Népszavazási fülemile

Vagyis a szlovák alkotmány és az ország törvényei szerint a végeredmény nem befolyásolja az érvényes jogrendet.

Ebből következően a polgárok felől nézve csakis az állampolgárok egy bizonyos – nem kis – csoportja véleményének nyomatékosítására, ismételt deklarálására jó a népszavazás.

Amolyan iránymutatásra a politika számára: ha választásokat akartok nyerni, akkor legközelebb ekkora szavazatvesztéssel vagy támogató táborral számolhattok. Ergo a népszavazás nem a családokat védi, hanem a magukat családvédőként kommunikáló, immár világos, hogy politikai célokat követő egyesületet.
Míg a különböző támogató egyének és intézmények, szervezetek számára ez nem feltétlenül releváns információ, addig a pártoknak igen, nekik ez a fülemile füttye.

Ezért:

Ha csak a magyar támogató szervezeteket akarjuk számba venni, elég január huszonharmadikáig (lesznek még későn ébredők) a Családlánc támogató nyilatkozatának aláíróit végignézni. Jórészüknek nem fűződik politikai érdeke a referendumhoz, inkább csak szimbolikus a támogatásuk. És a támogató erejük is. Mert pl. a búcsi Felvidéki Népviseletes Babamúzeum támogató ereje és szakmai autoritása a kérdésben – tiszteletben tartva a szándékot – azért már minimum a vicc kategóriába tartozik.

A rossz vicc kategóriája pedig a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség, amely, mivel leginkább gyermekekkel foglalkozik politikamentesen („politikamentes ifjúságnevelő mozgalom”), ugyanabba a sárverembe tévedt, amelyről korábban már írtam, azaz, hogy a gyerekeket bevonni egy – akármilyen – politikai játszmába lehet jobb esetben szerencsétlen, rosszabb esetben erkölcstelen. Annak részéről pedig, aki elég információval rendelkezik a néhai pártállami gyermek- és ifjúsági szervezetek politikai és egyben militarista, csöppet sem keresztényi működéséről: duplán. A jó pionír / cserkész ott segít, ahol tud. Meg ahol rá parancsolnak, hiszen a cserkészet 10 „törvénye” szerint: „7. A cserkész feljebbvalóinak jó lélekkel és készségesen engedelmeskedik.” A 6. pontban előírja neki a „törvény”, azt is, mit szeressen... (Csak azért nem egy másik netes médium „Napi seggszáj” rovatába megy ez a szöveg, mert ez most minket, szlovákiai magyarokat érint leginkább.)

A nem vicc kategória pedig a pártokat kiszolgáló szatelitek és pénzügyi háttérszerveké, lásd pl. a Szövetség a Közös Célokért hálózatot, amely a felvidéki célcsoportnak ama bizonyos szélsőséges médiafelületet is fenntartja (nem az adakozó cserkészek adományaiból). De tőle nem is várhatunk mást.

Így jutottunk el Fico és a többi hasonszőrű demagóg politikájáig. Mert bár neki is elég sok idejébe telt az eszmélés, de lekörözve az MKP-t és annak szorgalmas Samuját ő koppintotta legerőteljesebben a már Párizsban észbe kapó és sebzett szívekbe markoló Orbánt. Orbán ugyanis tudja, hogy egy jó ellenség mindig jól jön, főleg egy preferenciaharcban.

Fico akkor jelentette be, hogy nem enged mecseteket építeni az országban (mintha erre lenne törvényes alapja...), amikor a két szélsőség, az SNS és az MKP számára parlamenti küszöbugrást mértek. Értsd: minden politikai eszköz, még a szélsőségesek túllicitálása is elfogadható, ha a két párt szimpatizánsainak enyhécskén növekvő számát át kell állítani – pl. még nagyobb szélsőségekkel – a saját oldalára. Berényi, aki az utolsók között mondott három igent, valamint az MKP Keresztény Platformja (?) csak január 26-án adott ki támogató nyilatkozatot. Ekkor vette észre, hogy itt most bizony szavazatokat lehet szerezni (lásd cikkem elejét). Vesztenivalója pedig az 5 százalék alatti pozíciójában már nincs.

Figyelemre méltó tény, hogy – miként más pártok és szervezetek esetében sem – az MKP soraiban sem találni komoly, reprezentatív tanulmányokra, korrekt hazai vagy külföldi tudományos forrásokra való hivatkozást, sem szakpolitikai elemzést. De még csak koherens érvrendszert vagy annak megfogalmazására történt kísérletet sem. Olyan érveléssel, amilyennel itt és más pártok esetében találkozunk, nos, olyan színvonalúval és mélységűvel az utcán vagy a kocsmában is találkozhatunk. Ahhoz nem kell dilettáns pártpolitikusokat fizetni az adónkból!

Egyetlen párt sem tett le az asztalra friss és tényekkel argumentált hatástanulmányokat, tudományos kutatások eredményeit, de főleg nem tett le az asztalra populáció-politikai, szociálpolitikai, segélyreform-politikai, adópolitikai, egészségpolitikai, oktatáspolitikai stb. programot. Olyat pedig, amely az itt megvédeni óhajtott hagyományos családokat (vagy pedig minden más típusú, csak épp nem egynemű családot – ez nem derül ki sehonnan) valóban védené, de legalábbis támogatná, pedig végképp nem. (Itt hívnám fel a figyelmet például az ügyet támogató nagycsaládosok szervezeteinek felelősségére!)

Az MKP legfontosabb érvei racionális vagy akár igény szerint korrekt teológiai gondolatmenetek helyett jobb híján csak frázisok: „hogy a házasság és a tradicionális család egy férfi és egy nő közötti kapcsolatra épül” (ami ráadásul nem is igaz a világ minden tájára, de a többnejű keresztény felekezetekre sem). És hogy ez „a történelmi zivatarok mindennapjaiban mindig túlélte az ellene irányuló támadásokat” (ami ráadásul sajnos nem is igaz: lásd pl. a csonka és a szétszakított családokat). Meg hogy „képes fenntartani az emberiség jövőjét és társadalmunk stabil alapjait” (ami ráadásul sajnos nem is igaz, lásd a különféle családmodellekkel rendelkező kultúrák populációs adatainak potenciális összehasonlítását és a stabil alapok evidens széthullását). Itt bizony a vak is láthatja, hogy az ilyen alsó tagozatos házi feladat szintű nyilatkozatok mögött nem hozzáértő szakmai munka, nem reális családpolitika, hanem csak és kizárólag a politikai érdek és maximum még a fejekben zúgó „történelmi zivatarok mindennapjai” állnak.

Az MKP részvétele és állásfoglalásának szánalmassága annál szomorúbb ebben az erkölcsi iszapbirkózásban, mert elvileg az itt nem látható, nem érzékelhető, sőt meghazudtolt kisebbségi érdekképviselet lenne a saját maga által felvállalt fő profilja. Majd meglátjuk, mennyivel lesznek jobb helyzetben ebben az egyre inkább gyűlölködésre ösztönzött társadalomban akár csak a hagyományos szlovákiai magyar (vagy szlovákiai magyar roma) családok a népszavazás után, amikor meglátjuk, hogy semennyivel...

Arról van tehát szó, hogy politikai szempontból minden megszólaló politikus lenyúzza a maga következő bőrcafatát a témáról, majd pedig 7-e után gúvadó szemmel és reszkető pénztárcával lesi a közvélemény-kutatók által mért százalékelmozdulásokat.

Miközben egy / több / sok szlovákiai keresztény „hagyományos” férfi-nő házaspár, amelyben a 45 éves szakképzett férjnek épp három éve nincs állása, az anyuka pedig minimálbért keres, azon gondolkodik, miből javíttatja meg az átlagnál sokkal több mosástól ismét elromlott, 15 éves lévén amúgy is rengeteg áramot és vizet fogyasztó mosógépét, hogy az egyetlen kis szobában szoroskodó öt keresztény cserkész gyermek ruháit ki lehessen mosni. És azon, hogy legalább heti egyszer-kétszer (már az sem baj, ha a pénteki böjtkor) legyen hús az asztalon. És hogy mennyivel olcsóbb lenne egy hétszemélyes, kis fogyasztású, de számukra megfizethetetlen használt kocsival iskolába és ebédre már haza hordani a gyerekeket a nem is annyira közeli városból, mint napi tíz buszjegyet és öt menzakaját kiszorítani a „hagyományos családi” kasszából. És hogy milyen iskolákban lesznek képesek taníttatni tehetséges gyerekeiket.

Mert ezeket, a valós gondokat a népszavazás egyetlen kérdése / válasza sem kezeli. Sem pedig az igenekre vagy nemekre buzdító, zsíros posztokról ordibáló vagy oda vágyó, egyes estekben a házasság „szentségével” sem nagyon törődő (mesélhetnénk...) politikusok és egyházfiak, akiknek mind jobb felőli, mind bal felőli zsebére fütyöl a népszavazási fülemile.