Mi, fehéroroszok

Ebből mindenesetre látszik, hogy Orbán Viktor tisztában van a súlyos gonddal.

Mivel már első kormányzása idején elkezdte leszoktatni az újságírókat arról, hogy akár neki, akár hű embereinek kínos és tényszerű kérdéseket tegyenek föl, és ezt a törekvését – köszönhetően a média önérzetmentes munkásainak – mostanra teljes siker koronázza, a riporter most se kérdezte meg, hogy miért csak kormányzásának négy plusz ötödik évében jut ez az eszébe. Illetve nem gondolt-e bele abba, hogy esetleg, miniszterelnökként ő is felelős azért, hogy a gyermekszegénység és általában a szegénység 2010 óta nem csökkent, hanem nőtt, ma már a magyar gyerekeknek több mint a harmada nyomorog, csak Bulgáriában rosszabb a helyzet. Olyannyira, hogy már a Központi Statisztikai Hivatal is az erről való tájékoztatáson spórol.

Ha a gyermekek jelentik a jövőt, akkor a gyermekszegénység a jövő kiéheztetése, a terjedő gyermekszegénység pedig a jövő elpusztítása. Azt pedig végképp nem lehet magyar közszolgálati riportertől elvárni, hogy egy jéghegy méretű tény észben tartásán kívül egy zárójel nélküli kivonást is elvégezzen.

Ha ugyanis az egy főre jutó (átlagos) reáljövedelem épp mostanság éri el újra a válság előttit, a GDP a mostani, diadalmasan szétkürtölt növekedéssel sem haladja meg a válság előtti szintet, a szegények, súlyos anyagi gondokkal küszködők aránya viszont jóval nagyobb, az nem jelent mást, mint hogy a legrosszabbul élő milliókat tudatosan és stratégiai kihatással tovább szegényítették, ily módon fabrikálva a 2014-es választássorozat idejére némi jólétnövekedést azoknak, akinek a szavazatára számítani lehet. (Mint a mellékelt ábra mutatja, számíthat is csőstül.) És látványos gazdagodást a politikailag megbízható elitnek. Amit a szegényektől elvesznek, azt Dooh Nibor módjára odaadják a jobb módúaknak. Ezt hívja Ferge Zsuzsa nyomán perverz újraelosztásnak 2001 óta a mindenkori ellenzék. Majd kormányra kerülvén csinálja.

De nemcsak ezért perverz. Belaruszon kívül aligha van hely a posztkommunista Európában, ahol a kormány ilyen kíméletlen következetességgel és szintén stratégiai kihatással igyekezne államfüggővé (alattvalóvá) tenni a viszonylag jómódú polgárait. Még a nagy Oroszországban sem. (Egyébként érdemes volna egyszer megvizsgálni a fehérorosz–magyar párhuzamokat. Iszonyú történelmi traumák után 1991-ben Belarusz volt a leggazdagabb posztszovjet köztársaság, és ez elég is volt ahhoz, hogy az emberek ne akarjanak nagyon mást se a gazdaságban, se a politikában. Nem is kaptak, és a többség még két évtized múlva is elégedett volt a térségtől lemaradó rendszerrel.)

A második Orbán-kormány – és egyelőre a harmadik is – úgy kedvezett a legszegényebbek terhére a felső háromnegyednek vagy kétharmadnak, hogy érezze: az állam kacsóját kell csókolgatnia érte. A szegénykérdésből rendészeti kérdést csinált, hogy a nem annyira szegények önérzetének hízelegjen: ezek azért nem dolgoznak, mert – veletek ellentétben – nem szeretnek dolgozni, hát mi munkára szoktatjuk őket; hogy a közmunkának nincs értékelhető nemzetgazdasági haszna, nem rátok tartozik.

A hasraütésszerűen kicsire kalkulált személyi jövedelemadóval plusz gyermekkedvezménnyel egy csapásra megnövelte a nagyobb jövedelműek jövedelmét, ezt a kis jövedelműeket jobban sújtó általános forgalmi adó világrekord magasságúra növelésével ellensúlyozta. Valamint a magánnyugdíj-pénztárak államosításával, amivel egyszerre sikerült magánvállalkozás- és öngondoskodás-ellenes propagandát kifejtenie, meg egy csomó pénzt lenyúlnia úgy, hogy a gazdaságilag kevésbé tudatos millióknak most nem tűnik föl.

A devizakölcsönök terhét megint csak úgy enyhítette végtörlesztéssel, árfolyamgáttal, „adósmentéssel”, hogy minél jobb módú valaki, annál hálásabb legyen az államnak. Akinek nem volt akkora jövedelme, hogy akár csak az „olcsónak látszó” törlesztést vállalhatta volna, fizeti adójából és családjának elmulasztott fogyasztásából a kicsit vagy sokkal jobban élők megkönnyebbülését.

A bankadóval és adósmentéssel megtört bankok persze mind kevésbé töltik be azt a szerepet, hogy hitelezéssel olajozzák a gazdaságot. A Nemzeti Bank igazgatója örömmel jósolja, hogy letisztul a piac, és a végén lehet, hogy csak öt nagybank marad. A vállalkozások kereskedelmi hitelezését felváltja a devizatartalékból finanszírozott kétszázalékos hitel, de persze a magánbankokat is felváltják az állami vagy államilag ellenőrzött bankok..

Volna még egy számottevő forrás: a gazdagabb uniós tagállamok adófizetőinek felzárkóztatásai pénze. Nos, az uniós pályázatok kezelését szolgáló szoftvert – némi fegyveres adórazzia után – megveszi a kormányzat, másnap a régi tulajdonos meghal. (Vö. Alaptörvény: "a tulajdon felelősséggel jár". Ha a tulajdon állami, a felelősség azoké, akik a kormányt megválasztják, tehát senkié.) A kormány igyekszik kiküszöbölni a pályázatíró cégeket a vállalkozások és az állami forráselosztás közül, majd megígéri, hogy most már aztán tényleg a ki-s és középvállalkozásokat fogja segíteni az uniós pénz. Ezek után nem kérdés, hogy melyikeket.

Ami a fogyasztókat illeti, az állam gondoskodik immár a nikotinfüggők jó közérzetéről, és nemsokára a minőségi töményszesz kedvelőinek ellátásáról is.

Mind e mögött az a filozófia rejlik, hogy az emberek nem attól fognak jobban élni, ha minél kelendőbb termékeket, szolgáltatásokat, munkát tudnak minél jobb áron eladni a piacon, hanem ha az állam egyre újabb ötletekkel áll elő, hogyan élhetnének jobban – vagy legalább ugyanúgy – piaci siker és piacon értékesíthető tudás nélkül.

Hát nem fog menni.

Nemcsak azért nem, mert az eleven gazdaság nem így működik, hanem mert az önmagába szerelmes magyar állam európai viszonylatban is észveszejtően dilettáns. Amit lehetett, már eddig is szétvert és megbénított az oktatástól a külügyig, a médiától a szociálpolitikáig – most hogyan tudná saját maga enyhíteni a rombolásának következményeit?

Csak egy példa: észveszejtően dilettáns az is, amit Orbán ugyanebben a rádiós beszélgetésben mondott a szakmunkások „duális” – tantermi és üzemi – képzéséről, minek eredményeként – szerinte – 15 év múlva sok cigány ember fog szakmunkásként jelentkezni. Hogy ki fogja fölvenni őket, hová, és mihez kezdenek három évvel később, ha a gyár termékprofilt vált, arról nem jósolt semmit.

Egyelőre az van, hogy a magyar diákok eredményei – a közoktatás államosítással kombinált tönkretétele miatt – egyre rosszabbak a PISA-teszteken (ennyit a tanteremről), és a hegesztők nem tudnak hegeszteni (ennyit a műhelyről). Aki újságot olvas, tud róla, aki diktálja az újságot, nem tud.

Egyre több minden kerül állami kézbe, csak hát az állam (ettől is) egyre butább.

Hogy az állami pénzinfúziókkal érzéstelenített magyar középosztály mikor tér magához kábaságából, nem tudom. Talán majd ha Koszovó is elhagy.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.