Nemzetpolitikák között

Ravasz Ábel | 2014. október 21. - 07:36 | Vélemény

A szlovákiai magyar közéleten leginkább talán az látszik, hogy nincsen igazán erős külső (úgy mint saját tagjain kívül eső) támogatója megszilárdulásának, erőssé válásának. A szlovákiai magyarok két nemzetállami nemzetpolitikai koncepció metszetében őrlődnek, és a jelek szerint ezen koncepciók egyike sem számol azzal, hogy Dél-Szlovákiában hosszú távon az maradhat a helyzet legalább nagy vonalakban, ami most van. Aki ismeri az írásaimat nem fog meglepődni hogy azt mondom: ez nagy hiba.

A két nemzetállami koncepció közül kezdjük az egyszerűbbel. Ez a szlovák. Szlovákia 1993 óta állam, bár korábban is volt autonómiája a csehszlovák államon belül. A brutálisan viharos XX. században a létrejövő, szétzúzott majd újracsinált Csehszlovákia kisebbségei egy részét így vagy úgy „megszűntette” (németek, zsidók), mások talán végérvényesen legyengültek (ruszinok), megint mások pedig erőre kaptak (romák, ukránok). A magyarság e sorsok egyikét sem élte meg: rövid és kegyetlen eredményekkel járó tétovázás után végül nem kerültek teljes kitelepítésre (sem kiirtásra), számszerű és erőbeli gyengülésük ellenére ma még életképes közösségnek tűnik, de erőre azért biztosan nem kapott. A szlovák állam és a mindenkori szlovák politikai elitek zöme látja ezt a fokozatos gyengülést, és kimondatlan konszenzusként támogatja is azt. A kemény asszimilálás helyett, ami ellenreakciót szülhetne, a jogi egyenlőtlenségek fenntartásával, valamint türelmes kivárással válaszol. A szlovák nemzetpolitika alaptétele a déli határ védelme, az azon belüli magyarság fokozatos fogyásával. Hogy ennek a magyarságnak szerepe, ereje, funkciója, haszna lehetne az államon belül, a jelek szerint keveseknek jut eszébe. Általában a politikai jobboldalon vannak ilyen személyek, korábban az SDKÚ, ma leginkább a Híd holdudvarában és politikusai között mozognak.

A magyar nemzetpolitika ennél persze sokkal komplexebb és sokkal artikuláltabb. Jelenlegi trendjeit a Fidesz-kormányzat határozza meg. Ez a kormány egy kettős dinamikát indított be törvénykezésével: egyrészt a kettős állampolgársággal megteremtette a szoros jogi kapcsolatot az „anyaország” és a határon túli magyar egyének egy része között (egyéni szinten), másrészt viszont a főiskolások röghöz kötésével, a honosítási hullámmal egyfajta „hazahívást”, agyelszívási taktikát is követ a határon túlról azon belülre. A röghöz kötés ilyen szempontból a legbrutálisabb intézkedés, de facto lefejezve a határon túli magyar közösségeket, amelynek legjobbjai ma budapesti és egyéb ottani tanulmányaik után Magyarországon is maradnak (kénytelenek maradni), ahonnan több évi ottlét után, aktív nyelvtudás nélkül, talán egy helyben összeszedett partnerrel aligha térnek majd haza. A jelenlegi magyar kurzus egyértelműen nemzetállam-központú: ezt lehet látni például Schmitt Mária (szerintem fontos) szövegeiben, ahol a baloldalt nemzetállam-ellenességgel vádolja, de akár abban a tényben is, hogy az ország kormánya már a minisztérium átnevezése előtt is külgazdasági síkra vitte át a viszonyát a szomszédos országokkal a külpolitikairól.

Ha tehát a szlovák nemzetpolitika célja a lassú fogyasztás, akkor a magyaré a lassú hazahívás. A szaldó, az eredő irány egyértelmű. Az egyetlen különbség hogy a szlovák politika a helyi magyarság legjobbjait szlovákként, a magyar politika anyaországi magyarként szeretné látni identitásváltása végén. A szlovákiai magyarság irányából nézve a végeredmény ugyanaz.

Ebből az látszik, hogy külső (megint úgy mint: önmagán kívüli) szponzora a szlovákiai magyarság stabilizálódásának nem lesz. Vagy legalábbis ebben a formában nem lesz. Pedig segítségre szükség van, még pontosabban: sebességváltásra van szükség, és ez a jelek szerint önerőből nem fog menni. A Híd a Dél-Szlovákia koncepcióban hisz, ami a szlovákokkal való együttműködésen, a lokális identitások megerősítésén, a régió megkülönböztető jellegének megteremtésén alapul. Az MKP autonóm, gazdaságilag erős régiót képzel el. A jobbszél revízióban gondolkozik. A Kerekasztal és az aktív civilek pedig a kétnyelvűségre és a kulturális csapok kontrollálására helyezik a hangsúlyt. Ez egyik sem lehetetlen terv, bár személy szerint nyilván van amelyikben jobban hiszen és elfogadhatóbbnak tartok, mint másokat. Egyik koncepció sem tudott azonban eddig megfelelő erőt generálni maga mögé. A legjobb esélye (talán) az MKP-nak lenne, budapesti támogatással, de eddig úgy tűnik, a szövetségi viszony ellenére nemzetpolitikai tekintetben két malomban őröl a Fidesz és az MKP. A Híd pedig lokális sikerek ellenére sem találta eddig meg azt a szlovák szövetségesi tömeget, amely megfelelő lendületet generálna tervei mögé.

Írásomnak nincs valódi lezárása, inkább helyzetképet akart mutatni a két, saját szempontjából ellenséges és létét veszélyeztető nemzetpolitika között őrlődő szlovákiai magyarság perspektíváiról. Ha mégis van végszó, az talán ez: a szlovákiai magyarság stabilizálódása a jelenlegi erőforrások mellett nem reális. Politikai esély van több is: vagy a Híd kell hogy meggyőzze szlovák partnereit arról, hogy a jövő országában van helye egy magyarlakta délnek, vagy az MKP kell hogy kiharcolja azt hogy az autonómia ne csak frázis, hanem valós politikai cél is legyen Budapesten (olvasd: agyelszívás helyett megerősítés). (A szélsőjobb meg kezdhet az orosz intervencióról álmodozni, lásd Székelyföld...) Ezek ráadásul nem is feltétlenül ellentétes célok egymással. Az hogy az elmúlt években nem történt jelentősebb előrelépés, pedig nem kell hogy azt jelentse hogy a következőkben sem fog.