Utóhang a Bárányvaksághoz, avagy Mit nem kíván a magyar nemzet?

Sokszor mondják nekem, hogy rendben van, ha valaki ennyire pesszimista, de az embereknek arra van szükségük, hogy valaki megmutassa nekik a kiutat. Ne csak a hangulatot rontsam, hanem javasoljak megoldást is.

2014 végének tüntetéseiből viszont sokan azt a következtetést vonták le, hogy ha a régi politikai „elit” – az összes párt – lelép a színről, és átadja helyét a civilek spontán szerveződéseinek, akkor a megoldás valahogy összeáll a természetes igazságérzetű emberek szándékainak és gondolatainak összességéből. Szerintem ez álom, a történelem minden hasonló válságát főállású politikusok és – demokráciában – pártok oldották meg, ha megoldották. A válság megoldásához kormányozni kell, és a civil kormányzás: oximoron.

Annyi igazság mégis van benne, hogy mostanában egyetlen parlamenti pártról sem látszik az, hogy képes lenne ténylegesen hozzájárulni a politikai és gazdasági kibontakozáshoz. Hogy bármi használható ötletük lenne arról, hogyan lehetne beindítani a valóságos gazdasági növekedést, felzárkózást, és ugyanakkor nekilátni a szegénység visszaszorításának, a tömeges mélyszegénység, a kulturális nyomor, a strukturális munkanélküliség felszámolásának.

Egyetlen pártról sem látszik, hogy tudatában lenne, milyen gyökeres változtatásokra van szükség a politikai intézményrendszerben annak megakadályozására, hogy a mostani kormány bukása esetén visszatérjen a zsarnokság (a 2010 előtti intézményrendszer ugyanis láthatóan nem volt alkalmas a zsarnokság megelőzésére). Egyetlen pártról sem látszik, hogy kezelni tudná a kettős ideológiai átkot, a Trianon-traumát és a kádárizmus vonzerejét, merne kiszakadni a kommunistázás és fasisztázás politikát pótló automatizmusából. És végül: egyetlen pártról sem látszik, hogy be akarná zárni az 1989 óta egyre csak nyíló kognitív ollót, megszüntetni a rendszerszerű távolságot a valóságról való manipulált beszéd és a valóság között.

Egyelőre az olló tágra van nyitva, a választópolgárok döntő többsége akarva-akaratlan azt a beszédet fogadja el valóságnak, amit a létező parlamenti pártoktól kap, a civilek jogos követeléseitől pedig – szűnjék meg a korrupció, legyen több szabadság és kevesebb szegénység – legjobb esetben is csak ennek a kudarcos rendszernek a megtisztulása várható, de nem lesz belőle új rendszer.

Az új szisztémának – a nagyobb szabadság és nagyobb jólét érdekében – a 2015 előtti rendszer szöges ellentétének kell lennie. De sok mindenben a NER-hez vezető harmadik köztársaság szöges ellentétének is. Minthogy azonban a politikai közösség reflexeiben a harmadik köztársaság megannyi hibás eleméről az rögzült meg, hogy jó volt, de legalábbis ésszerű és természetes, annak a pártnak a programját, amelyik ilyen célokat hirdetne meg, heves és értetlen ellenkezés fogadná, ha éppen nem lehülyézés.

Pedig már csak azért is radikális változtatásokra volna szükség, mert nem csupán visszatéríteni kellene az országot a posztkommunista fejlődés fővonalához, hanem azokat a súlyos károkat is rendezni, amelyeket a fővonaltól való letérés okozott. Ez vagy menni fog megalkuvó, szellemileg lusta kompromisszumok nélkül, vagy nem megy sehogy. A 2010 előtt rendszer összeomlásához vezető lényegi hiba pontosan az volt, hogy a politikai kaszt a hamis józan észre hallgatva – „nálunk ez másképp van”, „mi kivételek vagyunk”, „nálunk ezt úgyse lehet megcsinálni” – rossz politikai és gazdasági kompromisszumokat kötött, ragaszkodott hozzájuk, és belesulykolta a kaszton kívüli politikai közösségbe, hogy ezek a kompromisszumok jók.

A következőkben egy kompromisszumok nélküli megoldási javaslat olvasható. Ha én párt volnék, ez volna a programom. Tisztában vagyok vele, hogy pontosan azért, mert sok mindenben ellentétes azzal, amit 25 év alatt a dolgok természetes rendjének tüntettek föl, ez a párt, finoman szólva, nem lenne népszerű, vagyis a program belátható időn belül nem lenne megvalósítható. (Ezért használom a feltételes módú „kellene” segédigét.) De valahogyan el kellene kezdeni.

A politikai intézményrendszert a köztes-európai szabványhoz kellene igazítani, megszüntetni minden kivételes magyar vonását. Mi a szabvány? Tisztán listás törvényhozási választások, esetleg eltérő ritmusban választott (de választott, nem korporatív) felsőház, szabályozott vétójoggal, kinevezési jogkörökkel. A pártalapítás megkönnyítése, a pártfinanszírozás liberalizálása, egyszersmind átláthatóvá tétele és szigorú ellenőrzése. Eltérő ritmusban, közvetlenül választott köztársasági elnök, a mostaninál erősebb jogkörökkel a miniszterelnöki és a vele együtt mozduló parlamenti hatalom ellensúlyozására. A kormánybukás (a parlament feloszlatása, előrehozott választások) megkönnyítése. A nem konstruktív bizalmi indítvány lehetővé tétele. Az országos népszavazás szigorú feltételekhez (választott szervek jóváhagyásához) kötése.

Esetleg – német mintára – örökkévalósági klauzulák az alkotmányban, de különben meg kellene szüntetni a kétharmados törvények rendszerét. A pártsemleges tisztségekbe való jelölésről a régi tisztségviselő mandátumának lejártakor a közvetlenül választott elnök és (egyszerű többséggel) a parlament dönt, az egyeztetés kettejük között (nem pedig a kormány és az ellenzék között) folyik. Ha az elnök és a parlamenti többség azonos pártállású, akkor döntésüket a többi párt mint demokratikus legitimitású döntést tudomásul veszi. Nincs informális, nem nyilvános alku. A rendes ügyészség a kormánynak van alárendelve, a legfőbb ügyész a kormánnyal együtt marad vagy távozik (az ügyészséget az tartja vissza az önkényeskedéstől, hogy azzal hozzájárul a kormány bukásához). Korrupcióellenes ügyészség létrehozása – ez viszont a köztársasági elnöknek van alárendelve, független a kormánytól.

A tisztán listás választásokkal, vagyis a képviselők területi lobbizó funkciójának megszüntetésével együtt életet kellene lehelni az önkormányzati rendszerbe. Életképes (bizonyos, például 6000 vagy 10 000-es létszámhatárig közös)  helyi önkormányzatok a személyi jövedelemadó legalább egyharmadának helyben maradásával, normatív támogatásokkal, kiterjedt jogkörökkel az oktatás és a szociális ellátások működtetésében és demokratikus ellenőrzésében. A megyerendszer visszaállítása normatív elven visszaosztott adókkal, közvetlenül, demokratikusan választott megyefőnökkel, a központi kormányzattól visszakapott, kiterjedt hatáskörökkel. Az uniós támogatások elosztására felügyelő, a közvetlenül választott megyei önkormányzatokból egy lépéssel delegált önkormányzatok a NUTS 2-es (tervezési-statisztikai) régiókban.

A lényeg tehát: a központi végrehajtó hatalom féken tartását, a zsarnokság megelőzését minél inkább a szabad és tisztességes választások eredményéhez, nem pedig a kormány és az ellenzék közötti, láthatatlan és kiszámíthatatlan alkukhoz kötni. Szabadság, bátorság és bizalom – túlbiztosítás, félelem és titkosság helyett.

Szükség van a dossziényilvánosságra, a teljes  állambiztonsági dokumentumállomány – nemcsak a III/III-as „ügynöklisták” – kutathatóvá tételére. Föl kellene tárni, milyen mértékben hatolt be a továbbszolgáló állambiztonsági hálózat az eleven politikába és gazdaságba. A feltárásban az abszolút korlát az életveszély lehet. Hogy szövetségi kapcsolatainkat ne veszélyeztessük, a kommunista hírszerzés nagyon megkésett lusztrációját egyeztetni kellene a NATO-val és a legfontosabb NATO-tagállamok titkosszolgálataival.

A gazdaságban nehezebb a helyzet, itt ugyanis egyszerre kellene beindítani a növekedést, változtatni az ideológiai berögződöttségeken, és módszeresen megszüntetni a szociális-kulturális csődtömeget, amely rövid és hosszú távon egyaránt megbénítja pontosan azt a piacgazdaságot, amelynek növekedésére szükség volna a nyomor felszámolásához. Ez áldozatvállalást és szemléletváltozást követel a középosztálytól. A dolog – a Bárányvakság-sorozatban bemutatott előzmények után – szinte reménytelen, de éppen ezért kellenének olyan pártok, megfelelő média-hozzáféréssel, amelyek ezt tűzik ki célul.

A feladat az volna, hogy csökkenjen a munkáltatókat (vállalkozókat) és munkavállalókat egyaránt gyötrő adóék, másképpen a térségünkhöz képest kirívóan magas állami újraelosztás, de közben a munkához nem jutók és gyermekeik ne éhezzenek, és a gyermekek kapjanak olyan oktatást, hogy egyszer – öt–tíz–tizenöt év múlva – eséllyel léphessenek be a munkapiacra. Ami hatalmas befektetést követel.

Ehhez a középosztálynak – a nem rászorultaknak – le kellene mondania bizonyos alanyi jogon járó juttatásokról, a gazdasági teljesítménytől független kedvezményekről, és állami alkalmazott tagjainak vállalni a kockázatot, hogy az állam zsugorodása biztosnak látszó, mert piaci teljesítményhez nem kötött munkahelyek megszűnésével jár. Itt meg kell említeni azt, ami az előző részekből kimaradt. Az Antall- és a Horn-kormány egyformán arra ösztönözte az 1990-re megnőtt és megerősödött magyar középosztályt, hogy vállalkozzon, fektessen be, gondoskodjék magáról, váljon tőkéssé.

Ezt a tendenciát már az első Orbán-kormány elkezdte megfordítani, majd 2002 és 2010 között a baloldali kormányok és a Fidesz közös erővel nevelték le a középosztályt az autonómiáról. A második Orbán-kormány a maga nacionalista-államkultuszos maffiatempójával csak megpecsételte a bűnt. Ami tehát nem a Kádár-rendszer, hanem bizony az 1989 utáni politikai kaszt bűne.

Ezért is kellenének a parlamentbe új – és nem antikapitalista, újraelosztás-hívő – pártok. Ezért kellenének a kibontakozás kormányaiba olyan szakértők, akik el tudnak szakadni a posztkádárista gazdaságpolitikai dogmától, és olyan politikusok, akiktől ezt a szavazók megfelelő hányada elfogadja abban az átmeneti időben, amíg nem érezni közvetlenül a fordulat hasznát. Akik pozitívumot is tudnak ígérni valakinek, nevezetesen a vállalkozóknak: azt, hogy az őrült adórendszer meggyógyításával együtt leépítik az egyre szadistább, öncélú bürokráciát, és garantálják a piaci eseélyegyenlőséget. Ami nem azt jelenti, hogy a saját érdeméből erősebbet gyengítik, hanem azt, hogy nemcsak az állam kiválasztottjainak teszik lehetővé az erősödést.

És végül: meg kellene szabadulni a sérelmi logikától. Ez nem azt jelenti, hogy bármilyen engedményt kell tenni a totalitárius ideológiáknak, de a politikusoknak, véleményformálóknak önfegyelmet kellene gyakorolniuk, és leszokniuk arról, hogy aktuális politikai vitában nem szélsőséges partnerrel szemben a kommunistázást vagy a nácizást használják mindent lesöprő érvnek. Ehhez egyrészt föl kellene hagyni a Kádár-rendszer tisztán morális alapú elítélésével a politikai propagandában, és számot vetni a több nemzedék által érzékelt, nagyarányú jólétnövekedés tényével és lélektani hatásával. Azzal, hogy a nagy többség tudatában a jólétnövekedés teljesen elvált a demokráciától és a kapitalizmustól.

Tisztázni kellene, hogy a 25 éves nettó helyben járást nem a liberális képviseleti demokrácia, hanem éppen a demokrácia kompromisszumokkal gyengített, őszintétlen volta, és nem a kapitalizmus, hanem a kapitalizmus politikai-hatalmi megcinkelése okozta.

Másrészt föl kellene hagyni a liberális = baloldali, demokrata = baloldali azonosításokkal (megint csak egy hungarikum), megismerni és elfogadni a magyar liberalizmus nem baloldali hagyományát. A magukat konzervatívnak vallókkal szemben nem a „reductio ad Hitlerum” (Leo Strauss) hamis érvelésével élni. Fölmérni a Trianon-trauma mélységét, és a szomszéd országokban élő magyar kisebbségekkel kapcsolatban sérelmi szenvedélytől mentes politikát folytatni. Tudomásul venni, hogy többféle magyar van (a határon innen is, túl is), hatásos oktatási és kulturális támogatást adni, de a közösségek belső politikai ügyeibe nem beavatkozni, egyes politikai erőiket nem preferálni, és megfordítva: támogatásukat nem fölhasználni a magyarországi belső politikai ügyekben.

Legyünk szabad magyar polgárok.

Az esélyekre nem adok becslést, csak ismétlem: kellene.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.