...arra se telik
Itt van hát újra a színes lombok hullatásának romantikus ideje. Megint kiköltekeztünk a két gyerekre iskolakezdésekor, és még mindig nem tértünk magunkhoz. A fecskékkel elszállt a vízszivattyú, sok-sokévi javítgatás, toldozgatás, foltozgatás után repült az egész motorostul, tartályostul – lett új, szép, kék, kicsit hangos, alejó...
Vettünk két téli gumit előre, az utódoknak két pár csizmát, valami pulcsikat, az asszonykámnak C-vitamint, a macskáknak féregtelenítőt. Az a munkahelyemen is jól jönne, azt viszont majd a malmokra bízom... Lassan őrölnek. Én meg lassan őrülök... A számla mínuszban és fizetésig párszor meg kell töltenem a tankot is. Messze a munkahely, akár a rügyfakadás.
Olyan szép idő volt ma a kétnapos zuhé és szél után. A nem munkahelyi munkám áll, mert másokra kell várnom. Nosza, ki hát jókedvűen napsütötte temetőbe takarítani, ne legyenek a sírok világ csúfjára a sok, gyorsan poshadó, foltokat hagyó hárslevél alatt. Útközben végigjártam pár kertészetet. Volna néhány facsemetém, el kéne őket ültetni lassan a végleges helyükre, meg a piszkét is és ígért a sógor mogyorófát. Errefelé hirtelen tud érkezni a tél, jobb az ilyet Mindenszentek tájékán letudni, ha nem akarja az ember fia eltörni az ásót. (Bár a múlt télen november közepétől februárig négyméternyit hajtott a szeder a hátsó kerítésnél...)
Szóval, nem ártana annak a jó nehéz, fekete agyagos földemnek némi trágya az ültetni valók alá. Legutóbb hosszú utánfutóval hoztuk a ménkű nehéz ganéjt, enyhén túlterhelve a kuplungot (méregdrága mulatság), az ázott gyepet (volt mit egyengetni a szétgyúrt talajon tavasszal...) és a repedt nyelű villámat. Nem vagyok lusta, de macera pár fácska miatt kölcsönkérni az utánfutót, fél napig hányni a trágyát fel és szét. Na és lemosni a kölcsönvett „kordét” abban a hidegben. Meg aztán egy flaska a trágyáért, egy az utánfutikért, hiszen mégsem járja, csak úgy, minden viszonzás nélkül szívességeket kérni. Még ha a trágya ingyen is van. Egy csomó idő, telefon, egyeztetés, amikor az ember épp nem ér rá. Hallottam, létezik olyan okosság, hogy szárított, granulált állati ganaj. Zsakuban van, kis helyen elfér, nem bűzlik (annyira), nem kened össze a kocsit a mocskos csizmáddal, csak szétszórod, és gyarapszik a zöld. Gondoltam, megoldom azzal.
Szóval, spóroltam minden tankoláson az utóbbi két hétben egy-egy ötven centest (csak az asszony meg ne neszelje), végignéztem pár kertészetet ez ügyben. De valahogy nem bírtam én ennek a trágyának az ízére rájönni. Mondjuk oké, hogy szinte mindenhol volt választék, ló, tehén, tyúk, vegyes, kicsi zacsi, nagyobb zsák... Szem-szájnak, orrnak ingere. Csak valahogy akárhány helyen kérdeztem az árat, mindig magasabbra kúszott az összeg... Én meg ugyebár közismerten sóher vagyok, ha már egyszer csóró vagyok. Ár/súly (jól van, na, tömeg, oké, legyen tömeg...) arányban még leginkább a tízkilós zsák felelt volna meg. 11 euró 60 cent.
De akár paraszt vagyok, akár nem, már mégse adom oda tíz kiló trágyáért hat akciós bontott csirke árát! Még akkor sem, ha az eladók költségei, haszonkulcsa, meg minden tök reálisak, és hát nekik szintén élni kell valamiből. Megértem én, csakhogy.
Úgy jártak hát a facsemetéim, meg a piszke, és a sógor által ígért mogyorófa, hogy majd szépen szétdobom alájuk a komposztdomb egy részét. Finom, tápláló cucc, van abban minden, a sok nyári esőben tisztességesen berohadt, tessék szépen szokni a körülményeket, oszt abból megéldegélni. Ami van a háznál. Én se válogatok (már), hogy mi lesz vacsira... Csak legyen.
Hát így jártunk, én meg a facsemetéim. Ilyenkor ősszel már szarra se telik!
