Szolgálják és védik

Hogy ez hogyan valósul meg a nemzetközi életben, arról képet kaphattunk pár nappal később, amikor a montreali Concordia Egyetem emeritus docense, Göllner András kezdeményezésében kerekasztal-beszélgetést tartottak a joguralom magyarországi helyzetéről. Előadott Kim Lane Scheppele (Princetoni Egyetem), korreferens volt Bozóki András (Közép-európai Egyetem, Budapest), a levezető elnök pedig Daniel Salée professzor a Concordiáról.

Az előadások után, a beszélgetés legvégén, amikor a közönség is kérdezhetett, megragadta a mikrofont (sőt mindkettőt) Oláh Lajos II. o. tanácsos, az ottawai magyar nagykövetség első beosztottja, aki nyilvánvalóan ambícióval és tehetségesen végezte el jelesre a „Hogyan ne hordjuk öltönyünket?”című, fiatal magyar diplomatáknak tartott kurzust.

Oláh tanácsos elkezdte felolvasni a Concordia Egyetem oktatóinak és a meghívottaknak a Concordia Egyetem szabályzatát, bizonyítandó, hogy a beszélgetés nem volt pártatlan, mivel nem kértek fel korreferensnek valakit, aki megvédi a magyar kormányzatot, illeve olyan tudóst, aki részt vett az alkotmányozási folyamatban (tényleg, milyen tudósok vettek benne részt?), mire Salée professzor rászólt, hogy ismeri a szabályzatot, és ha problémája van, nyugodtan föltehetett volna kérdést. Oláh diplomata erre azt felelte, hogy „nekem nincs kérdésem magukhoz, én kommentálni akarom, amit mondtak” (derültség a teremben).

Közölte továbbá, hogy az előadásokban „rengeteg hazugság” hangzott el Magyarországról. Amikor viszont megkérdék, hogy ugyan mutasson már rá valamelyik pontatlanságra, tömören azt felelte: Nem. Majd leült, de később még nem mulasztotta el diplomatikusan közölni a rendezőkkel, hogy aznap este csupa hülyeséget beszéltek a felkért előadók.

Némi empátiával azonban észre lehet venni a videóból, hogy ez a fiatalember kínban volt, félt. Hallhatóan nem tud elég jól angolul. Kapott egy előre kinyomtatott anyagot, meg eligazítást, hogy „ezek az emberek mindig ezeket szokták mondani”, vegye elő az elfogultság-dumát, reklamáljon kiegyensúlyozatlanság miatt, de az előadásokból valószínűleg nem sokat értett. Érve nem volt, önmagát sarokba szorítva kiharapott.

Azt se képzeljük viszont, hogy csak újabban van így. Bőven ez folyt már Martonyi János alatt is, akit hívei a „rendszerváltás” utáni korszak legtalpraesettebb, sőt talán legnyugatosabb külügyminiszterének tartottak. Már ekkor, az előző ciklusban az volt a diplomaták dolga, hogy lapoknak címzett olvasólevélben és egyéb, diplomácián kívüli módszerekkel, kioktató és visszatámadó stílusban megvédjék (az angol ige defend, nem pedig protect, mint Oláh tanácsos véli) az Orbán-kormány megbotránkoztató intézkedéseit. A hatásfok persze a nullához közelített, bár a mostani fiatalokhoz képest az akkori öregekben volt valami későkádárista morcos báj, hogy azt ne mondjam, méltóság; nehezen jöttek zavarba.

Éppenséggel Martonyi lehetett volna az, aki legalább egy tiltakozó gesztussal lassíthatta volna a leépülést, amikor minisztériumából a szó nem egészen laza értelmében felmosórongyot csináltak a baltás gyilkos átadásakor. Ha lett volna benne némi becsület, emberi és szakmai tisztesség, lemond. Nem mondott le.

Így hát most ott tartunk, hogy diplomatáink, külkapcsolat-tartóink nem hogy védenék a védhetetlent (arról álmodni se lehet, hogy használnak az országnak), hanem kiröhögtetik hazájukat. A Szijjártó-féle „külgazdasági és külügyminisztériumban” magas állású emberek már azt se veszik észre, ha demarsot kapnak. A kommunikációt Szijjártó futsal-csapattársai intézik.

A montreali kabaré nyilvánosságra kerülése után egy nappal a miniszter bejelentette a „keleti nyitás” állítólagos sikere után a „déli nyitás” politikáját (nagykövetséget létesítünk pl. az oroszbarátságáról hírhedt Ecuadorban, kereskedőházat Angolában és Eriópiában). Majd harmadnap újabb botrány: Věra Jourová, az Európai Unió igazságügyi, fogyasztóvédelmi és a nemek egyenlőségéért felelő biztosa Bag faluban a helyi roma civil szervezet képviselőivel találkozott. A találkozóról nem értesítette a magyar hivatalokat, az Emberi Erőforrások Minisztériumát sem. Mégis tudták, hogy odamegy, és a minisztérium négy embere se szó, se beszéd, beült a tárgyalásra, ahová senki sem hívta őket.

Az eseménysorozatnak három elvontabb tanulsága van. Az egyik, hogy a mostani kormányzó kaszttal már csak a fiatal diplomás nemzedék legalja áll le, pontosan a legtehetségtelenebbek és a legkevésbé ambíciózusak. (Nem becsvágyóak abban az értelemben, hogy nincs önbecsülésük, se tervük az életre azon kívül, hogy amíg ez a politikai kurzus tart, szemétkedéssel és saját maguk folyamatos égetésével viszonylag magas jövedelemhez jussanak.)

A másik, hogy akik Magyarország külkapcsolatait intézik, mennyire képtelenek bármit látni, ami Magyarországon kívül van a világban. Oláh tanácsos a magyar médiapolitika 1996 óta makacsul erőltetett, de soha meg nem valósult, beteg kiegyensúlyozottság-fogalmát kéri számon az észak-amerikai egyetemen. Eredetileg ez csak a közszolgálati politikai és hírműsorokra vonatkozott, napjainkban a magyar kormányzat éppen ezekben hány fittyet az elvnek, viszont kiterjesztené mindenki és minden másra.

Vagy: túl az oroszos jellegű civilellenes paranoián, az ambíciózus és tehetséges fiataloknak, akik az uniós biztos és a Bagázs civil szervezet megfigyelését végezték, meg se fordult a fejükben, hogy mit szól ehhez az Európai Bizottság. Nem szempont már. Az természetesen a tájékozódásuk láthatárán sem ködlött fel, hogy Jourovát a Topolánek-kormány idején mennyire meghurcolták, hogy öt hétig ült előzetesben hamis korrupciós váddal, úgyhogy pontos fogalmai vannak arról, milyen az, ha egy kormányzat önkényeskedik. De ha tudnák, akkor se érdekelné őket. A leépülés teljes.

A harmadik nem is annyira tanulság, inkább megállapítás. Érzésem szerint jobban tudok angolul Oláh tanácsosnál, jobban értek a nemzetközi politikához, és valószínűleg a diplomáciai viselkedés szabályrendszerét is jobban meg tudnám tanulni. (Meg hát szeretem Kanadát, különös tekintettel Montrealra.) Persze, fizetés ide, kényelem oda, nincs az az Isten, hogy e mellett a kormány mellett ilyen munkát vállaljak. De az mégis eszembe jutott, hogy Oláh tanácsos és más fiatalok az én pénzemből csinálják, amit csinálnak. Azaz nemcsak hogy kinevettetik és lejáratják a hazámat, hanem én és a családom annyival rosszabbul élünk, amennyit az adóinkból rájuk költenek.

Nem emlékszem az utóbbi időkből olyan érvelésre, hogy „ne műveljék ezt az adófizetők pénzén”. Mondjuk, ebben is az „extra Hungariam non est vita”-elv érvényesül. Aligha van még egy ország a világon, ahol ilyen módszeresen elválasztották volna az állampolgár és az állam kölcsönös viszonyát ennek a viszonynak az anyagi alapjától, az adózástól. Ahol ennyire érzelmi kérdésnek, lojalitás kérdésének és nem felbontható szerződésnek („valamit valamiért”) tartanák a választópolgár és az általa választott kormányzat kapcsolatát. Ahol ennyire kevesen mondanák, hogy aki nem fizet adót (trollok kedvéért: forgalmi adót se, ami történetesen Magyarországon a legmagasabb), azaz nem érdekelt a jó kormányzásban, az ne választhasson.

Csak ezek után nem kellene csodálkozni, hogy sem az állam nem működik, sem a parlamenti demokrácia nem az, ami extra Hungariam szokott lenni.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.