Az nem úgy van – 2. Egyéni jogok és intézmények

Tallián Miklós | 2015. január 2. - 15:57 | Vélemény

A modern társadalmak alapvetése, hogy az egyének automatikusan, külön jogi aktusok nélkül rendelkeznek bizonyos jogokkal, amelyek csak különleges esetben csorbíthatóak, és amelyeket a társadalom intézményrendszere védelmez. Természetesen ma is akadnak, akik ezt többé vagy kevésbé kétségbe vonják, viszont bajosan tudnak mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy az általuk kívánatosnak tartott rendszerben nekik maguknak nemhogy valami mellett érvelni nem volna módjuk, de jellemzően írni-olvasni is nehezen tudnának. Érdemes tehát elfogadni, hogy ilyen jogok léteznek; körüljárni, melyek ezek, és hogyan biztosítja őket a megfelelő intézményrendszer.

Az „emberi jogok” gyűjtőnéven emlegetett fogalmakat általában három csoportba szokás sorolni. Az első kört a klasszikus, híres jognyilatkozatok tartalmazzák. Az amerikai Függetlenségi nyilatkozat így foglalja össze: „Life, Liberty and the pursuit of Happiness”, vagyis az élethez, a szabadsághoz és a boldogságra törekvéshez való jog. Tételesen ezek közé szokás sorolni az élethez és a tulajdonhoz való jogot, a szólás és vallásgyakorlás szabadságát, a választójogot és a választhatóság jogát, a fizikai kényszerítés használatának tilalmát és a törvény előtti egyenlőséget, tisztességes eljáráshoz való jogot. Megismételjük, ezek a jogok nem valamiféle látható vagy rosszabb esetben láthatatlan szabály következményei. Egy modern államban első elv, hogy ezek külön deklaráció nélkül járnak mindenkinek, és korlátozásuk csak igen erős, különleges indokkal lehetséges. Mint ilyenek, ezek képezik egy modern állam intézményrendszerének alapját.

Ezekben a jogokban közös, hogy meglétük és biztosításuk gyakorlatilag nem jelenti automatikusan pénzbeli vagy természetbeni szolgáltatások nyújtását az egyes egyéneknek. Épp ezért gyakori változtatásuk nem tartozik a kormányzás napi feladatai közé. Jellemzően olyan hatalmi elrendeződés, intézmények és jogszabályrendszer védi őket, amelyet önmagában egy kormány sem tud átírni.

Ebből a szempontból alapvető a hatalmi ágak szétválasztása, azaz a törvényhozó, végrehajtó és bírósági szervek független működése. Az amerikai Alapító Atyák gondoskodtak arról, hogy a törvényhozó hatalom se legyen monolit; a Kongresszus külön-külön választott két házának más-más jogosítványai vannak. A gyakorlatban a törvényhozás és a kormány szoros kapcsolatának lazítása számos módon megvalósítható, jellegzetes példa az amerikai, ahol az elnöki ciklus félidejében is van törvényhozási választás, így viszonylag ritka az a helyzet, hogy az elnök (a végrehajtó hatalom feje), valamint mindkét ház többsége azonos pártállású, ráadásul a többség minősített, azaz az obstrukció felülbírálására is jogosult.

Másutt más, formális és informális garanciák vannak, a kontinentális európai rendszerekben például a választási rendszerekből eredően a kormányzás jellemzően koalíciós, így a koalíciós partnerek közti kompromisszumkényszer garantálja, hogy a parlamenti többség nem miniszterelnöki gombnyomógépként működik. Az angol rendszerben pedig az alsóháztól eltérő szabályok szerint (arányos rendszerben) választott, állandó tagokat is tartalmazó Lordok Háza biztosítja ugyanezt.

Szintén jellemző a törvényhozás és a bírósági rendszer szétválasztása, és a két ág bizonyos fokú szembeállítása: az ítélkezés autonóm, de a rendszer vezetőit meghatározott rendben a választott képviselők nevezik ki, ugyanakkor a bíróságoknak meghatározott módon joguk van a törvényhozás bizonyos lépéseit semmissé tenni. Jellemzően ugyanilyen bonyolult szabályok védik az alapjogokat garantáló törvényeket is.

A klasszikus hármas hatalommegosztáson kívül nagyon fontos, és sok helyütt – még a Magyarországhoz hasonló méretű Ausztriában is – bevált a szövetségi rendszer, ahol az állami (tartományi) kormányzat szintén a túl erős központi végrehajtó hatalom ellensúlya. (Az amerikai modellben a központi törvényhozó hatalomé is.)

Fontos megjegyezni, hogy a szabályok, noha szükségszerűen követik a technológia és a társadalom változásait, összességükben nem hozhatják az alapszabadságok kollektív visszaszorítását, azaz nem vágható meg egyszerre az összes szabadságjog, példának okáért nem csökkenhet vagy korlátozódhat egyszerre az összes, politikai véleménynyilvánításra szolgáló jog (szólás- és sajtószabadság, gyülekezési szabadság, választójog).

Az emberi jogok második csoportjába a pénzbe kerülő juttatásokat jelentő szociális jogok tartoznak, ezek jellemzően a második világháború után kerültek be a különféle államok jogrendjébe. Nem képezik a demokratikus rendszerek elvi alapját, ugyanakkor valamilyen szociális rendszert minden modern állam fenntart praktikus és humanitárius okokból. Az egyes államok lehetőségei azonban eltérőnek, és folyamatosan változnak, ezért a kormányzás egyik fontos feladata a szabályok és juttatások összhangba hozása a lehetőségekkel úgy, hogy közben a lehető legkisebb mértékben torzuljanak az első kategóriába eső alapjogok.

A harmadik kategóriába a posztmodern jogok tartoznak, amelyeket elsősorban a zöld mozgalmak, új generációs szocialista csoportok és hasonlók tűznek a zászlaikra. Ezek sok esetben már eleve önellentmondásos fogalomrendszerre épülnek, és sokuk alapjában ellentétes az első csoport biztosította jogokkal, mivel alapvetésük az, hogy bizonyos (többségi vagy kisebbségi) kollektív jogok automatikusan felülírják az egyéni szabadságot, és a felvilágosult önérdekkel ellentétes elvárt magatartásmintákat kényszeríthetnek ártatlan és ártalmatlan egyénekre is. E baloldal csoportok közül sokan nem úgy értelmeznek számos jogot, hogy azokkal az egyének önálló döntésükből fakadóan élhetnek, hanem úgy, hogy aki nem támogatja eléggé aktívan az elvárt szemléletű cselekvést, az gyakorlatilag ugyanúgy ellenség, mint aki aktívan és erőszakosan diszkriminál. A gyakorlatban ezek a jogok éppen ezért csak részletekben jelennek meg – jellemzően a leggazdagabb országokban.

Már ennyiből látszik a magyar intézmény- és jogrendszer számos hiányossága. Először, a rendszerváltás utáni magyar jogrendben két párt kompromisszuma, vagy egy párt nagyarányú választási győzelme elegendő volt a teljes rendszer átírásához, a legalapvetőbb szabadságjogok rendszerszintű módosításához. Másodszor, a magyar intézményrendszerben semmi nem garantálta a törvényhozás és a végrehajtás egészséges távolságát, viszont a kettő fölött egyszerre állt az Alkotmánybíróság, amit szintén a fajsúlyosabb törvényekéhez hasonló, kétpárti kompromisszum-kötelezettség volt hivatva védeni. Ez egyfelől ahhoz vezetett, hogy az AB-t mindkét oldalnak megfelelő minőségű jelöltekkel kezdték el feltölteni (ez korántsem dicséret, sőt), másfelől az AB egyfajta felsőházként kezdett üzemelni.

Ennek a berendezkedésnek számtalan káros következménye lett. Az egyik, hogy a szociális kérdések hagyományosan kormányzati feladatát a 2008-as népszavazással közfelkiáltással a sarki kocsmák közönsége vette át, gyakorlatilag kiiktatva a törvényhozó és végrehajtó hatalmat, aminek általában nincs jó vége. A nem jó vég pedig az lett, hogy a kétharmados többséget szerző párt (történeti okokból a Fidesz, de lehetett volna más is) korlátlanul saját képére formálhatta az államot, a napi kormányzás feladatairól alkotott elképzelései bebetonozásával automatikusan ellehetetlenítve a következő kormányok feladatát.

Címkék: az nem úgy van