Kit érdekel, mit csinált Orbán honvéd Zalaegerszegen?

Széky János | 2015. március 14. - 10:04 | Vélemény

A katonaságnál nem volt presszó.

Azt hiszem, családom még sohasem halott tőlem folyamatos, hangos káromkodást tévéműsor nézése közben: Nem mintha olyan finom lelkű ember volnék, csak energiapazarlásnak tartom, hogy politikai műsorok miatt dühöngjek. A megoldás egyszerű: nem kell nézni.

Most azonban kíváncsi voltam, hogy Baló György, a legtekintélyesebb magyar televíziós újságíró, hogyan boldogul két pártalelnökkel kedvenc témáim egyikében. Ez a téma: a kommunista állambiztonsági szervezetre való rálátás hiánya és a lusztráció elmaradása Magyarországon.

Simicska Lajos, akit két-három éve még sokan az ország legbefolyásosabb emberének tartottak, elmondta a Mandiner újságírójának, hogy régi (volt) barátja, Orbán Viktor jelentett róla a katonaságnál, majd leszerelés előtt „alá akartak iratni” valamit Orbánnal, és arra már nem volt hajlandó. A baloldali ellenzék azonnal hallatlan izgalomba jött, és követelni kezdte az „ügynökügyek” rendbetételét. Ezzel – sokadszor – elárulta, hogy fogalma sincs a témáról. Egyrészt mert Simicska nem mondott semmi újdonságot, amitől most kellett volna felizgulni. Másrészt mert ha Orbán jelentett róla a katonaságnál, akkor sem volt „ügynök”, olyan ember, akire a ma hatályos átvilágítási törvény vonatkozna, vagy akit annak idején fölvettek a hálózati nyilvántartásba.

A baloldali ellenzék – körülbelül két kivételt ismerek – a butaságban tartott civil közvélemény 99,9 százalékával együtt nagyjából annyit tud az egészről, hogy a besúgó: „ügynök”; az „ügynök” pedig „háromperhármas”. Bonyolítja a dolgot, hogy Simicska azt állította, látta a róla szóló aktát. Amikor később kikérte a levéltárból, nem kapott semmit, de nyilván minden megvan Moszkvában.

Ez utóbbi feltevése abból ered, amit Németh Miklós (1988–90-ben miniszterelnök) mondott nemrég: az oroszok rengeteg iratot kivittek az országból, az egyetlen hiteles ügynöklista náluk van. Ezzel visszaigazolta azt a veterán állambiztonságiaktól terjesztett legendát, hogy Magyarországon azért nem lehet tisztességes állambiztonsági feltárást végrehajtani, mert az iratok túlnyomó része megsemmisült, és az „ügynöklistát” is meghamisították. Ez két okból sem igaz: kellő mennyiségű irat nélkül nem lehetett volna létrehozni a történeti levéltárat, és Magyarországon igenis van hiteles „ügynöklista” (hálózati nyilvántartás) kinyomtatva is, mágnesszalagon is, dekódolva is, csak sem a 2010 előtti kormányok, sem a 2010 utániak nem törték magukat, hogy nyilvánosságra hozzák. És mondom, Orbán Viktor biztosan nincs rajta. Arról nem beszélve, hogy a KGB-t nemigen érdekelhette, meg tárolási helye sem volt annak számon tartására, mit mondott 1981-ben, Zalaegerszegen egyik kiskatona a másikról.

Némely szocialista fejében azonban összeállt a kép: Orbán nyilván „ügynök volt”, tehát „III/III-as”, tehát az oroszok ezzel az adattal tartják kézben. És most Simicska elárulta róla a nagy igazságot. Lényegében ezt a verziót mondta el Balónál Lukács Zoltán, az MSZP alelnöke, akinek e mellett a változat mellett nagyjából egy érve volt: hogy Simicska mondja, ő pedig tudja.

Mire Kósa Lajos, a Fidesz alelnöke felmondta azt a 2005 óta bejáratott ellenérvet, hogy Orbán nemcsak ellenállt a III/III-as beszervezési kísérletnek, hanem éppenséggel ő volt a III/III-as megfigyelés célszemélye. És ennek bizonyítékául egy kinyomtatott paksamétát lobogtatott, azt a pdf-fájlt, amivel a miniszterelnökség 2012-ben Vadai Ágnesnek, a Demokratikus Koalíció alelnökének cáfolta az akkor éppen megint felmerült (és mára ezek szerint elfelejtett) ügynökvádat.

Csak hát annak a fájlnak az utolsó két oldalán ott van az, amiről Simicska beszél: annak a dokumentuma, hogy Orbán Viktorral a III/IV. Csopotfőnökség operatív kapcsolatot létesített, és ez a kapcsolat nem megtagadás és nem is dekonspiráció, hanem leszerelés miatt szűnt meg. Ez egyáltalán nem zárja ki, hogy megtagadta a III/III-as beszervezést, illetve hogy a III/III. aztán megfigyelte.

Sem Kósa (kormányoldal), sem Lukács (ellenzék), sem Baló (a független médiától) nem tudta, vagy nem volt hajlandó tudni, mi a különbség a III/III. („a belső reakció elleni elhárítás”) és a III/IV. (a Belügyminisztérium katonai elhárító ügyosztálya) között (utóbbi a katonai elhárítással, azaz kémelhárítással sem összetévesztendő, hanem a magyar katonák politikai megfigyelésével foglalkozott).

Főleg ezért káromkodtam folyamatosan.

Lukács ráadásul önérzetesen közölte, hogy amióta az ő nemzedéke vezeti az MSZP-t, azóta a párt mindig is kiállt az ügynöknyilvánosság mellett. Ezt persze úgy is lehet értelmezni, hogy az ő nemzedéke azóta vezeti az MSZP-t, amióta a Fidesznek kétharmada van, tehát – persze azonkívül, hogy már nem kötik az 1990 előtti barátságok és szakmai szálak – nyugodtan követelhet akármilyen nyilvánosságot, úgyse lesz belőle semmi. Lukács elég magas tisztséget viselt az MSZP-ben már 2010 előtt is (megyei elnök volt), nemzedéktársa, Mesterházy Attila pedig frakcióvezető akkor, amikor már mindenki láthatta, hogy megvan a hálózati nyilvántatás, és hozzáférhetővé lehetne tenni – de nem emlékszem rá, hogy bátran a pártvezetőségtől eltérő nézeteket hangzoztattak volna ez ügyben.

Van egy sokkal felkészültebb, liberális álláspont is, ezt például Kőszeg Ferenc foglalja össze kiváló cikkében. Eszerint a „társadalmi kapcsolat” nem hálózati személy, azaz nincs beszerveve, nem „ügynök”, és nem ad írott jelentést, tehát a kapcsolattartó úgy foglalja össze a hallottakat, ahogy képességeitől telik. „Az állambiztonsági szervezet rengeteg embert keresett meg, kit a munkahelyén, kit eszpresszókba invitálva. (…) A társadalmi kapcsolatok létesítésének távlati célja az előfelvételisek körében az volt, hogy a leszerelt katona már beszervezett hálózati személyként kezdje el egyetemi pályafutását.” A folytatást Orbán megtagadta, majd 1988-ban a kapcsolat felújítását is, ehhez bátorság kellett, Orbán pedig bátor volt, amit a régi rendszerben folytatott ellenzéki tevékenysége is bizonyít.

A liberális antikommunista értelmezés azonban nem pontos. Két okból. Először is mert az előfelvételis egyetemisták körében a társadalmi kapcsolat létesítésének nem távlati, hanem közvetlen célja mégiscsak a besúgás volt. Korosztályomban alaptéma volt, hogy ki vamzerkedett Kalocsán (Jánosházán, Vásárhelyen stb.), általában kiszűrödött a titok, és nem számított dicsőségnek.

Másodszor, a katonaságnál nem volt presszó, nem volt külön kikémlelendő vagy védhető magánszféra, és az állomány gyorsan cserélődött, ezért sok mindent másképpen szerveztek. Nem volt értelme, hogy kiépítsék az együttműködők és besúgók bonyolult hierarchiáját (titkos munkatárs, ügynök, titkos megbízott stb.). Ki is hagyták az átvilágítási törvényből. Dolgozott a laktanyában az elhárítótiszt, és volt, aki szóban jelentett neki – utóbbit nem kellett fölvenni a hálózatba, de a kapcsolat jellegéről egyik félnek sem lehetett kétsége. A „civil” társadalmi kapcsolatokkal ellentétben ezért volt kartonja – nem a nevezetes 6-os, hanem a csakis a III/IV-nél használt A karton.

Ezzel együtt nem tartom se jogosnak, se rendesnek, hogy 18–19 éves gyerekembereket, akik bekerülnek a diktatúra erőszakszervezetének kegyetlen büntetésekre felhatalmazott gépezetébe, egy életre megbélyegezzenek azért, mert nem voltak kivételesen erősek. Abban az életkorban, meg még pár évvel később is, az ember minden kényszer nélkül, sőt lázadásból is csinál politikai hülyeségeket. Barroso 18 évesen maoista diákvezér volt.

Sokkal inkább aggasztó az a közeg, amelyben egy ilyen, félig gyerekkori kényszerítést zsarolásra alkalmas tételnek tartanak. Ahol állambiztonsági ügyekre csak olyankor izgulnak be, totálisan fölkészületlenül, amikor közvetlen politikai hasznot remélnek tőlük. Ahol felnőtt, hatalommal bíró és a kommunista diktatúrára tüzet okádó politikusok nem tesznek semmit a tényleges állambiztonsági feltárásért.

És rémületes önmagában a politikai kaszt fölkészületlensége is. Aminek egyik jele az képzet, hogy az oroszok ezzel az 1981–82-es történettel zsarolhatják Orbánt. A szocialisták és más naiv baloldaliak fejében ezek szerint meg se fordul a lehetőség, hogy a KGB utódszervezete ma dolgozik Magyarországon, ennélfogva aktív közszereplőket nem holmi félreeső, múltbeli, ma már nulla fontosságú ügyekkel zsarolhatnak.

-------------------------------------------------------------------------

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.