Az nem úgy van 3. - Választások
A választott szervek kulcsfontosságúak egy jól működő állam esetében. Azonban a választott szerveknek is fontos, inherens korlátaik vannak, amelyek egy jól működő politikai rendszerben ismertek, és az intézményrendszer – ezeket tükrözve – nem ad korlátlan hatalmat a választott szervek kezébe sem. Mindez azt is mutatja, hogy a választás szükséges, de nem elégséges feltétele a jól működő államnak.
Nem árt ezt észben tartani, mert ezzel szemben a hivatásszerűen a politikával foglalkozó (politikus, esetleg elemző, publicista, tudós) kaszt tagjai sokszor elmondják: Magyarországon nincsenek hiányosságok a demokratikus rendszerben, mert vannak választások különféle pártok részvételével, a minősített többséggel megválasztott kormány pedig azt csinál, amit akar, le van írva, tehát kifogás nem lehet. Akkor látszik, hogy ez mekkora tévedés, ha belegondolunk, hogy ezt a két feltételt jóformán még Mugabe elnök Zimbabwéje is teljesíti.
Persze van a választásokkal kapcsolatban rengeteg kritérium, amit Mugabe nem teljesít, ezeket vesszük most sorra, és megvizsgáljuk, a magyar választási rendszer megfelel-e nekik (akár az 1990 utáni, akár a 2013-as).
Talán a legfontosabb szempont, hogy a választáson elsősorban azoknak kell részt venni, akiknek az életét a választás eredménye, azaz a kormánypolitika közvetlenül befolyásolja. Ezek jellemzően az adott ország állampolgárai. Itt kell megjegyezni, hogy noha minden állam maga dönti el, kinek ad választójogot, amennyiben ebből nemzetközi probléma keletkezik, a nemzetközi jog az effektív állampolgárságot ismeri el, azaz a legszorosabb, működő kapcsolatot jelentő állampolgárság minősül valódinak. A magyar választásokon ehhez képest (alig ellenőrizhető módon) szavaz néhány tízezer választópolgár, aki soha nem éltek Magyarországon. Rosszabb esetben előfordulhat, hogy olyanok szavaznak, akiknek semmilyen kapcsolatuk sincs Magyarországgal, és szervezett bűnözői csoportokon keresztül jutottak állampolgársághoz. A Magyarországon hosszú ideig élő, és feltehetően visszatérni szándékozó külföldön dolgozók szavazását viszont adminisztratív eszkzökkel roppantul megnehezítik.
Hasonlóan fontos a választások tisztasága és ellenőrizhetősége, ezt általában két módon garantálják: az érintettek ellenőrizhetik a szavazatszámlálást, és nemzetközi megfigyelők is jelen lehetnek. Magyarországon ezek a feltételek az 1990-es választástól 2010-ig teljesültek, a 2013-as választási törvényben azonban gondoskodtak arról, hogy a legfontosabb ellenőrző testületeket – előreláthatólag – a következő három országgyűlési választáson a mostani kormányzat kinevezettjei irányítsák, és nemzetközi megfigyelő is kizárólag a kormánypártok által delegált választási iroda akkreditációjával lehessen bárki is.
Ám ha az ellenőrzés tiszta és átlátható, akkor sem garantálja semmi, hogy a választás tisztességes lesz.
A választás tisztességességének ugyanis feltétele, hogy az eredmény valóban reprezentálja a választói akaratot, ugyanakkor ne tegye lehetővé az abszolút hatalom megszerzését. Garantálja a pártok között maximális versenyt, illetve ne zárja ki automatikusan az új erők megjelenését. Ugyan az első feltétel tökéletes teljesítése nem lehetséges (mármint matematikailag), de nagyjából jó, elfogadható közelítést lehet találni, ez azonban az adott ország politikai hagyományaitól függ. Ennek egyébként a tisztesség ideáján túl az is a célja, hogy megnehezítse vagy lehetetlenné tegye az egyfókuszú, egy konkrét kérdésben gerjesztett indulatokkal összetartott politikai csoport (amit Madison factionnak hív) hatalomszerzését.
Két drasztikusan eltérő példát is fel lehet mutatni. Amerikában a nyílt versenyt az előválasztások rendszere biztosítja, az újdonságok megjelenését pedig az, hogy a két nagy párt nagyon laza formáció, és egy-egy új csoport bármikor komolyan hallatni tudja a hangját a Demokrata vagy a Republikánus Párton belül. Ehhez képest az angol rendszerben, ahol az egyes politikai irányzatoknak jellemző területi eloszlású bázisuk van, a tisztán egyéni választás is reprezentatív eredményt ad.
A magyar rendszer viszont már 1990-ben torz volt ehhez képest, igaz ugyan, hogy méltányolható okokból: a kalandorok kiszűrésére szolgált volna a 4 százalékor (később 5 százalékra emelt) küszöb, a töredékszavazatok pedig megerősítették a győztest, illetve a küszöböt megugró, de önállóan egyéniben nyerni képtelen kispártokat. Így – elméletben – a kormányzás stabilitása és a tisztességes verseny is biztosították. Csakhogy a gyakorlatban ez a két tömb állóháborújához vezetett, ahol az egyetlen cél a minősített többség elérése volt. Az egyetlen, lényegi támogatottságot elérő új párt a Jobbik lett, ők sem képviselnek azonban új eszmerendszert, csak XXI. századi módon fogyaszthatóra csomagolták Csurka XX. század elejéről származó ideológiáit, és az absztrakt zsidózás helyett a jobban eladható cigányozást részesítik előnyben. Ugyanakkor Magyarországon nyoma sincs az Európában és a régióban mindenütt meglévő, jellemzően 5–15, esetleg 25 százalék körüli választási eredményt stabilan hozó, gazdaság- és kapitalizmusbarát liberális pártnak, mert egy ilyen párt mindkét jelenlegi tömb biztos győzelmét veszélyeztetné.
A 2013-ban elfogadott választási törvény a rendszert még tovább torzítja a győztes javára. Könnyen elképzelhető, hogy amennyiben megmarad a Fidesz kétharmada, de morzsolódik a népszerűsége, a közvélemény-kutatások eredményeinek függvényében további módosításokra kerül sor a következő választásokig.
A magyar rendszer tehát már 1990 után torzította az egészséges verseny kialakulását, a 2013-as törvénnyel pedig lényegében a mindenkori kormányzat totális ellenőrzése alá vonja a minden eddiginél jobban a győztesnek kedvező rendszert. Ez, noha papíron jogszerű, nem felel meg a jól működő, valódi képviseleti demokráciák gyakorlatának.
