Ajánlat, nemzeti konzultáció helyett

Széky János | 2014. november 1. - 13:04 | Vélemény

A vasárnapi és keddi budapesti tömegtüntetésben az volt a legörvendetesebb, hogy a 89-es átmenet után felnőtt fiatalok és politikailag az eltelt évtizedekben szocializálódott fiatal-középkorúak azt a jelszót skandálták: „Demokráciát! Demo-kráci-át!”

Pontosan abban a ritmusban és azzal a hangsúlyozással, ahogy utoljára 1988-ban hallottam budapesti tüntetésen (89 derekától már nemigen). Ez azt mutatja, hogy kavarhat és butáskodhat bármit a regnáló politikai elit (és nemcsak az Orbán-kormányzatra gondolok), épp elegen ma is pontosan tudják, mi a fő baj.Hogy mi az, aminek a minősíthetetlen kormányzás csak a tünete.

A magyar miniszterelnök fél nappal a költségvetési törvényjavaslat benyújtása után, péntek reggel a rádióban közölte, hogy az internetadót, „ebben a formában nem lehet bevezetni”, helyette januárban „nemzeti konzultáció” lesz az internet „szabályozásáról és pénzügyi kérdéseiről”. Sokan tapsoltak az éles eszű taktikai húzásnak, mások viszont a tiltakozás győzelmeként értékelték. Pedig se ez, se az nem volt.

Legföljebb annyi történt, hogy Orbánnak nem ment el a politikai esze, és mivel pártjában és államában ehhez csak neki van jogosítványa, véget vetett a kormányzati harakirinek. Ha ekkora cirkusz van miatta, akkor most nem erőlteti tovább, nem szerez a kormányának sok új, hangos, vagy kevés új, de nagyon befolyásos ellenséget. A szárnysegédek, Varga Mihálytól Rogán Antalon át Németh Szilárdig, gondolkodás nélkül folytatták volna, nekik csak erre van jogosítványuk.

Az interjúból világosan kiderült, hogy Orbán most pénteken ugyanazt gondolta, mint a múlt pénteken. Mindennél fontosabb, hogy az államháztartási hiány kevés (jövőre például 2,4 százalék) legyen, különben nem jönnek az uniós eurómilliárdok, amiket gazdasági háttérembereinek feltőkésítésére és (ezáltal, de közvetlenül is) politikai hatalmának további erősítésére fordíthat, köszi, Brüsszel.

A kiadásokat – itt nem részletezendő okokból – nem akarja összességükben csökkenteni, marad tehát a bevételek növelése az adók növelése útján. A személyi jövedelemadó hasraütéssel igen alacsonyra „kalkulált” 16 százalékos kulcsához azonban nem nyúlhat hozzá, mert ezzel a hatalmi bázisát veszélyeztetné. Az általános forgalmi adó kulcsa már így is világrekord, nem lehet tovább növelni. Komplex okokból, például a jó barátok védelmében, nem ajánlatos piszkálni a társasági nyereségadót sem.

Maradnak a dús invencióval kieszelt „szektorális különadók”, vagyis a jellemzően külföldi tulajdonban lévő nagy cégektől elvenni a nyereségük egy részét, amit a marxista politikai gazdaságtan nem ismerő köznép számára el lehet nevezni lenini szóval „extraprofitnak”, és antikapitalista uszítás tárgyává tenni, mint a régi szép időkben. Kell nekik a magyar piac, úgyhogy lenyelik a sértegetést, és kifizetik az adót, nem halnak bele (vagy igen, de néha éppen ez a cél, ha mondjuk kormányfüggővé nem tehető médiavállalkozásról van szó).

Orbán valószínűleg halál komolyan gondolja, hogy „az emberek” tényleg félreértik az ő jó szándékát. Hogy meg lehet ezt oldani úgy, hogy „az emberek” ne is érezzék meg, ne ők fizessenek többet, csak az internetszolgáltatók. A tüntetők nagy részével ellentétben ugyanis rég nincs érintkezési felülete a való élettel, ahol a kapitalista cégek, hatalmas üzleti rutin birtokában, megtalálják a módját, hogy pénzüknél maradjanak (mondjuk, a hűségnyilatkozat lejárta után nem kínálnak olcsóbb csomagot).

De mi a rosseb az a nemzeti konzultáció? Egyáltalán, miről lehet itt konzultálni? Kinek – kivel? Ha a tüntetőknek péntek reggel után is fontos maradt a demokrácia, akkor ezen kellett volna felháborodniuk. Nem győzelmet ünnepelniük, vagy ellenkezőleg, keseregniük, amiért Orbán kihúzta a kormányellenes mozgalom méregfogát.

A nemzeti konzultáció ugyanis a demokráciaellenesség maga. Az egypártrendszer másik neve.

Akkor kellett volna észrevenni, amikor 2005-ben elindult az első ilyen, kommunista ízű rendezvénysorozat. Akkor még nem volt más, mint a Fidesz nevű ellenzéki párt kampányának módszere és formája. „A politika foglalkozzon az emberek problémáival” elvének jegyében a párt megbízottai járták az országot, meghallgatták a nép búját-baját. A lényeg az volt, hogy kevesebb adót kelljen fizetni, de az állam költsön többet mindenkire. Ebben a szellemben – a konzultáció során gyűjtött ötletek fölhasználásával – készült a Fidesz tökéletesen megvalósíthatatlan 2006-os választási programja.

A háttérüzenet az volt, hogy nincs szükség több pártra, hiszen „az emberek” úgyis egyet akarnak, nemzeti egységben: több pénzt kapni az államtól és kevesebbet (be)fizetni az államnak, illetve az államtól ellenőrizhető magáncégeknek. Hogy ez így nem csak közgazdasági, de alsó tagozatos számtani képtelenség, kit érdekel? Az meg végképp nem vetődik fel, hogy a különböző csoportoknak más-más lehet az érdekük meg a véleményük, és ezeket különböző pártok képviselik. Képviseleti demokráciában a politikai viták a pártok között folynak, és egyáltalán, viták vannak, nem pedig párbeszéd egy párt és a nép között.

Akkor valamiért pont ez senkit sem zavart, szinte senkinek sem tűnt föl, hogy ez a demokrácia vége. Aztán négy évvel később, Kötcsén Orbán meghirdette a centrális erőtér elvét, ahol „huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, (...) amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza”. A többi párt nem képes, akkor meg tulajdonképpen minek? A Fidesz meg úgy képes, hogy közvetlen lelki kapcsolatban van „az emberekkel”, szakértői, nyomdai és postaköltséget (mármint az adófizetők pénzét) nem sajnálva különféle kérdéseket tesz fel nekik, ő, nehogy más feltegyen, majd a válaszokból leszűri, mik éppen a nemzeti ügyek, és megfogalmazza. Az már apróság, hogy a nemzeti ügyeket más akkor tudja, mikor kérdez, valamint hogy a nemzeti szint alatti részérdekek csak akkor érdeklik, amikor a rész a saját vezetőségét és annak kegyeltjeit jelenti.

Amikor például 2011-ben a Hazafias Népfront egykori „társadalmi vitáinak” stílusában a Nemzeti Ügyek Kormánya nemzeti konzultációra bocsátotta a már megírt alaptörvény (magyarul alkotmány) némely elveit és pontjait, az első kérdés így hangzott:

Vannak, akik szerint az új magyar alkotmánynak csak az állampolgárok jogait kellene deklarálnia, kötelezettségeket nem. Mások szerint a jogok biztosítása mellett a legfontosabb, a közösség iránti felelősségünket kifejező állampolgári kötelezettségeknek (munka, tanulás, honvédelem, környezetünk védelme) is helyt kell adni a dokumentumban. Ön mit gondol?”

Hogy a válasz szájba van rágva, az mindenkinek feltűnt. Hogy az alkotmányról folytatott vitából kiszorították az ellenzéki pártokat, az is feltűnt az ellenzék kisebbségben lévő híveinek. Hogy a demokratikus politikai intézményrendszer maradványain belül kezdeményezett nézetütköztetés helyett a válaszolni hajlandó „emberekhez” fordultak, megkerülve választást éppúgy, mint népszavazást – az már kevesebbeket háborított föl. Azt meg senki se kérdezte meg, hogy kik azok a titokzatos „Vannak”, akik ilyen ostobaságot hirdetnek, holott a világ minden alkotmányában szó van az alapkötelezettségekről. És az végképp elsikkadt, hogy a gyönyörű felsorolásból kimaradt az állampolgárnak legkellemetlenebb, de a képviseleti demokrácia szempontjából legfontosabb alapkötelesség: az adózás.

Amikor a miniszterelnök pénteken szóba hozta ezt az új nemzeti konzultációt, a netadó ellenfelei között nyilván volt, aki nem értette, mit akarhat ezzel. Mások föltételezték, hogy valami firnyákos úton így akar legitimitást hazudni a későbbi bevezetésnek. Megint mások jól elszórakoztak azon, hogy a nemzeti konzultáció felelőse a netadót lármásan ellenző, de a tüntetőket lebüdösbogarazó, csúnyaszájú playboy lesz. Rögtön megírták a várható kérdőív paródiáját.

Nem sok embert ismerek azonban, akit maga a nemzeti konzultáció intézménye dühítene, aki észrevenné, hogy ezzel a centrális erőtér centrumában lévő személy és klikkje nem csupán az egyes állampolgárt alázza meg, hanem a demokráciát is tagadja: a demokrácia liberális oldala mellett a képviseleti oldalát is.

Úgyhogy javaslok a következő nagy tüntetésre egy olyan jelszót, amit szintén 1988-ban halottam utoljára: „Több-párt-rend-szert! Több-párt-rend-szert!” Mármint igazit, nem azt a kamu változatot, ami Csehszlovákiában, Lengyelországban vagy az NDK-ban volt 1989 előtt, és ami Magyarországon, a kötcsei tervnek megfelelően, kis híján már megvalósult. Ha a mostani parlamenti ellenzék pártjainak nem hiányzik, akkor más pártokkal.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.