Miért éppen a netadó?

Széky János | 2014. október 27. - 12:07 | Vélemény

Huszonöt évvel a rendszerváltásnak nevezett fordulat után a Fidesz lényegében elkészült a nagy művel. Visszafordította azt a hármas váltást, ami a magyarországi és általában a k-európai posztkommunista átmenet lényege volt. Megszüntette a liberális képviseleti demokráciát (a liberálisat is, a képviseletit is); megnyomorította a szociális piacgazdaságot (a piaci és a szociális oldalát is); végül, amennyire lehetett, összeveszett a Nyugattal, és felújította a Moszkvától való függést.

Továbbá az amerikai kitiltások nyilvánosságra hozatala (október 16.) óta a kormány ismételten bizonyítja, nem hogy erős lenne, de amatőr, teljesen alkalmatlan a kormányzásra. Nem egy (elvben) feltörekvő gazdaságú európai uniós tagállam kormányzására, de bármely országéra, ahová a rossz sors vetné. Erről hamarosan bővebben.

Egyik aktus miatt sem tört ki tömegfelháborodás, nem voltak látványos tüntetések.

Volt viszont az internetadó terve miatt, ráadásul az utóbbi évek legnagyobb és – egy bedöntött kerítést meg két, CRT-monitorral megrongált nyílászárót kivéve – az utóbbi évek legnormálisabb tömeges megmozdulása, olyan, rég esedékes jelszavakkal, mint hogy „Demokráciát! Demokráciát!”, „Ruszkik, haza!”,vagy „Bűnözőknek nem fizetünk adót!” Először moccant meg valami remény.

Miért éppen az internetadó, és miért nem az eddigi bűnhalmaz miatt? A válaszhoz meg kell szabadulni attól a berögzült elképzeléstől, hogy vagyunk „mi” és van a „kormány”; hogy a politikai közösség egységes, osztatlan tömeg, melyet a kormány részéről sérelmek érnek, mindenki mindent érez a bőrén, de tűr, ám egyszer csak a sérelmek halmozódása átcsap minőségbe. Most, ez tévedés. Ha sikerül megszabadulnunk tőle, azt is megérthetjük, az utóbbi négy és fél év ennél súlyosabb, lényegibb kormányzati bűnei miatt miért nem szakadt el a cérna.

Tételesen: a magyar politikai elit legalább 1994 óta közös munkával igyekszik elfojtani a képviseleti demokrácia iránti érzékenységet, a választások tisztasága és a valódi pluralizmus iránti igényt. Elérték, hogy a politikai közösség zöme ne is tudja, milyen egy eleven többpártrendszer. Elhitették, hogy a 2010 előtti, torzító hatású választási rendszer jó volt. Bemagyarázták, hogy az a kétharmados, pártalkukra kényszerítő regula, mely maximálisan eltávolítja az intézményrendszert a választások eredményétől, az ésszerű demokrácia netovábbja. És amikor a kétharmados kormányoldal 2010 után nyíltan a saját javára torzította tovább a választási és intézményrendszert, el se játszva már a tisztességet, az ellenzéki pártok, mint Petőfi kutyái, egy pár odavetett cubák reményében, zokszó nélkül belementek a játékba. A politizáló – szavazni hajlandó – állampolgárok kilencvensok százalékát olyan pártok képviselték, amiknek mindegy volt a képviseleti demokrácia léte vagy nemléte. A nem szavazóknak meg nélkülük volt mindegy.

A politikai szabadság védelmezői tehát a demokráciának nem a képviseleti, intézményi, procedurális oldalára koncentráltak, hanem a liberális demokrácia hiányosságaira. Annak is részint csak egyik – bár nagyon fontos – elemére, a joguralomra, amit Magyarországon németesen jogállamiságnak neveznek; részint a különféle kisebbségek jogainak sérelmeire. Csakhogy a joguralom/jogállamiság fogalma túl elvont ahhoz, hogy tömegeket mozgasson meg. A kisebbségek pedig kisebbségek: az általános szabadság meglétét nem lehet rész-sérelmek, még listába szedett rész-sérelmek orvoslásától sem függővé tenni. Az „addig nem lehet demokráciáról beszélni, amíg...” kezdetű mondatok, amelyek egyes csoportok diszkriminálásának, kirekesztésének vagy intézményes sértegetésének mégoly jogos felhánytorgatásával fejeződnek be, csupán arról tanúskodnak, hogy a beszélő nem érti a demokrácia lényegét, a mindenkinek intézményesen garantált szabadságot.

Mielőtt a gazdasági dolgokra rátérnénk: az oroszoktól való függés egészen botrányos nyíltságú felújítása, kiváltképp a titkosnak szánt paksi szerződésekkel, azért nem vezetett tömegtüntetésekhez, mert a következményei most és még jó ideig nem láthatók. Azonkívül a magyar politizáló közvélemény túlnyomó többségét vagy nem érdekli a külpolitika, vagy nem ért hozzá. Kevesen fogják fel, hogy mit veszíthetünk az átállással, mert viszonylag kevesen értik, miért jó nekünk az Unióban lenni, és – főleg az orosz eredetű Amerika-ellenes propaganda hatása miatt – még kevesebben, hogy miért jó a NATO-ban.

Úgyszintén kevés híve van Magyarországon a piacgazdaságnak, csúnyább nevén a kapitalizmusnak. Ez is a politikai elit két évtizedes, közös nevelő munkájának az eredménye. A gazdaságtörténeti áttekintést hely hiányában mellőzöm, most csak a politikatechnikáról pár szót. Az Orbán-kormányzat mostanáig ragyogó érzékkel ügyelt rá, hogy gazdaságnyomorító és az embereket effektíve megrabló intézkedései:

a) Jelen időben ne hozzanak életszínvonal-romást: amikor tíz–húsz–harminc év múlva bekövetkezik a katasztrófa, hol lesznek ők már (magán-nyugdíjpénztárak államosítása, köz-, szak- és felsőfokú oktatás tönkretétele).

b) Sőt, jelen időben életszínvonal-javulásként legyenek érzékelhetők (rezsicsökkentés).

c) A harag másokra, nem állami cégekre irányuljon (szintén a rezsicsökkentés, másrészt a banki és távközlési különadók).

d) Egyáltalán, az intézkedés tényleges eredménye ne látsszon, mert az észleléséhez alapfokú számtani képességekre, tények közötti kapcsolat fölismerésére volna szükség (esztelenül alacsonyra kalkulált jövedelemadó-kulcs az egyik oldalon, világrekord áfa és hungarikum különadók a másikon).

e) A feltűnő disznóságok keveseket érintsenek (földpályázatok), a többség számára egyszerű kényelmetlenségnek látsszanak (nemzeti dohányboltok). A sokakat érintő disznóságok miatt viszont nagyon kevesen tiltakozzanak, mert a többségnek a megélhetése közvetve vagy közvetlenül az államtól függ (vállalkozások szorongatása adókkal, bürokratikus túlszabályozással, politikai kézbentartással, lefutott pályázatokkal, kötelező visszafolyatással, a piac kegyencek javára való eltorzításával).

f) És végül: eddig nagyon vigyáztak rá, hogy gazdaságpolitikai intézkedéseiket a középosztály kímélésével hajtsák végre. Szükségük van a középosztály szavazataira vagy legalábbis a közönyére (aminek egyik formája a parlamenti ellenzék pártjaira való szavazás.) Semmi szükségük nincs arra, hogy a még itt élő középosztály ideológiailag nem teljesen gőzös – és kilóra még meg nem vett – részét maguk ellen hergeljék. Most azonban Akela elvétette az ugrást.

A kitiltási botrány készületlenül érte a kormányt, és azóta sorra mond és tesz olyan dolgokat, amelyek a dilettantizmusát bizonyítják. Pontosabban ez az alkalmatlanság most vált láthatóvá, hiszen például már az is a tünete volt, hogy Orbán a diplomáciai munkára teljesen alkalmatlan Szijjártó Pétert tette meg külügyminiszternek. Nem egyszerűen készületlenségről és tanácstalanságról van szó, hanem arról, hogy már nincs, aki kezelni tudná, vagy akár csak értené a válságot.

Mindegy, melyik változat igaz: hogy egy csalinak szánt durva adóztatási ígérettel (amiből úgyis visszavesznek) a kiutasítási botrányról akarták elterelni a figyelmet; hogy valami költségvetési lyukat akartak – szerintük – ötletesen betömni; vagy hogy valóban csak ezt találták ki egy váratlanul előkerült béremelési terv fedezésére.* Abba a széles középosztálybeli rétegbe sikerült belerúgni, amelyik eddig pont nem lázadt, mert online „a maga ura, ki rab / Volt odakint”, az elfogadható díjak melletti korlátlan internethasználat megadta neki a szabadság és bizonyos tekintetben a jólét illúzióját. Abban a hitben élhetett, hogy amíg fent van a neten, tök mindegy, hogy a hatalmon lévő politikusok mit ostobáskodnak, vagy hogyan szúrnak ki mással, őt itt nem érhetik utol. Már csak azért sem, mert az offline világgal ellentétben itt övé a tudásfölény: ő ért hozzá, a kormány pedig, ha korlátozni akarja, nemcsak rosszindulatú, hanem ehhez hülye is.

Az új adót egy nappal azelőtt jelentették be, hogy az RTL Klub megtalálta a schwechati repülőtéren a kitiltási botrányban vélhetően érintett, feltűnően ideges, októberben nyaralásra készülő adóhivatali elnököt. (Mellette meg a szintén szabadságra utazó alelnököt.) Mondhatnám, hogy a kormányzat balszerencséjére; de ez nem balszerencse volt. Az amatőrség és az arcátlanság kombója szükségszerűen megbosszulja magát.

Az eltalált réteg ráadásul viszonylag fiatal, viszonylag könnyen mozdul, és a magyar lakosságon belül a legaktívabb hírfogyasztó. Míg az kormányzat általában nyugodtan számíthat az évtizedes nevelés eredményeként megrögzült tompaságra (arra, hogy a szabadság mint érték másodlagos, és az állampolgárok figyelme nem terjed ki két információ közötti logikai kapcsolat fölismerésére), ez most nem vált be. A tüntetők fejében megfordult az, ami a legtöbb hivatásos politikuséban nem: ha az adóhivatal vezetője keveredik botrányba, ott maga az állam alapjaiban nem működik, tehát az állampolgári kötelességek teljesítését – a képviseleti demokrácia „tartozik” oldalát – legalábbis át kell gondolni. „Bűnözőknek nem fizetünk adót.”

A kormány pont ebbe aligha bukik bele, és talán nem is ebbe kellene belebuknia, hanem az 1989-ben megteremtett szabadság elvételébe, a hármas átmenet – térségünkben páratlan – visszafordításába. Kellene. Hogy fog-e, és ha igen, mi változna meg, arról máskor.

* Betoldás október 29-én: A Mordor bukására emlékeztető káoszt mutatja, hogy a cikk megírása óta további két kormányzati magyarázat is előkerült. Az egyik Rogán Antal szájából hallható, miszerint a szélessávú internet uniós támogatással történő kiépítésének önrészébe kellene beszállniuk ily módon a szolgáltatóknak. Dr. Kovács Zoltán, a külföldi propaganda felelőse (nem összetévesztendő dr. Kovács Zoltán ÉS-főszerkesztővel) azonban erről nem tud, és a netadót egyrészt a távközlési adó kiterjesztésének tartja, másrészt utal rá, hogy erre a kiterjesztésre azért van szükség, mert sokan p2p telefonálnak, és ez, mivel ingyenes, adómentes is. Azt az elméletet, hogy a Skype-olás: adóelkerülés, Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter stábja dolgozta ki.

-------------------------------------------------------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.