Mit akart Ságvári?

Széky János | 2015. március 1. - 07:17 | Vélemény

Szávay István, a Jobbik alelnöke, országgyűlési képviselő idén januárban írásos kérdést intézett az emberi erőforrás miniszteréhez, Balog Zoltánhoz ezzel a címmel: „Miért viselheti a Szegedi Tudományegyetem egyik gyakorlógimnáziuma ma is egy kommunista rendőrgyilkos nevét?”

Ságvári Endréről van szó, aki az 1990 előtti rendszer mártírként tisztelt politikai szentje volt – nem azért, mert rendőrt ölt, hanem mert a német megszállás idején a rendőrök lelőtték.

Pár hét múlva a miniszter helyett Rétvári Bence, az EMMI fiatal kereszténydemokrata államtitkára válaszolt, de nem a rendőrgyilkosságra hivatkozva, hanem a következőképpen: „Személyes véleményem és a hatályos jogszabályok szerint sem elfogadható, ha Ságvári Endréről állami köznevelési intézmény van elnevezve, különös tekintettel a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Történettudományi Intézetének az utcanév-változtatások során Ságvári Endréről kialakított egyértelmű állásfoglalását követően.”

Mindebből – azon kívül, hogy Rétvári e magas poszton sem képes tisztességesen, magyarul fogalmazni – az derül ki, hogy a fideszes és kereszténydemokrata kormányzati embereket eddig nem zavarta a törvénysértő elnevezés. A jobbikos vezető pattogása kellett hozzá, hogy egyáltalán eszükbe jusson a jogszabály. Például Répássy Róbertnek, aki szintén a Ságvári Endre Gyakorlógimnáziumban tanult, és 2010 óta folyamatosan igazságügyi államtitkár.

Az akadémiai bizottság állásfoglalása azonban korántsem „egyértelmű”, hanem így szól: „Neve a kommunista áldozatvállalás jelképe lett, így közterület elnevezésére nem ajánljuk, mivel értelmezésünk szerint a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény 14. § (2) bekezdése alapján XX. századi önkényuralmi politikai rendszer fenntartáshoz (sic!) kapcsolható.” Ez bizony szemenszedett baromság.

Hogyan „kapcsolható” egy önkényuralmi rendszer fenntartásához egy halott ember neve, és ha valahogyan, akkor mennyivel inkább „kapcsolható”, mint egy eleven pártfunkcionárius és belügyminiszter, akit viszont a levél címzettjének, Balog emberierőforrás-miniszternek a minap ki tetszett tüntetni? Továbbá: miért bűne az Ságvárinak – vagy bárkinek –, hogy a halála után mi történt a nevével? Hogy miként használták? És miért baj az, hogy „a kommunista áldozatvállalásnak” lett a jelképe? A német totalitárius megszálló hatalom ellen Európa-szerte harcoltak kommunisták, nemegyszer önfeláldozóan.

Kínos nézni azt a küszködést, amivel a politikai megbízást teljesítő, de a politikához nem konyító történészek megpróbálnak rábizonyítani valamilyen felelősséget Ságvárira olyan diktatúrák bűneiért, amelyekben egy másodpercig sem élt. Mennyivel egyszerűbb volna kimondani – amennyiben igaz, és van hozzá tudás –, hogy Ságvári nem érdemli meg, hogy utcák vagy intézmények viseljék a nevét, mert nem felel meg a hősiesség azon mércéjének, amelynek például Gabriel Péri vagy Manolisz Glezosz megfelelt.

Ezzel viszont az a gond, hogy a hősiességnek nincs olyan meghatározható szintje, amely alatt már nem lehet valakiről közterületet vagy intézményt elnevezni, fölötte meg igen. Akár kommunista volt, akár nem. Ságvári kétségtelenül részt vett a gyenge és hatástalan, de mégiscsak létező ellenállásban. Ahogy részt vett a mindmáig feltétlen tisztelettel övezett Bajcsy-Zsilinszky Endre is, akit ezért a megszállás későbbi szakaszában a nyilasok kivégeztek. De sokkal többet ő sem ért el a nácikkal és honi bábjaikkal szemben. (Mellesleg az ellenállás puszta létezése is ellentmond az újabban hivatalos Gábriel-mítosznak, mely szerint a német megszállás oly váratlan és brutális volt, oly kíméletlenül megbékjózta Magyarország lakosait, hogy szembeszegülésre gondolni sem lehetett. Ha viszont elismerjük, hogy Bajcsy-Zsilinszky vagy akár Ságvári képes volt rá, akkor más miért nem?)

Itt lehet elővenni az indokolás másik érvét, amire Szávay István is hivatkozik: a rendőrgyilkosságot, vagyis azt, hogy Ságvári áldozathozatala valójában bűncselekmény volt, mert amikor – a megszállás alatt is hatályban lévő magyar jogszabályokat betartva – rajtaütöttek a nyomozók, ő lőtt először, és az egyik rendőrt halálosan megsebesítette. Az eseményeknek ez az interpretációja Ungváry Krisztiántól ered, ő kavart vihart 2005-ben, az ÉS-ben megjelent cikkével. Csakhogy az a feltevés, hogy 1944 júliusában hatályban volt a magyar jogrend, amit a magyar kormányzat magyar rendészeti szervei érvényesítettek, ellentmond a mostani Alaptörvény ama közlésének, hogy 1944, március 19-én Magyarország elveszítette „állami önrendelkezését”, akármi légyen az.

Ha valaki azt mondja, hogy a magyar államnak 1944 júliusában nem volt sem saját akarata, sem saját jogrendje, sem saját kormányzata, sem a kormányzatnak alárendelt saját rendőrsége, hanem mindez egy az egyben alá volt rendelve Németországnak, akkor nem mondhatja, hogy Ságvári bűncselekményt követett el, ugyanis akkor egy megszálló hatalom illegitim, a magyarságra támadó fegyveresét lőtte le, azaz ellenállt. (És föl lehet vetni, hogy ha a gyilkosság kizáró ok, akkor hogyan viselheti főútvonal annak a Bajcsy-Zsilinszky Endrének a nevét, aki békeidőben követett el közönséges gyilkosságot, biztosan nem önvédelemből.)

Mivel Ungváry nemcsak antikommunista, hanem a Horthy-rendszer egyik legnagyobb hatású kritikusa is, számára nincs ellentmondás: nála a Horthy-korszak záró dátuma nem 1944. március 19., hanem 1944. október 15. (ahogy a valóságban). Szerinte 1944. július 27-én volt szuverén magyar állam, mely bűnöket követett el; tehát Ságvári is bűncselekményt követett el. A két állítás csak együtt lehet igaz. Ezért lenne kínos Ságvári-ügyben kimondva is rá hivatkozni olyan politikai áramlatok képviselőinek, amelyeknek az ideológiai gyökereit oly meggyőzően tárta föl A Horthy-rendszer mérlegében.

Így jöhet kapóra a harmadik, tisztán antikommunista érvelési vonal. Ez független Ságvári Endre és Pétervári János rendőrőrmester erőszakos halálától, de a „jelképpé válás” akadémiai elbeszélésétől is. Aki ezt az érvelést teszi magáévá, hanyagolhatja az egységes mérce – Ungvárynak nagyon is fontos – kérdését, tehát hogy Ságvárit ugyanolyan elvek alapján kell megítélni, mint a Horthy-rendszer bűnöseit.

Ungváry maga is kifejtette ezt a gondolatmenetet az ÉS-vita lezárásakor, majd nemrég, a szegedi esetről szólva, a Hvg.hu-n. Hogy ez a 2005-ös elbeszélése mennyiben hatott a mai félhivatalos nézetre, amelyet a Fidesz–KDNP és a Jobbik politikusai és ideológusai egyformának osztanak, nem tudom. Mindenesetre nagy az átfedés.

Eszerint Ságvári sztálinista volt, avagy moszkovita kommunistaként volt csak antifasiszta, tehát olyan pártnak volt az egyik vezetője – nem mellesleg Kádár János oldalán –, amely „tagjai között folyamatos hajtóvadászatot tartott az elhajlókra, hirdette a »szociálfasizmus« elméletét és a világforradalmat, valamint a burzsoázia megsemmisítését. Ezzel végső soron az osztálygyilkosságot és a kollektív bűnösség elvét propagálta, és ezeket az elveket 1941 után csak taktikai okokból és csak ideiglenesen tette félre”. Egyszerűbben: totalitárius diktatúrát akart, és Ungváry ugyan nem állítja, de a váddal egyetértők igen: szovjet birodalmi függőséget.

Minden tiszteletem ellenére: ez a politikai jellemzés tárgyi tévedéseken alapul. A szociálfasizmus 1928-tól uralkodó tételét 1934-ben felváltotta a népfront – a többpárti antifasiszta szövetség – doktrínája, és ezt a Komintern 1935-ös kongresszusán szentesítették. Az antifasizmust a kommunistáknak a Molotov–Ribbentrop-paktum nyomán el kellett felejteniük („Óceánia mindig is Eurázsiával háborúzott”), de a Szovjetunió megtámadásával nem maradhatott kétséges, hogy megint ugyanaz az ellenség, aki 1939 előtt volt. Ugyanekkor megszűnt a kapcsolat a Szovjetunióval hadban álló országok (illetve a megszállt területek) kommunista pártjai és a moszkvai központ között, tehát politikai utasításokról és ideológiai ellenőrzésről, az „elhajlások” módszeres üldözéséről a háború végéig szó sem lehetett.

És főként: legkésőbb 1934-től legkorábban 1944 végéig, a Vörös Hadsereg inváziójáig a Szovjetunión kívül ténykedő kommunistáknak legalábbis a zöme nem akart olyan totalitárius diktatúrát, amilyen 1947–48-tól Köztes-Európában megvalósult. Először is mert még azok sem ismerhették közülük a szovjet valóságot, akiket beengedtek a Szovjetunióba (és 1941 előtt ki is engedtek onnan). Az NKVD kelet-európai módszereit megelőlegezték a spanyol polgárháború alatti tisztogatások és mészárlások, de például a magyar – és Magyarországra visszatérő – kommunisták közül kevesen részesültek ebben a tapasztalatban.

(Akik meg vannak győződve róla, hogy ekkor csak egyféle – sztálinista – kommunista létezett, azoknak ajánlom Willy Münzenberg történetét. Róla még Szolzsenyicinnek is van egy-két jó szava. Megjegyzem, a hazai, parányi kommunista mozgalomban is virultak a frakciók; ahány kiránduló társaság, annyiféle irányzat.)

Másodszor, mert az erőszakos hatalomátvételnek és az egyes országok kommunista párturalom alá rendelésének nem volt valóságos esélye. Azokban az országokban, ahol parlamenti demokrácia volt, a legális kommunista párt indult a választásokon, és könnyen bejuthatott a parlamentbe, de ettől nem dőlt össze a világ. Franciaországban a Népfront 1936-os választási győzelmét nem követte munkásforradalom, sőt, a viszonylag erős – de a „burzsoá” normákat immár elfogadó – kommunista párt még attól is megtartóztatta magát, hogy belépjen a kormányba, csak kívülről támogatta szavazatával. Csehszlovákiában, 1935-ben 10 százalékot kapott a kommunista párt, ami nem kevés, de nem is sok. Németországban se tudott a 20 százalék közelébe jutni, amíg voltak szabad választások.

A háború annyiban változtatta meg a helyzetet, hogy a kommunistákban megerősödött a népi demokrácia eljövetelébe vetett hit. Vagyis az a feltevés, hogy a „polgári” demokráciát felszámoló fasizmus – ebbe a nácizmust is beleértették – a kapitalizmus logikus fejleménye, tehát ha egy országban parlamenti demokrácia van, azaz a többség akarata érvényesül, akkor a többség a fasizmust is elveti, és a kapitalizmustól is meg akar szabadulni. Szentül hitték, hogy a kommunista párt a náci uralomtól való megszabadulás és főleg a földosztás után simán választást nyerhet. Nem azért, mert kisebbségként rá tudja erőszakolni magát a többségre, hanem mert azt képviseli, amit a többség akar, és az csak jó lehet (ez nagyon emlékeztet az Occupy-mozgalom 99 kontra 1 százalékos logikájára).-

Sem Európa kettéosztását nem látták előre – jóval Jalta és Potsdam előtt vagyunk –, sem azokat a módszereket, amelyekkel a szovjetek a katonailag ellenőrzött területeken a későbbi kommunista hatalomátvételt és a birodalomhoz csatolást előkészítették. Ezeket Anne Aplebaum összegezi Vasfüggöny című könyvében: az NKVD-nek engedelmeskedő titkosrendőrségek felállítása; a legfontosabb média, a rádió kommunista kézre kerítése; a civil társadalom szerveződéseinek felszámolása; etnikai tisztogatások. De 1944-ben, amikor hadserege megjelent a térségben, még Sztálin maga sem gondolta, hogy ilyen hamar, három-négy év múlva megtörténik a teljes szovjetesítés.

A leninista elméletet követve előbb a „polgári” demokráciát akarták megvalósítani azokban az országokban, ahol ilyen nem volt, és többek között – bár nem egyedül – éppen az gyorsította fel a folyamatot, hogy kiderült a helyi kommunista pártok viszonylagos gyengesége. Mondom, ebből Ságvári 1941 és 1944 között semmit sem láthatott.

Az a nézet, hogy minden kommunista mindig, mindenütt ugyanazt akarja – a létező szocializmus vérengző szakaszaiban megvalósult terrorállamot –, egy a világban keringő számos kommunizmusértelmezés közül, és nem épp a legtudományosabb. Az viszont, hogy az országban nem lett volna kommunizmus etnikailag idegen – ez esetben szovjet – beavatkozás, illetve nemzetietlen árulás nékül, és hogy ez a szemlélet az alkotmányba emelve az állam politikai cselekvésének alapjához tartozik – egyedi magyar sajátosság.

Hogy miképpen vezethető le mindez a diktatúrában megnőtt és megerősödött államfüggő magyar középosztály erkölcsi önfelmentéséből, arról bőven van szó a Bárányvakságban. Ahogy a Gábriel-mítosz a II. világháborús, népirtásba torkolló nemzetrombolásért viselt hazai felelősséget nyilvánítja semmisnek, az inkvizíciós antikommunizmus az apák nemzedékének a kommunista diktatúra idején való kollaborálását akarja semmissé tenni – azt az együttműködést, amely nélkül a ma uralkodó politikai kaszt nem lehetne ott, ahol van.

Ami a Ságvári Gimnáziumot illeti, ha már muszáj átnevezni (miért is hatol át minden ilyen jobbikos javaslat úgy a „kereszténydemokrata” többségen, mint kés a vajon?), a második, eredeti Ungváry-féle változatra hajlok. Elfogadom, Ságvári Endre nem érdemli meg, hogy országos tekintélyű intézmény viselje a nevét – de csak akkor, ha az Alaptörvényből törlik a megszállásokról és az „állami önrendelkezés” megszűnéséről szóló passzust. Mert éppen a hatályos Alaptörvény értelmében igenis hős ellenálló volt.

Ja, és akkor Bajcsy-Zsilinszkytől is vegyék el az útját.

Utóirat: Szóltak, hogy Kunhegyesen már elvették. Természetesen jobbikos javaslatra, természetesen többségi egyetértéssel. Nem az Áchim-gyilkosság miatt, hanem mert a név „önkényuralmi rendszerrel hozható kapcsolatba”. Beérett a nevelőmunka gyümölcse, a magyar népnek a leghalványabb fogalma sincs már a magyar történelemről.

----------------------------------------------------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.