Az nem úgy van 4. - Korrupció és antikorrupció
Az Erdélyi Riport 2015/6. számában Cseke Péter Tamás közölt cikket arról, hogy az utóbbi időben „felpörgött” a DNA, a romániai korrupcióellenes ügyészség tevékenysége, a helyi nyilvánosság csak kapkodja a fejét, olyan sűrűm indulnak eljárások politikusok és más közszereplők, valamint vezető üzletemberek ellen.
Székely István politológus, az RMDSZ tisztségviselője így fogalmaz: „Az amerikaiak és a nyugat-európaiak azt látják, egy bizonyos korrupciós szint után nincs esélyük hatékonyan befektetni Romániában, hiszen panellakásokban működtetett vállalkozások nyomnak le olyan nagy cégeket, amelyeknek a korrupció miatt nem tud érvényesülni technológiai vagy tőkeelőnye”. Washingtonban úgy látják, Romániában már a nemzetbiztonságot kockáztató szintet ért el a korrupció, ami a térség stabilitását is veszélyezteti.
A helyzet Magyarországon nagyjából ugyanez, és ugyanígy indokolták az amerikaiak Vida Ildikó adóhivatali elnök és öt más prominens magyar személyiség kitiltását – a nemzetbiztonsági kockázattal, valamint azzal, hogy a korrupció: „Gátolja a szabadság és a demokrácia elősegítését célzó erőfeszítéseket, akadályozza a gazdasági növekedést és a külföldi befektetést, elszívja az energiát az innovációtól és a versenyképességtől, valamint a vállalkozói és technológiai fejlődés stratégiái elől.”
Romániában sokan az amerikai beavatkozásnak tulajdonítják a DNA felpörgő aktivitását. A különbség tehát az, hogy a) nem játsszák az ártatlant, a honi eljárásjognak megfelelő bizonyítékokat követelve az amerikai döntés indokolásául, b) van olyan ügyészség, avagy hivatal, alárendelt hivatal, amely kifejezetten az ilyen ügyekkel foglalkozik, s amely nem magyar módra „független”, azaz főnökének megválasztása után (gyakorlatilag) demokratikusan ellenőrizhetetlen, de nem is a kormánynak van alárendelve, tehát (gyakorlatilag) nincs rálátása a kormányra.
Nem akarom idealizálni a romániai intézményrendszert. A köztársasági elnöknek alárendelt Nemzeti Korrupcióellenes Igazgatóságot az elnökök szívesen használják a nemszeretem kormányok vegzálására. Kiválóan felhasználható átláthatatlan politikai játszmákban, amelyek annál is inkább átláthatatlanok, hogy a bizonyítékok tetemes része a szintén az elnök alá tartozó titkosszolgálattól származik, és adott időben megismerhetetlen. De szintén kevéssé átlátható mindaz, amit Magyarországon a Nemzeti Nyomozó Iroda, illetve a Központi Nyomozó Főügyészség tesz, azzal a különbséggel, hogy az előbbi a kormány, az utóbbi a kétharmados párttöbbségű parlament által vita nélkül kilenc évre megválasztott legfőbb ügyész alá tartozik, és a legmélyebb felháborodás fogad minden olyan feltételezést, hogy az egyik a kormány, a másik egy párt eszköze volna. (És akkor a titkosszolgálati rendszer átláthatatlanságáról és ellenőrizhetetlenségéről nem is beszéltünk.)
Az is érdekes kérdés, hogy milyen politikai minőséget képviselhet ott az adóhatóság korrupció-felderítő tevékenysége, ahol a vezetőt éppen ilyen cselekményekre hivatkozva nem engedik belépni legfontosabb szövetségesünk területére. Ezzel szemben Romániában legalább az látható, és az nem vonható alkotmányosan kétségbe, hogy kik a játszma szereplői.
Minél jobban távolodunk Északnyugat-Európától, annál nagyobb gond a korrupció. Ez nem azért van, mert a magyarok, románok, olaszok, görögök, ukránok stb. rosszabb erkölcsi nevelést kapnak, mondjuk, a norvégoknál, hanem rengetegféle politikai, gazdaságtörténeti és kulturális okra vezethető vissza a család másféle gazdasági szerepétől a hiánygazdasággal sújtott évtizedekig és manapság a foglalkozásszerűen megcsíphető uniós pénzek csábításáig, De ha egyszer ez a gond létezik, akkor foglalkozni kell vele, és küzdeni ellene, még ha sziszifuszi munkát jelent is.
Lehet, hogy Romániában túlpörgetik ezt a harcot, és politikusi körökben a félelem szintje már nem egészséges. De ez még mindig egészségesebb, mint ha az uralkodó kaszton belüli politikusok nem félnek a bűnüldözéstől, avagy attól félnek inkább, aki a bűnüldözésnek kiszolgáltathatná őket, de nem teszi, mert így jobban felhasználhatók.
Magyarországon a nagy korrupciós ügyek rendszerint az egyik politikai oldal eszközei a másik ellen, az alkotmányos pártatlanság képmutató álcájában; aztán követhetetlenné homályosítva, kisebb rangú ellenfelek többéves „előzetes” raboskodása, majd – bocsesz! – évekkel későbbi felmentése után belefulladnak az érdektelenségbe. A pártok, amíg nincsenek hatalomban, elszántan ígérik a korrupció rákfenéjének kiirtását, a közvélemény beizgul, aztán a hatalomba került pártok, ha kell, nemzetközi haragot vállalva bizonygatják – pontosabban: sértetten állítják – embereikről, hogy habtisztán ártatlanok.
Mivel ennek a helyzetnek a fenntartása a pártoknak erős érdeke, a közvéleményben folyamatosan rögzül a hit, hogy a korrupció – ha szabad, nem használom a számomra gusztustalanul jópofizó „mutyi” terminust.- afféle morális betegség, amely valahogy megszállta az éppen felül lévőket, de ki lehet űzni, és akkor minden jóra fordul, mert az ország bajainak oka és nem következménye a szervezett és hivatalosan fedezett lopás, rablás, sikkasztás, zsarolás, megvesztegetés.
Nem lehet eldönteni, ennek a tévhitnek melyik változata károsabb a demokrácia szempontjából: az, hogy „csak a másikak lopnak”, vagy az, hogy „minden politikus tolvaj”. De az biztos, hogy a betegség nem gyógyítható sem prédikációval, sem Bölcsek Tanácsával, sem tömegtüntetésekkel, sem kampányidőszakra időzített kirakatperekkel. Alkotmányosan ellenőrizhető, intézményes megoldások kellenek. Az emberi rosszasággal számoló intézmények jobban védik az erkölcsöket, mint a rossz erkölcsök miatti permanens tiltakozás.
Olyan korrupcióellenes szervnél, amely ellenérdekelt a gazdasági kormányhatalommal szemben, és valamilyen közvetlenül választott – de legalább megbuktatható – hatalomnak van alárendelve, még nem sikerült jobbat kitalálni. Ez nehezen elviselhető túlkapásokhoz, igazságtalanságokhoz vezethet, de azokhoz vezethet a mostani szervek működése is. Továbbá attól, hogy van ilyen hivatal, a társadalom morális állapota még nem fog javulni, de annyival beljebb vagyunk, hogy a mindenkori hatalmon lévők nem ehhez az esetleg sohanapján bekövetkező javításhoz kötik – valóságosan és propagandájukban – a korrupció visszaszorítását.
Összefoglalva: Magyarországon is a közvetlenül választott köztársasági elnöknek alárendelt korrupcióellenes ügyészségre volna szükség – ehhez persze közvetlen elnökválasztásra is.
Előzmények: Az nem úgy van – Bevezető; Az nem úgy van 1. - Mik azok a fékek és ellensúlyok?; Az nem úgy van 2. - Egyéni jogok és intézmények; Az nem úgy van 3. - Választások.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
