Merkel sokat veszített

Széky János | 2015. február 5. - 18:30 | Vélemény

Schmidt Mária, a Terror Háza főigazgatója február 2-re, Angela Merkel budapesti látogatásának napjára időzítve hetvennél több embernek adta át a Petőfi-emléklapot az 1989-es Páneurópai Piknik megszervezéséért és a keletnémet menekültek segítéséért. Nagyon zokon vette, hogy Merkel rá se hederített a meghívására.

Aki esetleg nem tudná: 1989 nyarán, arra a hírre, hogy Magyarország és Ausztria között megszüntették a műszaki határzárat, alias vasfüggönyt (valójában egy elektromos jelzőrendszer volt, a tényleges határon ütött-kopott drótkerítéssel), keletnémetek tömegei jöttek Magyarországra, hátha könnyen átjutnak Nyugatra, de ez keveseknek sikerült. Csillebércen, Zánkán, kempingekben, rögtönzött táborokban zsúfolódtak össze.

Habsburg Ottó és a debreceni MDF-esek közös ötlete volt, hogy a menekültek segítésére – és a magyar–osztrák közeledés kifejezésére – tartsanak „Páneurópai Pikniket” a határon, a Pinka patak partján. Augusztus 19-én, már a piknik megkezdése előtt hatszáz menekült törte át a határkaput, és futott át Ausztriába. Az esemény nem összetévesztendő „a keletnémetek kiengedésével”, amire szeptember 11-én magyar – nyugatnémet kormányközi megállapodás alapján került sor. Ekkor sokkal többen, immár tízezrek menekülhettek Nyugatra, és elindult az őszi forradalmakhoz vezető láncreakció. De attól még a Páneurópai Piknik is nemzeti büszkeségre okot adó, remek politikai tett volt.

Schmidt Mária főigazgató, habilitált doktor, Széchenyi-díjas történész ekképpen jellemezte a korabeli magyar résztvevők hősiességét: „Minden akkori cselekedetük a ma szemszögéből nézve maga a normalitás. Az emberi együttlét, legszebb követendő példája. Akkor azonban nem így volt. Hazánk megszállt ország volt, állampárttal, titkosrendőrséggel, érvényes határ menti lőparanccsal.”

Vegyük sorra az utolsó mondat állításait. Magyarország ugyan megszállás alatt volt, de arról a nyilvánosság nem tudhatott, hogy gyakorlatilag eldöntött tény a szovjet csapatok kivonása. Mindenesetre a Kreml a szeptemberi tömeges kiengedést sem akadályozta, Gorbacsov ugyanis szabadulni akart a keletnémet vezértől, Honeckertől.

Állampárt Magyarországon 1989 augusztusában már nem volt, ellenben legális többpártrendszer jött létre, májusban megszüntették a káderhatásköri listát (azoknak a kinevezéseknek a körét, amelyekhez a Magyar Szocialista Munkáspárt szerveinek jóváhagyása kell), a Minisztertanács szakértői kormánynak nyilvánította magát, folytak a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásai az alkotmányozásról és a szabad választások feltételeinek megteremtéséről. Lehet, hogy Schmidt Mária úgy gondolja, mindez porhintés, az állampárt ettől még állampárt maradt. De ha így gondolja, akkor miért adott most diktatúraellenes helytállásért Petőfi-emléklapot az akkori MSZMP-elnökség négy tagja közül kettőnek, Németh Miklósnak és az 1989 tavaszán még pártfőtitkári tisztségre vágyó s ehhez a megszálló hatalom támogatását kérő Pozsgay Imrének?

A „lőparancs” annyi volt, hogy még a műszaki zár lebontása után is érvényes maradt a régi határőrizeti szabályzat, mely szerint a zöld határon átszökni akarókat erőszakkal kell vissza tartani, végső esetben – figyelmeztető lövés után – lábon lőni, ami hatszáz gyorsan mozgó ember esetében már csak fizikailag sem lehetséges. („Mozgásképtelenné tenni.” Határozottan nem az életét veszélyeztetni.)

A határőröknek azonban még erre sem volt általános utasításuk, hanem vagy a járőrparancsnok lőtt, vagy ő adta ki helyben a parancsot. De ez a hidegháborús idők mélyén is ritkán történt meg – a hetvenes-nyolcvanas években már egyre ritkábban. Mivel azonban a Határőrség a Belügyminisztérium alá tartozott, az elavult határőrizeti szabályzatot a műszaki határzár megszüntetése után humánus irányban módosíthatta volna a határőrség fölöttese, a belügyminiszter. Ha tehát augusztus 19-én még érvényben volt a „lőparancs”, akkor nyilván elmulasztotta a humánus intézkedést.

A belügyminiszter egyébként a Schmidt Mária beszédében emlegetett titkosrendőrségnek – a Belügyminisztérium III/III-as csoportfőnökségének – is a fölöttese volt. E minőségében ő gondoskodott például az ellenzéki pártok s így a Nemzeti Kerekasztalnál tárgyaló ellenzéki vezetők megfigyeléséről. Melyekről a jelentéseket összegezve megkapta a föntebb említett Pozsgay Imre is, hogy felhasználhassa őket az ellenzékkel folytatott tárgyalásaiban. A bátor hős.

Természetesen világröhej volna, ha az az ember, aki 1989. augusztus 19-én belügyminiszter volt, érvényben tartotta a „lőparancsot” és felügyelt a titkosrendőrségre, véletlenül az emléklappal kitüntetettek közé keveredett volna. Ezt csak az adományozó pillanatnyi tudatzavarának tulajdoníthatnánk.

Márpedig odakeveredett. 2015. február 2-án Horváth István volt kommunista belügyminiszter, az ÁVH többrendbeli jogutódjának fölöttese is megkapta a Petőfi-emléklapot Schmidt Máriától, az ÁVH rémtetteit érzékletesen bemutató Terror Háza főigazgatójától. Ha ilyen Magyarországon „maga a normalitás”, akkor vajon mi nem az?

Angela Merkel igazán sokat vesztett azzal, hogy nem ment el az ünnepségre. A politikai tudathasadásnak ez a foka újdonság lett volna számára, és átgondolhatta volna eddigi nézeteit a posztkommunista létállapot rejtelmeiről.

------------------------------------------------------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.