elnöke, William Jefferson Clinton (aki másfelől ugyanazon USA ex-külügyminiszterének férje, s nem kizárt, hogy a következő elnöknőjének férje is lesz) azt hozza a világ tudomására, hogy Orbán Viktor, akit egy ideje a Fehér Ház környékére sem szokás odaengedni, pénz- és hatalommániás.
Nem is az az igazán tragikus, hogy a 44. elnök, Barack Hussein Obama kénytelen a magyar civil szféra kriminalizálási kísérletei láttán Magyarországot (annak „barátjával”, lásd pl. baltás gyilkos) Azerbajdzsánnal egy kategóriába sorolni.
Hanem inkább az a tragikus, hogy mindezen üzeneteket az egész világ józan fele és a kevésbé józan felének egy része is képes a helyén értelmezni, míg Magyarországon – még mindig – nem szakad le az ég... Nem nyílik meg a föld. És nem történik tékápé annyi se, hogy semennyi.
Mert ott ez már nem éri el az ingerküszöböt, hiszen az ingerküszöb szintén államilag / nemzetileg / NER-ileg / központilag sötöbö lett beállítva a lakosság érdekében a legalacsonyabbra. Hogy ne idegeskedjen senki, árt az egészségnek. Ha pedig valaki mégis fel akarja magát spannolni, hát azon, hogy azok a ká amcsik má megin beszónak...
Kevésbé látványos, de aligha kevésbé tragikus, amikor egyelőre még nem ennyire nyíltan, nem ennyire harcosan, de azért már kétséget kizáróan ismét kibújt a Fico elvtárs a zsákból. És megmutatta, hogy itt ő szarja a vörös kormánytöbbséget akkor is, ha éppenséggel a szomszédban háború van (mert mindenki tudja, hogy háború van, még Fico külügyminisztere is jól tudja, pedig ő Moszkvában végzett, ottani logika szerint tanult!), sőt akkor is, ha ezt a háborút Fico vörös(esbarna) elvtársai számlájára lehet írni.
Minden erejével védi a nemzetet azon NATO-tól, amelynek a nemzet országa egyébként tagja, és amely egyedüliként óvhatná meg a nemzet országának puszta (mert puszta!) létét, amennyiben a nemzet többséget szaró Ficojának keleti elvtársai szarnának Fico nyalizására és mondjuk „két héten belül” nem Kijevbe, hanem Pozsonyba szeretnének benyomulni. És ebben kábé csakis a szlovák sztrádahálózat hiánya és/vagy állapota jelenthetne nehézséget... Az még csak a diktátorokkal való bratyizás helyett a sosem eltúlozható (dehogynem) óvatosság látszatát keltheti, ha a Ficotöbbségű parlament a saját külügyérei által szintén javasolt nyilatkozatból törlik Moszkva verbális megintését, de hogy az USÁ-t bele kell rángatni a Moszkva-Kijev gyilokba, az csak (vagy minimum) két dologról szólhat:
1. Fico és a sleppje nemcsak dilettáns a külpolitikát és a biztonságpolitikát illetően, nemcsak képtelen felmérni szavai, politikai tettei súlyát és következményeit, hanem simán nem veszi észre, hogy Putyin a fenyegetéseken kívül az életben egyetlen ígéretét sem tartotta még be, s bármikor 180 fokot fordít a leányzó vagy Fico fekvésén / állásán / térdelésén stb – erről bővebben lásd pl.: Kámaszútra.
2. Fico és a sleppje szovjetszkojet álmodott a túl sok késő esti haluskától és gyakorlatilag szembe fordult saját országa egész világ által világosan látható érdekeivel. Bármennyire erősnek tűnnek Ľudovít Kaník vagy František Šebej szavai, senki sem tudta vagy akarta cáfolni azt a tényt, hogy Szlovákia jelen pillanatban történelme legnagyobb nemzetbiztonsági kockázatával néz szembe (kelet felé, vö. keleti nyitás). Amely helyzetben a kormánytöbbség látványosan az itt még csak potenciális, keleti országhatárunktól 0, azaz nulla (gyengébbek kedvéért semennyi) kilométerre azonban már valós, az Ungváron besorozottakat gyilkoló agresszor oldalán foglalt helyet. (Felsőnémeti, azaz Vyšné Nemecké–Ungvár, azaz Uzsgorod 9, azaz kilenc, értsd egyel kevesebb, mint tíz perc személykocsival. Tankkal a szántáson át picivel talán gyorsabb.)
De Pozsonyban, sőt Felsőnémetiben, Nagyszelmencen sem szakadt le az ég, nem nyílt meg a föld és nem történt kábé annyi sem, hogy a nemzet egy jó nagyot és közöset köhintett vagy inkább köpött volna.
Mert az igazi ellenség és az igazi nemzetbiztonsági kockázat Pesttől Pozsonyig nem Amerika, de még csak nem is az újraszovjetesedő orosz birodalom.
Hanem az olyan vezetők, akik a népet tendenciózusan és módszeresen irányítható, zsarolható, megfélemlíthető, a gondolkodásról nagyrészt leszoktatott, önmagukért felelni nem tudó és nem akaró, juhokként terelhető, fejhető, nyírható, vágható, autógyári csúcsrobotokat kiszolgáló segédrabszolgává degradált, az anyagi-szellemi nyomorért szappanoperákkal és valóságshowkkal kárpótolható, üres tekintetű, véres agyú zombikká idomították.
