Az nem úgy van - Bevezető

Tallián Miklós | 2014. december 16. - 10:57 | Vélemény

Mostanra kicsit késő, de elég sokan rájöttek, hogy Magyarország nem úgy működik, ahogyan egy rendes állam, és a további félrebeszélést kerülendő mondjuk ki, hogy a rendes állam fő ismérve, hogy nyugati típusú politikai berendezkedése van, és ez alkalmassá teszi arra, hogy jólétben és szabadságban éljenek a polgárai. Ez ma Magyarországon egyre kevésbé sikerülhet, lényegében minden mutató és közvetlen tapasztalat azt mutatja, hogy rosszabbul élünk, mint 4 éve, sőt, rosszabbul élünk, mint 6-7 éve, a pénzügyi válság előtt.

Nagyjából az is világos, hogy a pártállam harmadvonalából válogatott népi-ezoterikus kormányzati apparátus, valamint a kormányzati elit nem tudja, milyen is a nyugati politikai berendezkedés, de ha tudná is, direkt elkerülné, merthogy a hanyatló Nyugaton mindenki csak a lábát lógatja, valamint házasodhatnak a melegek.

Ha valaki esetleg szóvá tenné, hogy hát ez talán nincsen így a rendjén, akkor kétféle hivatalos választ kaphat, az egyik körülbelül az, hogy kuss, mi így szállunk le a bicikliről, a másik meg annyi, hogy de Amerikában meg verik a négereket.

Ezzel nem is érdemes tovább foglalkozni, a Bárányvakság sorozat részletesen leírja, hogyan és miért jutottunk ide. Sokkal érdemesebb azt észrevenni, hogy messze nem ez a legnagyobb baj Magyarországon. A legnagyobb baj, hogy azoknak, akiknek nem tetszik a rendszer, van ugyan mindenféle elképzelés a fejükben arról, hogyan is van ez egy rendes államban, csakhogy

az nem úgy van.

Ha megfigyeljük, mit követel a kormány távozását sürgetők jelentős része, mindenféle előkerül: szociális jogok, egy-két kisebbség egy-két speciális jogának védelme, a részvételi demokrácia, az Alkotmánybíróság jogköreinek visszaállítása stb. Ezek fontossága mellett lehet érvelni, csakhogy mindezek részletek, nem a nyugati politikai berendezkedés alapjai, és nem is alkotnak semmiféle koherens rendszert.

A rendszer alapja az, ha felismerjük: az állampolgárok közössége nem egységes, hanem számos érdek mentén tagolt; és elengedhetetlen, hogy mindenki képviselhesse is saját érdekeit. Ennek két garanciája van, a legfontosabb, legalapvetőbb (már az amerikai alkotmányban is körülírt) jogok, vagyis az élethez, a tulajdonhoz és a lelkiismereti szabadsághoz való jog legteljesebb körű védelme, illetve a teljhatalom megszerzését kizáró intézményrendszer.

Az alapvető jogok védelmét (amit hívhatunk akár alkotmányos liberalizmusnak) nem kell magyarázni, nagyjából mindenki érzi, hogy ezek fontos dolgok, annyira fontosak, hogy van, amit még a mindenkori magyar kormány is tiszteletben tart (az élethez való jog), és legalább a külvilág felé igyekszik úgy tenni, mintha a többivel is ez lenne a helyzet.

Ezek között az alapjogok között nem véletlenül nincsenek szociális jogok, a szociális jogok törvénybe iktatása ugyanis rendszerszinten rögzíti a juttatásokat kapók és az azokat finanszírozók közötti érdekellentétet, tehát definíció szerint alkalmatlan az általános szabadság megteremtésére. Ugyanígy nincsenek az alapjogok között a második, harmadik, sokadik generációs jogi követelések. Nem azért, mert, mondjuk, a melegházasság ne tartozna a szabad országokban lehetséges dolgok közé, hanem egyszerűen azért, mert lehetetlen minden esetet felsorolni, és az általános szabadság nem adódik ki minden tételesen felsorolt jog összességeként (akármennyire ezt hiszi mind a kormány, mind a progresszív baloldal, mind a magyar elitnek az a része, amely csakis írott jogszabályok tömegében képes gondolkodni).

A rendszer pont fordított: a szabadság alapértelmezésben általános, és ha valami nem egyértelmű, akkor és csak akkor meg kell vizsgálni, hogy az adott cselekvésminta elfogadható-e, és hogy legfőképpen korlátoz-e másokat valamilyen szabadságukban. Ebből egész csomó sokadik generációs jog levezethető – ezek gyakorlása, a gyakorlat terjesztése vagy oktatása pedig szintén érdekérvényesítés, ami egy nyugati politikai rendszerben teljesen természetes, de maga az érvényesíteni kívánt érdek nyilván nem univerzális.

A nyugati berendezkedés másik alapvető eleme a teljhatalom megszerzését megakadályozó intézményrendszer. Ennek a történeti hagyományok miatt számos formája lehet, a különféle hatáskörű részekből, több szinten szervezett szövetségi államtól kezdve a politikai hagyományokra alapuló választókörzetek és kétkamarás parlament által garantált hatalommegosztáson át a formálisan is „fékek és ellensúlyok rendszerének” elnevezett konstrukcióig. Egyvalami közös bennük: nemhogy egy választással nem lehet a teljes ország minden intézményét elfoglalni és tetszőleges jogszabályokat megváltoztatni, de ehhez önmagában a parlament egy kamarája nem is elég, akármekkora többséggel sem.

A következőkben – Széky Jánossal felváltva – ebből a két alaptételből kiindulva mutatjuk be, hogy az, amit ma a nyugati politikai berendezkedésről, amit innentől kezdve hívhatunk intézményes képviseleti demokráciának (egyenlő hangsúllyal a jelzőkön), esetleg rövidebben liberális demokráciának, hogyan működik a legfontosabb társadalmi alrendszerekben, a gazdaságtól az igazságszolgáltatáson át a választásokig.

Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, példaképünk ebben természetesen Alexander Hamilton, James Madison és John Jay, az amerikai képviseleti rendszer alapjait elviekben tisztázó Federalist Papers szerzői. Nem azért, mert eszünkbe jutna hozzájuk mérni magunkat bármilyen szempontból is, hanem mert a magunk korlátozott eszközeivel nagyon kicsiben, de valami hasonlóra vállalkozunk.

Hasonlóra, de nem ugyanarra. A Federalist Papers 1787-89-ben az USA friss alkotmányának elfogadása mellett érvelt, a létező szöveggel megalapozandó rendszer előnyeit magyarázta egy olyan politikai közösségnek, amelyik tudatában volt valamiféle új berendezkedés szükségességének. Magyarországon ezzel szemben nagyjából Antall József és Tölgyessy Péter voltak az utolsók, akik ismertek egy működő, modern nyugati politikai rendszert, és tudatosan abba az irányba akartak építkezni. Mindenki, aki utánuk jött, többé-kevésbé direkt módon eltávolodott ettől az ideától, és ezért az intézményes képviseleti demokráciának már 2010 előtt vége lett, ami azóta van, az csak a következmény.

Épp ezért óvakodjunk mindenkitől, aki helyreállítani akarják a 2010 előtti rendszert, hiszen nyilvánvalóan ők sem értik, mi a baj lényege. A rendszert nem helyreállítani, hanem kitalálni kell, mi ehhez annyit tudunk hozzátenni, hogy röviden leírjuk, általában a világ jobb helyein mik a politikai berendezkedés legfontosabb elemei.

----------------------------------------------------

A szerző fizikus, üzletember, publicista.

Tallián Miklós