Újraosztott jobboldal

Ravasz Ábel | 2014. november 11. - 08:18 | Vélemény

A Robert Fico miniszterelnök és Pavol Paška házelnök lemondását követelő, epikus hosszúságú parlamenti tanácskozás közvetlenül nem vezetett eredményhez: e sorok írásakor is hivatalában van mindkét fő, és ezen szerintem valójában senki sem lepődött meg. Az ügy fontos – múlt héten is erről írtam e hasábokon –, most viszont egy tulajdonképpen érintőleges aspektusával szeretnék foglalkozni: ez pedig az, hogy milyen színben tűnt fel a parlamenti ellenzék az elmúlt napokban.

Szlovákiában mostanság a pártokat szokás (és szerintem érdemes is) két csoportra osztani, meghaladva a bal-jobb, liberális-konzervatív-szocdem és ehhez hasonló, klasszikusnak mondható csoportosításokat. Ez a két csoport az „új” pártok és a „régi” vagy tradicionális pártok. Az új pártok alatt rendszerint azokat az erőket értjük, amelyek valamely formában tagadják a náluk korábban is létező politikai elitek legitimitását, és formabontó módon (szimbolikával, szavakkal, kinézettel) megpróbálják elválasztani magukat tőlük. A tradicionális pártok ehhez képest azok, akik a Szlovákiában már megszokott keretek között és módszerekkel politizálnak. Első blikkre akár progresszív/konzervatív ellentétnek is tűnhet a dolog, de a valóságban ez nem ilyen egyszerű, hiszen az új pártok között is vannak konzervatív erők és a régiek között is fiatalosak, előremutatók. Mindenesetre a hétvégi visszahívós parlamenti csata egyértelműen ez új pártok irányítása és forgatókönyve szerint zajlott, és a régiek csak keresték a fogást a szituáción. Mostanra azonban a helyzet némileg kiegyenlítődni látszik.

A jelenlegi kórházi korrupciós ügyet kezdetben egy három pártból álló koalíció forszírozta, a Daniel Lipšic féle NOVA, Igor Matovič és az OĽaNO, valamint a Richard Sulík vezette SaS. A három pártnak a legutóbbi mérések szerint együttesen 14.4 százaléknyi támogatottsága volt, és egyedül az Egyszerű Emberek (OĽaNO) volt a vonal felett, de ők is nagy gyengülést produkáló félév után vannak a mostani 6 és fél százalékon. Karakán kiállásuk egyszerre volt jellegük és helyzetük terméke: jellegüké, amennyiben mindhárom esetben új pártról van szó, és helyzetüké, hiszen mindháromnak égető szüksége van politikai támogatottságának megnövelésére, és ezt egyikük sem a helyhatósági választásokon fogja elérni (ahol viszonylag kevés jelöltet indítanak majd). Az új pártok kommunikációját ebben az esetben is közvetlenebb, szókimondóbb stílus, a politikai protokoll semmibe vétele, a mediális politizálás jellemezte; ehhez értenek, ezt akarják csinálni. Ráadásul de jure szövetségi viszonyuk ellenére de facto riválisa is egymásnak ez a három erő, hiszen ideológiai különbségeik ellenére nagyjából ugyanazokért a szavazókért szállnak harcba.

A trióhoz nem sokkal később egy újabb szereplő, a Pavol Frešo féle SDKÚ is csatlakozott. Az SDKÚ korábban a jobboldal vezető ereje, valódi integráló erő volt, és háromszor is ők adhatták az ország miniszterelnökét. Frešo úr elnöksége alatt (és előtt) azonban a párt súlyos krízisbe került, és mára ott tart, hogy a fenti trióhoz mérhető, 4 százalék körüli támogatottsággal rendelkezik. A „régi” SDKÚ, a kék párt egyértelműen a tradicionális politizálás bástyája volt; a nyomás alatt lévő új SDKÚ azonban az új pártokhoz próbált hasonulni retorikájában, cselekvésében.

Itt érdemes kitérni a Radoslav Procházka által vezetett Hálóra (Sieť), amely komolyabb parlamenti jelenlét híján azzal próbálta magára felhívni a figyelmet, hogy Kassán – Paška városában – visszahívta jelöltjét és (saját szavaik szerint) ezzel megteremtették a jobboldal egységét. Az már más kérdés, hogy a Háló és a Híd Kassán korábban miért nem volt az egység pártján – helyben egyik párt sem tartozik a Smer főellenségei közé. Mindenesetre a Háló most új retorikával operál, „Paška elleni népszavazást” szervez Kassán, és próbálja magára irányítani a figyelmet. Eddig sem volt kérdéses, de most is kiderült, hogy a Háló az új pártok eszközeit akarja felhasználni munkájában.

Ezek mellett az erők mellett a fennmaradó két párt, a KDH és a Híd szinte mammutként mozgott, és rögtön az elejétől kezdve gyűjtötték a negatív megjegyzéseket, a Smerrel való násztáncra utaló vádakat. A két párt végül támogatta az ellenzéki kezdeményezéseket, képviselőik bekapcsódtak a szócsatákba, de sokkal visszafogottabban, mint a többi párt. A mai szlovák jobboldalon ez a két párt képviseli a régi erőket, a tradicionális szlovákiai, Dzurinda-érában megismert jobboldali politikát. A nap (pontosabban a három nap) végére ez a két párt vesztes (érdektelen és gyanús) pozícióból semlegesbe került vissza, és az SDKÚ-val szemben nem hasonult a fiatalabb generációkhoz.

A fentiek fő jelentősége abban van, hogy ha a jobboldal le akarja váltani a Smert, akkor a két fajta erőnek, új és régi jobboldalnak szövetkeznie kell – már ha megvan egyáltalán a matek. A jelenlegi mérési adatok szerint az öt új(ként viselkedő) pártnak (erősorrendben Sieť, OĽaNO, SaS, SDKÚ, NOVA) együttesen 30.8 százaléka van, miközben a régieknek (a KDH és a Híd mellett ide sorolnám az MKP-t is) kereken 21 százalék jutott. A 35.4 százalékos Smer megverésére egyik sem lenne elég önmagában, különösen hogy az első ötösből három is a vonal alatt van, ezzel semmissé téve támogatottságukat minden gyakorlati szempontból.

És itt lesz a jobboldal 2016-os dilemmája: vajon a régi jobboldal a nagyonis régi baloldalat, vagy az új jobboldalat választja majd, ha lehetősége adódik egy ilyen választásra? Ki természetesebb partner nekik a két lehetséges közül? Vajon a KDH és a magyar erők Ficóval vagy a Matovič-Sulík-Lipšic trióval tudnának egyszerűbben és hatékonyabban együttműködni? Ha pedig „egyik sem” a válasz – márpedig én ezt gondolom –, akkor ki fog kormányozni?

Számomra ez is a mostani hosszú hétvége üzenete: a jobboldal pártjait ma több dolog választja el egymástól, mint ami összeköti. Az újak és régiek közötti ellentét nem csak felszíni zűr, hanem mélyebb probléma amit a jobboldalnak kezelnie kell, ha a Smer nélkül akar kormányozni. A kezelés persze nem lesz egyszerű: erről ugyanis nem lehet sajtótájékoztatót tartani, népszavazást kihirdetni vagy bizalmatlansági indítványt benyújtani. Politikai kompromisszumok sorára, bizalmi szövetségek létrehozására lenne szükség. A jelenlegi klíma viszont nem erre mutat, és félő hogy a jobboldal megint ugyanolyan alternatíva-nélküliségben fog majd bele a 2016-os választásokba, mint tette azt 2012-ben.