Támad a 19. század

A népszavazás támogatói (az igen-tábor) a döntéshelyzetet úgy állítja be, hogy a tradicionális családi formák, vagy talán még tágabban a tradicionális élet védelme a tét. A túloldal sokkal inkább az egyenlő jogok és a magánélet szentsége felől közelítik meg a témát. Nekem az előbbi értelmezési keret nehezen emészthető, és azt gondolom hogy annak pontosabb megvizsgálása esélyt ad a népszavazási kérdések újragondolására is. Miről van szó, amikor „hagyományosról”, „tradicionálisról” beszélünk?

A tradicionális család önkinevezett védői úgy érzik, szilárd talajon vannak akkor, amikor a családról beszélnek. Papa, mama, gyerekek, szoros és integrált közösségben, zárt háztartást alkotva. Néhányuknak ehhez járulékos elvárások is csapódnak, például hogy a férfi legyen a fő kereső, vagy hogy a gyerekek szubmisszíven viszonyuljanak a szülőkhöz. A tradicionális család szükségszerűen heteroszexuális, és sokuk szemében jobb esetben vallásos is.

Peter Berger és Hannsfried Kellner 1964-ben publikálták fontos tanulmányukat, amelyben egész pontosan leírják, hogy ez a fajta család viszonylag rövid ideje, talán ha száz (most meg mondjuk százötven) éve létezik. Berger – nem mellesleg korunk egyik legfontosabb szociológusa, a konstruktivizmus egyik megfogalmazója – és Kellner szerint korábban a családok szélesebb közösségekbe beágyazott, nyitottabb, gazdaságorientáltabb egységek voltak, és hogy ha van tradicionális családforma, akkor az ez, amihez képest a ma hagyományosnak kikiáltott ún. nukleáris család történelmi terjedelmét tekintve csak lábjegyzet.

De ez nem csak a családra igaz. A 19. század elitjei megpróbálták megállítani a történelem óráját, és számos esetben ez egészen jól sikerült. Ott van a nemzet: a 19. század előtt ez a konstrukció nem is létezett, sőt számos esetben egész a 20. század közepéig nem volt értelme az egyszerű emberek számára ennek az ötletnek. Nem vagyok etnológus, de többek között Léva és Kassa környékének vegyes ajkú lakosságáról is mondják, hogy nemzeti identitása később és gyengébben alakult ki mint a többi szlovákiai magyar régió esetében. Nagyon fontos irodalom ezzel kapcsolatban Eugen Weber „Parasztokból franciák” című könyve, ami beszámol arról hogy a 18. és 19. századok folyamán a mai Franciaország területének különböző régióinak lakosai hogyan váltak az egyre szorosabb integráció és központosítás révén (utak, iskolák, hadsereg, templomok) parasztokból franciákká.

Számos példával folytathatnám. Határok – országok között – a 18. századik egyáltalán nem léteztek, utána is csak fokozatosan alakultak ki, és a 20. század közepéig sűrűn változtak. Útlevelet először az I. világháború környékén gyártottak az európai országok, azelőtt a szabad közlekedés volt a jellemző és ezáltal az állampolgárság lazasága. Az ellátórendszerek (nyugdíj, rokkantság stb.) kialakulása és a határok fokozatos bezárulása együtt termelte ki a zárt nemzetállamok és az állampolgárság hagyományát, ami ma szintén világképünk elidegeníthetetlen része. De – és ez köztudott – a homoszexualitás sem modern találmány, egészen a reneszánsz korszak lezárultáig elfogadott sőt gyakorta elvárt vonzalom irány volt. Azt követően pedig Európában a keresztény vallások temették maguk alá, nem megszüntetve, de a felszínről „eltakarítva”, a privát szféra fullasztó magányaiba beterelve az addig szabadon gyakorolt szexualitást.

Ebből adódóan – és nem túlzás: a példák sora tényleg folytatható lenne – azok, akik a tradicionális életviszonyok védelmére apellálnak, legyen szó nemzetről, családról vagy bármi másról, valójában a 19. század nemzetalapítóinak agresszív egységesítését teszik programukká. Nem a „normalitás” felé vezetik vissza az „elfajzó” társadalmat, hanem egy idejét múlt, évtizedek óta tartó represszió utolsó harcosai, a mi fundamentalistáink. Gyűlölni őket nem kell (álláspontjuk morális jellegű, ezt érzik helyesnek), meggyőzni őket ritkán lehet, de szembeszegülni nekik muszáj.

Még egy utóirat. New Yorkban a következő hónapokban rekord magas, cingár üveg felhőkarcolók egy új generációját húzzák majd fel. Ezek közül az első már áll, igaz még nincs befejezve. Az ünnepek alatt arra járván megütköztem az épület magasságán – háromszor akkora mint szomszédai – és azon a fajta pofátlanságon, amivel elüt környezetétől. Nem szerettem, ahogy megtöri a látképet. Aztán pár nappal később egy antikváriumban egy képeskönyv akadt a kezembe, és ott – teljesen véletlenül – megláttam ugyanezt a lakónegyedet egy XX. század elején készült rajzon: farmok, fák, kis házak. Akkor megértettem: milyen jogon védem a mostani látképet és nevezem ki jobbnak mint ami előtte volt és ami utána lesz? Az új felhőkarcolónak úgy van joga kiemelkedni a mostaniak közül, mint ahogy azok előtte lelépték a farmokat. Ami nálam a tradicionális New York-i utcakép, az nem több, mint pár évtizedes múltú. Nem valami esszenciális, lényegi kvalitása a városnak, hanem a mostani állapota. A példát kibővítve, úgy gondolom hogy a társadalmaink óhatatlanul fejlődnek, és bár a reflex a változatlanság megtartására erős, de hibás. Ezt gondolom a népszavazási kérdésekről is.