Félelem és szégyen Washingtonban

Széky János | 2014. október 5. - 10:33 | Vélemény

Amikor Orbán Viktor megtette külügyminiszternek nem túl eredeti gondolkodású és mérsékelten sikeres utazó üzletkötőjét, s az meghirdette, hogy a külgazdaságnak mostantól elsőbbsége van a diplomáciához képest, tudni lehetett, hogy a jóvilág az első komoly diplomáciai konfliktusig fog tartani. Az első olyan külpolitikai helyzetig, amit nem lehet megoldani sem áruminták bemutatásával, sem diktátoroknak és Öböl-menti hercegeknek való smúzolással.

A jóvilág egész pontosan egy óráig tartott. Szeptember 24-én, nagyjából 10 óra 10 perckor Szijjártó Péter letette az esküt, hogy miniszteri tisztségét a magyar nemzet érdekében fogja gyakorolni. 11 óra 10 perckor a Külügyminisztérium kiadta a választ Obama előző napi beszédére, amelyben az amerikai elnök a civil szervezetek miatt elnyomása Magyarországot egylevegővételre említette Azerbajdzsánnal. A magyar válasz szerint Obama kijelentéseinek nincs ténybeli alapjuk (tehát vagy rosszindulatúan téved, vagy hazudik).

Külön ironikus, hogy a magyar hivatalos tiltakozások sohasem idézték az azerbajdzsáni párhuzamot; a bakui akció szorgos munkása, Szijjártó Péter a legkevésbé.

A történet folytatódik. Az amerikai kormányzatra nem hatott a debütáló külügyminiszter diplomáciai bravúrja. (Egyébként milyen vicces, hogy a Külgazdasági és Külügyminisztérium nevében megmutatkozó értéksorrendet kifelé nem vállalják, talán mert sejtik, hogy Magyarországon kívül ezt az ostobaságot nem lehet beadni. Az angol neve ugyanis Ministry of Foreign Affairs and Trade. Bár lehet, hogy nem sejtik, csak a fordító könyörült meg rajtuk, mert bármilyen változat, amiben a Trade van elöl, idétlenül hangzana. Ez is példa rá, hogy ahol a magyarban tartalmi hülyeség van, az fordításban nyelvileg is meglátszik.)

Október 2-án, Washingtonban Victoria Nuland, az ottani külügy európai és eurázsiai ügyekért felelős „assistant secretary”-je (a rang – az esedékes átszervezéstől függően – helyettes államtitkártól osztályvezetőig bármit jelenthet magyarul) nevek nélkül közölte, hogy a magyar vezetőkről amarra pontosan tudják, micsodák: „Hogyan aludhatnak éjjel a NATO 5. cikkének takarója alatt, ha nappal az »illiberális demokráciát« hirdetik; felszítják a nacionalizmust, korlátozzák a szabad sajtót, vagy démonizálják a civil társadalmat!” (Az 5. cikk szerint ha az egyik tagállamot támadás éri, az összes többi a segítségére siet).

A következő mondatnak legalábbis a kezdete – román publicisták szerint – Romániáról, a Ponta-kormányról szól: „Ugyanezt kérdezem azoktól, akik megvédelmezik a büntető eljárástól a csaló politikusokat, vagy tetszésük szerint kerülik meg a parlamentet”. Magyarországról legalábbis nem szólhat, mert nálunk semmilyen csaló politikus ellen nem indult büntető eljárás, akit az Orbán-kormányzat megvédett volna (mármint hogy nem volt rá alkalma), és a parlamentet nem megkerüli, hanem eszközként használja tetszése szerint.

A vége megint idetalál: „...vagy piszkos alkukat kötnek, amelyek fokozzák országuk egyetlen energiaforrástól való függőségét, noha kinyilvánított politikájuk a diverzifikálás”. Ez egyértelmű utalás a Déli Áramlat földgázvezeték magyar kapcsolatára.

Ha privát beszélgetés lett volna, Nuland nem fogalmazott volna ilyen finoman, képes ő csúnyán is beszélni., ha éppen nem tudja, hogy lehallgatják az oroszok. A mondatok a CEPA (Európai Politikát Elemző Központ) rendezvényén, a hatodik USA–Közép-Európa Stratégiai Fórumon hangzottak el. Magyarországot itt nem az utóbbi fél év három külügyminiszterének valamelyike képviselte, hanem két olyan ember, aki Orbán-hűségén kívül ért is a témához: Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke és Szemerkényi Réka miniszterelnöki főtanácsadó. De éppen a hozzáértő és tapasztalt emberek szereplése mutatta meg a legújabb orbánista külpolitikai irányzat csődjét.

Martonyi Jánosnak hivatali ideje vége felé már nemigen volt más feladata, mint hogy – a döntésekből kihagyva – söprögessen a miniszterelnök nemzetközi randalírozásai után. A veterán külügyéreknek most elvileg az lenne a feladatuk, hogy takarítsanak, ha kell, és helyettesítsék a söprögetésre is alkalmatlan új minisztert. De nem képesek rá. Kérdés, hogy mi lesz így az országgal.

A teljes képhez tartozik, hogy sem a mostani cseh, sem a szlovák kormánytól nem idegen a taktikázás vagy akár a kétszínűség az ukrán válság és az orosz kapcsolat kérdéseiben. De legalább 1. tudják, hogy mit várnak el tőlük az Európai Unióban, a NATO-ban és Washingtonban, tisztában vannak az általánosan elfogadott nyugati értékekkel, normákkal, és nem akarnak kioktatni róluk senkit; 2. a külpolitikai érdekek képviseletét és olykor a belpolitikai disznóságok eltussolását bízzák a diplomatáikra, de az indítékaik érthetők és láthatók. A magyar diplomaták ellenben ideológiai rögtönzéseket kötelesek megmagyarázni konvencionális nyugati szabályok szerint gondolkodó embereknek, és úgy beszélni eltitkolt indítékú cselekményekről, mintha pusztán az, amit engednek tudni róluk, tökéletesen logikus és értelmes lenne.

Így hát Miroslav Lajčák, a szlovák külügyminiszter, akit Nuland után a második (külföldi) nyitóbeszéd elmondására kértek fel, vagy Václav Bartuška, Csehország energiabiztonsági utazó nagykövete, azt a nyelvet beszélték, amit a vendéglátók és a többi meghívott – kivéve Németh Zsoltot.

Lajčák leszögezte, hogy Oroszország megsértette a nemzetközi jogot, a szankciók jogosak, „nekünk” (a NATO -nak és az EU.nak) azonban azt is meg kell vizsgálnunk, mit rontottunk el: nem szigeteltük el idejében az oroszokat, és méltatlan ukrán vezetőbe (Janukovicsba) helyeztük bizalmunkat. Ez a tél élet-halál (make or break) kérdése Ukrajnának, és Ukrajnának életben kell maradnia (must survive). Ezért Szlovákia folytatja az Ukrajnába irányuló földgázszállításokat, még ha – nyilvánvalóan büntetésként – Oroszország a felére csökkentette is a Szlovákiába exportált földgáz mennyiségét.

Bartuška érzékletesen és tárgyilagosan beszélt az oroszok veszélyességéről, de arról is, hogy a rettegő európai babonával szemben igenis bőven képesek hibázni. Nagy sikert aratott azzal az anekdotájával, hogy egy orosz tárgyalópartner megfenyegette: ha a cseh kormányzat „így beszél tovább”, megnézhetik, eljut-e hozzájuk Ukrajnán át a következő vasúti nukleáris szállítmány. Mire Bartuška emlékeztette a vérmes oroszt, hogy az illető terméket már harmincöt éve repülőgépen hozzák Csehországba.

Ezután egyszerűen kínos hallgatni Németh Zsoltot, aki a szankciók sikertelenségéről, a szövetségesek közötti repedésekről értekezett eléggé akadozva, ráadásul árva szóra sem méltatva Ukrajna fennmaradásért vívott küzdelmét. A magyar kormány legújabb botránykeltő lépését – az ukrajnai „reverz” gázszállítás figyelmeztetés nélküli felfüggesztését Alekszej Miller Gazprom-vezérigazgató budapesti látogatása után – a tárolók télire való feltöltésének kényszerével magyarázta.

Remélhetjük, de nem lehetünk benne biztosak, hogy senki sem számolt utána:
A) Ha Magyarországon a tárolók „mobilgáz”-kapacitása kb. négymilliárd köbméter, a téli átlagos gázfogyasztás naponta 60 millió köbméter, majdnem ennyit (kb. 53 milliót) „ki is lehet tárolni” naponta, plusz napi öt-hatmillió köbmétert itthon is kitermelnek;
B) továbbá a tárolók a legutóbbi jelentéskor kb. 57 százalékig voltak feltöltve, azaz a tartalékok akkor is elegendőek lennének már most másfél hónapi, korlátozás nélküli fogyasztásra, ha az országba mostantól egy köbcenti gáz sem érkezik, de hát érkezik, éspedig korlátozás nélkül, mert Orbán megállapodott Millerrel;
C) továbbá az éves feltöltési időszak épp mostanában ér véget; és Ukrajna felől napi 15–20 millió köbméter érkezik, míg Magyarország csak 3–4 milliót küldtünk vissza (a Szlovákia hétszer ennyit);
– nos, akkor milyen halaszthatatlan okból van szükség pont most és pont arra a 3–4 millió köbméterre a téli tartalékoláshoz, szembeszegülve az Európai Unió politikájával

Valami egyeztetési hiba is lehetett egyébként a magyar delegáltak között, mert Szemerkényi Réka, akinek kisujjában van az utóbbi húsz év energiapolitikája, és tökéletesen zárt logikájú, adatokkal megtömött, imponálóan felkészült tájékoztatást adott a Fidesz ilyen irányú érdemeiről (kihagyva persze azokat a tényeket, amelyek ezt a logikát megbontották volna, például a Déli Áramlat kérdését), elejtette azt a megjegyzést, hogy a magyar tárolókapacitás „jóval meghaladja a magyar gazdaság szükségleteit”. Remélhetjük, de nem bízhatunk benne, hogy senki sem tette föl a fórum után az ésszerű kérdést: akkor minek volt pont most (és a többi) ez a nagy sietség az ukrajnai szállítás felfüggesztésében?

Azt még a hivatalos közlemény is elmondta, hogy Miller nemcsak a téli földgázszállításokról, hanem a Déli Áramlat gázvezeték megépítéséről is tárgyalt Orbánnal. Ebből ki lehet következtetni, de Moszkva közeli források meg is írják, mi történt: a Gazprom szerződésszegésnek tekinti a más országoknak szánt gáz visszanyomását Ukrajnába, de Miller „megbocsátott” a magyaroknak, azzal a feltétellel, amit láttunk: ha tartja magát a Gazprom akaratához.

A Déli Áramlat nem érinti Szlovákiát és Csehországot, de talán nemcsak emiatt plusz adu Miller kezében. Tudni kell, hogy nemcsak az amerikai kormányzat ellenzi hevesen a tervet, hanem az Európai Bizottság szerint is sérti az uniós szabályokat. Ezért az építését a nyáron felfüggesztették. A washingtoni fórumon Edward Lucas, alighanem a legtekintélyesebb KK-Európa-szakos brit újságíró, a CEPA főmunkatársa minden ízében törvényellenesnek nevezte.

Amikor Gyurcsány 2008-ban aláírta a Déli Áramlat magyarországi szakaszának megépítéséről szóló szerződést, Orbán Viktor tombolt, és „a magyar nép elleni puccsot” emlegetett. Majd 2012-re már – miután az oroszok meglebegtették, hogy kihagyják Magyarországot – lelkesen elkötelezte magát a Déli Áramlat mellett, megtagadván az 2008-ban még hasonló lelkesedéssel pártolt Nabucco-tervet. Majd 2014-ben megtette ugyanazt, csak nagyobb méretekben, amit hat évvel korábban a magyar nép elleni merényletnek nevezett: tíz évre titkosítva, mint Gyurcsány az akkori szerződését, a szó szoros értelmében puccsszerűen aláírta a paksi megállapodást egy olyan energiaipari projektről, Paks 2-ről, amely a Déli Áramlatnál is sokkal nagyobb kihatással lesz „az egész Kárpát-medencei magyar nemzet sorsára”.

Ennek a pálfordulásnak két oka lehet (esetleg a kettő egyszerre): Orbán egyáltalán nem gondolta komolyan, amit 2008-ban mondott, vagy közben történt valami, és az oroszok manapság azt érik el nála, amit akarnak. Nem tudom, melyik a jobb változat Magyarország szempontjából.

Kínos hallgatni, ahogy a hazai politikát magyarázva Németh előáll egy olyan elmélettel, hogy nincs külön katonai biztonság és energiabiztonság, mert ez ugyanannak a biztonságpolitikának a két oldala, elválaszthatatlanok. Mondta ezt olyan embereknek, akik azzal kelnek és azzal fekszenek, hogy az energiabiztonság (konkrétan az, hogy a gáz nagy része Oroszországból jön, és Putyin mindinkább szeretné rászoktatni az orosz gázra Nyugat-Európát is) ellentétben van a katonai biztonsághoz fűződő, mostanában nagyon is veszélyeztetett érdekekkel.

(Belpolitikai használatra Orbán rég azzal a technikával dolgozik, hogy időről időre bedob valamilyen, a politizáló nyilvánosság számára új és körvonalazatlan fogalmat, megújítja a „keretet” – „centrális erőtér”, „munkaalapú társadalom”, „illiberális demokrácia” és hasonlók –, és amíg a be nem avatottak el vannak foglalva az értelmezéssel, ő a háttérben cselekszik. De a nemzetközi politikában ez a módszer nem használható.)

Kínos hallgatni, ahogy Németh a liberális demokrácia és az illiberális demokrácia (mint két egyenrangú változat) világméretű versengéséről hadovál olyan embereknek, akik kivétel nélkül a liberális demokráciában hisznek. És kínos volt az az okfejtése, hogy a magyar kormány liberális demokrácia helyett inkább kereszténydemokráciát szeretne. Holott az Európai Néppárt (Fidesz által elfogadott) bukaresti alapprogramjából is bőven kiderül, hogy a mai európai kereszténydemokrácia: liberális demokrácia.

De a legkínosabb az volt, hogy Németh Zsolt, a veterán külügyes a washingtoni konferencián az amerikai külügyminisztériumnak szánt oldalvágással közölte, hogy többet tudnának a valóságos magyar helyzetről, ha két év alatt sikerült volna új nagykövetet kinevezniük. Most Németh Zsolt vagy nagyon ostoba (szakmailag), és akkor lassan negyed százados külügyi karrierjét kell újraértékelnünk. Vagy kínban van, és nagyon ostobának kell tettetnie magát, mert másképp nem reagálhat, és akkor a magyar kormány külügyi tevékenysége van nullaponton (ezzel az állítással kezdtük).

Németh nyilván pontosan tudja, hogyan és milyen apparátussal működik egy nagykövetség, főleg az amerikai a nagykövet személyétől függetlenül. Tudnia kell(ene), hogy az ideiglenes ügyvivőként működő André Goodfriend éppenséggel válságországokra specializálódott diplomata, képzettebb és tapasztaltabb, mint akár az előző nagykövet, Eleni Tsakopoulos Kounalakis, akár az utódjául jelölt tévéproducer, Colleen Bell, aki februárban nagyon csúnyán leégett a kongresszusi meghallgatáson. Németh mindössze az ügyvivőt és a washingtoni külügyminisztériumot sértette meg, illetve sértette volna, ha ezt a badarságot – és a badarsággal előhozakodó kormányzatot – komolyan veszik.

A csőd konkrét oka egyébként szerintem nem más, mint az ellentmondás a Fidesznek az antikommunizmusáról saját magába és a nagyközönségbe szuggerált mítosza, illetve tényleges antikommunizmusának hiánya között. A mítosz felmentést ad minden politikai és gazdasági disznóságra, a valóságos óvatosság és meggyőződés hiánya pedig szabad utat enged az orosz akaratérvényesítésnek. Azért tartunk itt. És a külpolitika még csak egy szakpolitika a számos közül.

------------------------------------------------------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.

Címkék: Orbán-kormány