Ne fogjunk össze!

Ha egy párhuzamos politikai világegyetemben egymás ellen indulnak, az ingyen közösségi közlekedéssel kampányoló szocialista demagógot fölényesen, 55 százalékkal 45 ellenében legyőzte volna az a Bokros, aki közölte, hogy „nem adok senkinek semmire pénzt”. Akinek ideológiája szögesen ellentétes mind a Fidesz illiberális, nemzeti-kollektivista államfelfogásával, mind a parlamenti baloldal egyenlősítő, osztogató reflexeivel. Akit tizenkilenc éve „bal”- és „jobboldalon” folyamatosan démonizálnak, embertelen, szolidaritást nem ismerő neoliberálisnak neveznek (noha 2003-as programjának már a címe is Verseny és szolidaritás volt, és gazdasági-szociális szemlélete talán David Cameron „együtt érző konzervativizmusához” áll a legközelebb).

A viszonylagos sikerben persze része lehet annak is, hogy van egy választói hadoszlop, amelyik arra szavaz a Fidesz ellenében, akit a baloldali pártok éppen jelölnek, mindegy, ki az. Ám a 213 550-ben nyilván nemcsak passzátszelet fújó értelmiségiek vannak, hanem politikailag nem túl tájékozott átlagpolgárok is, akikről ezek szerint lepergett a csaknem húszéves ellenagitáció. Meg olyanok, akik négy éve is Bokrosra vagy hasonló pártállású jelöltre szavaztak volna, ha lehetett volna. Százalékarányban Bokros (36) jobb eredményt ért el, mint 2010-ben (ekkor még volt budapesti területi lista), saját pártja, az MDF és az MSZP együtt (30). Hogy a részvételi arány hogyan jön a képbe, arról mindjárt bővebben.

A baloldali pártok Orbán legyőzését és ennek érdekében az összefogást mindennél fontosabbnak, végső érvnek tartják. Kritikusaik hajlamosak a taktikai hibákat okolni a sorozatos és nevetséges vereségekért, de a taktikai hibák csak szükségszerű következményei a tartalmi oknak: Orbánt baloldali programmal nem lehet legyőzni. (Magát Orbánt a belátható jövőben, az orbánizmust pedig, ameddig én látok, soha.) Plusz a szocialistáknak sohasem jutott eszükbe, hogy amióta Budapesten szabad helyi választások vannak (1990 óta, de már 1945-ben is), baloldali főpolgármester-jelölt itt nem győzött.

Magyarországon a főváros méreténél és gazdasági súlyánál fogva a főpolgármesteré az egyetlen olyan országos kihatású politikai tisztség, amelyre közvetlenül választanak embereket. És az a tény, hogy ötször megválasztották Demszky Gábort, még akkor is, amikor pártja, az SZDSZ a parlamenti minimumra zsugorodott, jó mutatja, hogy a magyar pártkínálat – egy nagy „jobboldali”, valójában össznemzeti demagóg és egy nagy, majd több kisebb, de kényszeresen összefogó baloldali párttal – mennyire nem kell a választóknak. Mennyire csak önmagát tartja fönn évtizedek óta, és mennyire nem az érdekek és világnézet szerint tagolódó választópolgárságot képviseli.

Lehet, hogy a baloldali pártok lépre mentek, amikor a közismerten Fidesz-közeli cég közvélemény-kutatásának hatására pánikszerű sietséggel cserélték le addigi – láthatóan alkalmatlan – jelöltjüket, Falus Ferenc volt tisztifőorvost a nagyon kicsi, parlamenten kívüli Modern Magyarország Mozgalom vezetőjére, Bokros Lajosra. De jobban jártak, mint ha nem teszik. És lehet, hogy ha Falus marad, Bokros ugyanúgy csak 6 százalékot kap, mint 2006-ban az MDF jelöltje, Katona Kálmán – de ugyanúgy nem minőség vagy elvek alapján, hanem a „hasznos szavazat” kényszerű dogmája miatt. Így (megint) kiderült, hogy ha a szavazat valamennyire hasznosnak látszik, a választópolgárok nyugodtan leszavaznak egy kicsi, eretnekszámba menő párt jelöltjére is.

Magyarországon volna igény kormányképes jobbközép pártra, ha a rég idejétmúlt, rossz és 2010 után tovább nyomorított választási rendszer nem akadályozná a megerősödését.

A rossz hír az, hogy az ellenzéki pártoknak sem a választási rendszerről, sem az önkormányzati rendszerről nem volt mondanivalójuk. (A pártszerkezet betegségéről a MoMa beszélhetett volna, ehelyett a választások utáni együttműködést tekintette célnak a demokrácia helyreállítása érdekében – azokkal a baloldali pártokkal, amelyek de facto részt vettek Bokros démonizálásában. A volt pénzügyminiszter jelölésének az a Gyurcsány Ferenc volt a fő támogatója, aki miniszterelnöksége idején hallani sem akart Bokros, se más tekintélyes piacpárti gazdaságpolitikus kormányba emeléséről. A demokrácia visszaállítása nem látszik közeli célnak, de egy vagy több jobbközép párt megerősödése sokkal közelebb hozná, mint a baloldali pártokkal való összefogás – amiből az MSZP egyébként nem is kér.)

Egyik párt sem hozta szóba, hogy itt nem annyira választás folyik, mint inkább monstre közvélemény-kutatás, hiszen a dacos akaratból át- meg átbarkácsolt választási rendszertől függetlenül Magyarországon gyakorlatilag megszűnt az önkormányzatiság. Csupán Bokros programjában esik néhány általános szó az adók és a képviselet összefüggéséről mint a demokrácia alapjáról.

Egyik párt sem tiltakozott kézzel-lábbal az ellen, hogy a 2011. évi CLXXXIX. törvénnyel ténylegesen megszüntették az ezeréves megyerendszert; hogy 2012-ben a személyi jövedelemadó helyben maradó 8 százalékát is elvették az önkormányzatoktól (eredetileg, 1990-ben 100 lett volna, az első szabad önkormányzati választás után 50 lett, arról olvadt le – ingadozásokkal – nullára), de még a gépjárműadó 60 százalékát és az illetékbevételeket is. Cserébe megszabadították az önkormányzatokat maradék fontos feladataiktól, így a közoktatástól, aminek a polgármesterek örültek, mert sokba került. (Ami a teljes visszaosztott személyi jövedelemadót illeti, a központból visszakerülő normatív résszel együtt – a "reform" előtt – tartósan 40 százalék volt, meg se közelítette például a szlovákiai, elvonások utáni 65,4 százalékot. Ennyire becsülték az ökormányzatokat.)

Ma központilag leosztott, általános támogatások vannak, a helyi polgárok nem kérhetik számon, hogy a polgármester meg a testület felelősen gazdálkodik-e a pénzükkel, mert már végképp nem az ő pénzük, de a testületeknek nincs is miért felelősséget vállalniuk. A nagypárti embereknek természetesen érdekük, hogy ott legyenek, ahol a Központból jövő hazai és uniós pénzeket továbbosztják, és a választópolgároknak természetesen mint politikai tétet adják el, hogy ők legyenek ott. De ez csak a korrupció táptalaja, nem önkormányzat.

Azt nem tudom, hogy jó vagy rossz hír-e, de ismeretségi körömben a harmincnál fiatalabbak egyike sem ment el szavazni, sőt még csak nem is értették, hogy mi szükség van erre a szavazásra („mi az az önkormányzat? mi az az önkormányzati képviselő?"), ami arról tanúskodik, hogy látják a lényeget.

További jó hír, hogy ha ez közvélemény-kutatás, akkor azt mutatja, hogy a Fidesz ereje tempósan csökken. Ez már a leszálló ág. Tarlós István, a Fidesz jelöltje az idén 290 675 szavazatot kapott, 2010-ben még 321 908-at, de 2006-ban, amikor pedig veszített, még ennél is többet, 349 412-t. (Ahogy a Fidesz-KDNP is kevesebb szavazatot kapott a 2014-es országgyűlési választásokon, amikor megőrizte kétharmadát, mint 2006-ban, amikor veszített.) A csökkenő részvételi aránnyal együtt ez azt mutatja, hogy a potenciális választópolgárok óriási többségének a Fidesszel egy csomagban a rendszerből is elege van.

A Fidesz kibírhatatlan túlhatalma és tartós gyengülése – a gyengülést látni, de nem látni a végét – engem az 1982-es politikai élményemre emlékeztet. Akkor úgy éreztük, a Szovjetunió Kelet-Európa fölötti hatalma megingathatatlan. Minden lázadás bukásra van ítélve. De.

1956-ban Magyarországot lerohanta a szovjet hadsereg, terror jött, kivégzések következtek. 1968-ban már valami nemzetközi jogi pofát akartak adni a prágai tavasz leverésének, nem a szovjet hadsereg, hanem a varsói szerződés vonult be tárgyalások után, Dubček egyelőre a helyén maradt, a terror meg se közelítette a magyarországit, a tiltakozás a világ szeme előtt folyt. Az 1981-es nemzetközi konstellációban már az idegen beavatkozásra sem volt lehetőség, Jaruzelskinek magának kellett lecsapnia. Közben az ellenzéknek és egyáltalán, a népnek volt egy pápája. Ráadásul látszott, hogy ebben a helyzetben a gazdaságot és az államigazgatást sem a kádári konszolidáció, sem a husáki normalizáció módszereivel nem lehet akár csak kelet-európai szinten működőképessé tenni.

Látszott, hogy ha ez így megy tovább, a következő helyi lázadás leverésére a szovjet blokknak egyszerűen már nem lesznek eszközei, belső ellentmondásai szétvetik. A fő belső ellentmondás az, hogy az emberekben dolgozik a szabadságösztön, és jobban akarnak élni, a rendszer pedig nem hagyja őket.

Ha én ellenzéki párt volnék, nem a rendszeren belülről, nem most akarnám megdönteni a Fidesz hatalmát mindenféle kínos kompromisszumok árán, megcinkelt választásokon, hanem félreállnék, építkeznék, elviselném, hogy nem vagyok elég erős, és várnám az alkalmas pillanatot, amikorra a másik oldal magát marja szét, vagy kénytelen engedni, mint Jaruzelskiék vagy az oroszok 1989-ben. Erre most minimum három és fél évem volna. Ha viszont a másik oldal antidemokratikus játékszabályai szerint játszom már most, csak őt erősítem, és magamat gyengítem, bármit teszek.

------------------------------------------------------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.