Az nem úgy van 5. - Az elvhűség haszna

Széky János | 2015. március 21. - 15:35 | Vélemény

A magyar politikai életben axiómának tekintik, hogy a politika a hatalomról szól. Választási győzelem esetén a politikusnak az a feladata, hogy napról napra bebizonyítsa: övé a hatalom; hogy a hatalmát ne csak biztosítsa minden támadással és kritikával szemben, hanem növelje és koncentrálja is. A kormányzást ennek kell alárendelni. Ha pedig valaki elveszítette a választást, akkor az a feladata, hogy minél előbb – mármint a következő választáson – elvegye (visszavegye) a hatalmat a mostani győztestől. Minden ellenzéki tevékenységet ennek kell alárendelni.

Most azzal az oldallal foglalkozom, amelyiknek nincs más dolga, mint hogy politizáljon: az ellenzékkel. Demokratikus viszonyok között az ellenzék hátrányban van, mert nincs kormányzati hatalma (nem ő rendelkezik az adófizetők pénzével, nincs ráhatása az erőszakszervekre stb.); viszont előny számára, hogy nem terheli a kormányzati felelősség. Azt mond, amit akar. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy szabadon hazudhat. Hanem úgy nyilváníthat véleményt és úgy alkothat terveket az ország ügyeiben, hogy nem kell törődnie a tervek megvalósulásának azonnali következményeivel.

A 2010 előtti magyar berendezkedés egyedi sajátossága volt, hogy a kétharmados törvények és kinevezések rendszere, valamint a tömérdek, névleg pártsemleges intézmény – a páratlanul nagy hatalmú alkotmánybíróságtól a média-kuratóriumokig, az ügyészségtől a könnyedén áterőszakolható ügydöntő népszavazásokig – mind úgy adott az ellenzéknek nem kevés negatív (gyengítő, akadályozó) kormányzati hatalmat, hogy közben azt mondott, amit akart, nem terhelte a kormányzati felelősség, ráadásul szabadon, büntetlenül hazudhatott is, hiszen ötleteiből nem lett kormánypolitika.

A 2010 utáni ellenzéket valósággal sokkolta, hogy ráébredt: parlamenti egyharmad híján semmiféle negatív kormányzati hatalma nincs, pedig (főleg 2002 után) ezt nemcsak a Fidesz, hanem a baloldal is az ellenzék természetes jussának hitte. A 2010 utáni ellenzék a fékek és ellensúlyok rendszerével az ellenzék negatív kormányzati hatalmát azonosította; ezt hiányolta. És ebben a tévhitében sajnos megerősítették némely jóindulatú, de a magyar rendszert nem elég alaposan ismerő vagy félreértő külföldi véleménymondók.

Az ellenzéki pártok – és a hozzájuk kötődő értelmiségiek – számára egy értelmezhető cél maradt: megszerezni (visszaszerezni) a pozitív kormányzati hatalmat, mindenáron. Ez nagyon nem sikerült. Most nem elemzem az Összefogás kialakulásának taktikai ballépéseit, sem a magyar baloldali programok eredendő tartalmi hibásságát. Egyetlen dolgot nézzünk meg: valóban helyes-e az ellenzéknek mindenáron, a lehető legkorábbi határidővel kormányzati hatalomra törekedni? Pontosabban: politikailag hasznos-e?

Választást nyerni hivatalban lévő kormány pártja(i) ellen lényegében kétféleképpen lehet: 1. Hazárd taktikával: várni a szerencsére, hátha a kormány akkora botrányba keveredik, hogy megbuktatja saját magát (ilyen pl. Gyurcsány és Őszöd esete). Ekkor nincs más teendő, hogy maximálisan kihasználni az ajándékba kapott botrányt. 2. Konzervatív taktikával: kihasználni a kormány népszerűtlen intézkedéseit, illetve az általános gazdasági helyzet romlását, hogyha romlik (meglehetősen egyenes az összefüggés a reálbérek alakulása és a választási eredmények között).

Ha egyik feltétel sem áll fenn, a kormány nagy valószínűséggel marad, de vannak kivételek. Meg lehet próbálkozni a harmadik fajta, opportunista politikai hadviseléssel: kipuhatolni, mire érzékenyek a választópolgárok, és milyen ígéretet hallanának szívesen, majd az eredmények ismeretében fölnagyítani a botrányokat, és, amennyire lehet, retorikai eszközökkel fölnagyítani az elégedetlenséget. Megerősíteni és kihasználni a választópolgárok ösztönös kormányellenességét. Ez hol sikerül (mint a szocialistáknak 2002-ben), hol nem (mint a Fidesznek 2006-ban).

A baj az, hogy az úgynevezett baloldal (amit nem is kevés politikus és értelmiségi csak jobb, pontosabban jobbközép híján kénytelen politikai lakóhelyének tekinteni) másfél évtizede csak hatalomvesztésben és -szerzésben gondolkodik. És mivel a kormánybukás fönti két feltételét nem lehet akarni, mind ez idő alatt az opportunista, közvélemény-puhatoló (-sejdítő) taktika volt a politizálás alapja. Ez, mint mondtam, a Fideszre is jellemző, a Jobbikra nemkülönben.

Az egyetlen kivétel az LMP, amivel 95 százalékban nem értek egyet, de tény, hogy ideológiailag (majdnem) tökéletesen következetes. Sem 2010-ben, sem 2014-ben nem akart mindenáron kormánypárt lenni, és két választás között nem vadászik – eredeti világlátását leplezve vagy feladva – új, meghódítható célcsoportokra.

Kialakultak a szabvány ellenzéki magatartások. Ha az ellenzék manapság botránylehetőséget észlel, előadja azt a koreográfiát, amit hite szerint elő kell adnia. Némi késéssel megfogalmaz egy hatásosnak szánt MTI-közleményt, bejelenti, hogy a magyar demokrácia története fordulóponthoz érkezett, ez tűrhetetlen, így nem mehet tovább, tetemre hívja Orbánt – vagy valaki más kiszemelt fejest –, aztán, mikor megérkezik a kormány válasza, ami lehet hallgatás is, egy darabig még próbálkozik, küszködik a médiában, végül megunja, legyint, és pár hónap múlva kezdi elölről egy másik hamvába halandó botránnyal.

Ha pedig szavazatszerzésről van szó, annak az ellenzék más lehetséges módját nem ismeri, mint fölmérni, hogy mit akarnak hallani az emberek, milyen sérelmeik vannak, és megígérni a javítást. Ami a pozitív ígéreteket illeti, ez a kívánsághangverseny-taktika semmit sem ér ott, ahol a kormány olyan demagóg ötletet valósít meg, amilyet akar. Ami pedig a sérelmeket, azokból az ellenzéki pártok semmilyen politikai hasznot nem tudnak húzni, mint a netadó története mutatja.

Az illusztrációk száma végtelen. A reménytelen botrányra példa, mondjuk, az a legújabb felszólítás, hogy Orbán tisztázza, „milyen kapcsolatban állt a katonai elhárítással” – ellenzéki politikusok vadonatúj, kompromittáló felfedezésnek gondolnak egy dokumentumot, amit Orbán már tíz éve közzétett a saját honlapján. (Apróság, de a teljes hozzá nem értésüket jelzi, hogy a III/IV. Csoportfőnökség nem a katonai elhárítás volt, hanem a belügyi elhárítás a katonaságnál.)

A hiábavaló kívánsághangverseny-taktikára pedig példa lehet az MSZP, helyesebben a „Kormányváltók” nyolc választási pontja tavalyról, amit körülbelül azzal indokoltak meg, hogy „a hülye pesti értelmiségiek bele vannak ragadva az elméleti mániáikba, nem tudják, mi érdekli az embereket, de mi, profi politikusok tudjuk”. Ezek után az MSZP akkorát bukott, nem pestiesen szólva, mint az ólajtó.

Azt látjuk tehát, hogy a csak hatalomban gondolkodás és a vele társuló, közvéleményleső, pozícióféltő opportunizmus éppenséggel tovább távolítja a gyenge ellenzéket a hatalomtól. Ezzel szemben az „elméleti mániáknak”, vagyis az elvhűségnek gyakorlati haszna volna. Elvhűségnek azt nevezem, hogy a politikus vagy a párt nem rövid távú nyereségért politizál, hanem tisztázza magában az értékeit és azt, hogy mit lát helyesnek – nem pedig a saját erősítésére kihasználhatónak – az ország hosszú távú jövője szempontjából.

Hogy ez miért hasznosabb gyakorlatilag is annál, amit a hamis józan ész diktál? Két okból. Az egyik az, hogy az igazán nagy, kormánybuktató botrányok váratlanul jönnek. Ha valaki nem tisztázza magában az értékeit és a stratégiai (nem taktikai) céljait, akkor egyszerűen nincs mércéje az ilyen botrányok fölismerésére, s így eszköze sincs a megfelelő kihasználásukra.

Az utóbbi három évben a sors három olyan esetttel ajándékozta meg a magyar ellenzéket, amit egészséges demokráciában a kormány nem élt volna túl: a baltás gyilkos ügyével, Pakssal és a kitiltási botránnyal. Igaz, egészséges demokráciában a dolgok nagy valószínűséggel nem fajultak volna idáig, a kormány nem vetemedett volna ilyesmikre.

Jellemző módon mindhárom esetben külpolitikai botrányról volt szó, és mindháromszor titokban követett el a kormány valamilyen égbekiáltó disznóságot, amit működő, egészséges demokráciában nem követhetett volna el. (S azóta is titokban tartja, hogy mi volt az.) A nemzetközi politikában egységesek a szabályok, nincs olyan, hogy mi másféle, csakis Magyarországon érvényes erkölcsöt, nemzetközi jogot, viselkedési normákat alkalmazunk. Továbbá a demokráciának is vannak bizonyos egyetemes alapszabályai. Ezekkel a kormányok és az ellenzéki erők tisztában szoktak lenni, legföljebb a kormányok nem tartják be őket; de akkor az ellenzék dolga az, hogy ne a kormány játékszabályai szerint játsszon, hanem kimondja, hogy a kormány nem felel meg az egyetemes szabályoknak, tehát mennie kell.

Nem biztos, hogy ettől a kormány bukni fog. Azért kell kimondani, hogy az adott politikai közösség tudja: van mérce, amely szerint ebben a konkrét esetben, demokráciában a kormánynak buknia kell.

A kimondást az ellenzék mindhárom esetben elmulasztotta. Egyik esetben sem látott túl a taktikán, mindhárom esetben úgy tett, mintha egy demokratikusan megválasztott kormány alkalmasságának nem volna abszolút mércéje. Egyik botrány sem bontakozott ki úgy, ahogy egy demokráciában elvárható lett volna, és mindhárom még ebben a korlátozott formában is hamar érdektelenné vált, Jóhiszeműen azt feltételezhetjük, hogy azért, mert az ellenzék túlságosan beleszokott az opportunizmusba és taktikázásba, nem tud mást, Nem egészen rosszhiszeműen azt feltételezhetjük, hogy azért, mert a magyar ellenzék, tisztelet a kivételnek, már rég nincs tisztában az alapelvekkel és mércékkel.

Ellentétben azzal, amit a mostani kormányoldal és ideológusai hirdetnek, s amit a mostani ellenzék mintha ellenállás nélkül tudomásul venne, a politikában az abszolút alapelv nem a hatalom, hanem a nemzeti érdek. A nemzeti érdek pedig nem az, hogy a nemzet minél több dologban különbözzék a többitől, és úgy általában erős legyen más nemzetekhez képest, hanem hogy belül politikailag szabad legyen, és a gazdasága (jóléte) tartósan növekedjék.

A politikai alkalmasság egyetemes mércéje – ennek megfelelően – nem az, hogy valaki meg tudja-e szerezni és megtartani a hatalmat; hanem – a nyugati világban – az, hogy képes-e (akarja-e) fenntartani a politikai szabadságot és a hosszú távú gazdasági növekedést. Valamint – a külpolitikában – egyáltalán a Nyugathoz tartozás, a nyugati elvek és mércék tiszteletben tartása. Ez a három – a belső szabadság, a tartós gazdasági növekedés (ami szintén csak a vállalkozási szabadság viszonyai között lehetséges) és a nyugatosság – elválaszthatatlan.

Az, hogy az ellenzék beszédéből hiányzik a tartós, gyors növekedés, valamint a gazdasági szabadság emlegetése, megmagyarázza, hogy miért nem tudta kihasználni a másik kormánybuktató tényezőt, az elégedetlenséget. Magyarországon nagy társadalmi csoportok lehettek volna és lehetnének annyira elégedetlenek a gazdasági helyzetükkel, hogy elsöpörjék a kormányt – ha nem szoktak volna hozzá már régen a jólétük stagnálásához vagy romlásához.

Az ellenzék – megint csak tisztelet a kivételnek – mindig az igazságtalanságokról, a korrupcióról, az „urizálásról” beszél, arról, hogy mások becstelenül gazdagok, és a veszteségek enyhítését ígéri a többségnek, sohasem mondja a politikailag aktív rétegeknek, mennyivel jobban élhetnének ők maguk, ha a kormány – egy kormány – a gazdasági szabadság útját választotta volna. Ezzel pedig megerősíti a választópolgárokat a megszokásban, és átengedi a terepet a kormánynak, amelynek összehasonlíthatatlanul több eszköze van a veszteségenyhítésre – vagy annak a politikai erőnek, amelyik még többet ígér, szabadság nélkül.

Nagy riadalom lett abból, hogy a legutóbbi közvélemény-kutatás szerint a Jobbik 3 százalékra megközelítette a Fideszt. Ha ez így folytatódik, és semmi sem jön közbe, 2018-ban ő lesz a legnagyobb párt Magyarországon. Függetlenül attól, hogy a Jobbik sikerét pontosan minek tulajdonítjuk, biztosan nem tartana itt a kormányoldal illiberális (magyarul szabadságellenes), a többség jóléte iránt közömbös, antikapitalista és Nyugat-ellenes (a jólét növekedésének hiányát a nemzet elleni aknamunkával magyarázó) propagandája nélkül – amire a nem jobbikos parlamenti ellenzéki pártoknak mindeddig nem volt elvszerű, stratégiai válaszuk. Az az elgondolás, hogy a Jobbik ellen e pártoknak az orbánista Fidesszel kellene összefogniuk, körülbelül annyira praktikus, mint a villany bekötése helyett abban bízni, hogy a Föld valamiért abbahagyja a forgást, és este nem lesz sötét.

A magyar ellenzék demokratáinak figyelmét felhívom arra, hogy Lengyelországban, 2006–7-ben a kormánykoalíció tagja volt a Jobbikhoz erősen hasonlító – egyébként ott a baloldalhoz sorolt – Samoobrona (a Lengyel Köztársaság Önvédelme). Benne volt a kormányban az agresszív butaságáról nevezetes Lengyel Családok Ligája is (körülbelül olyan, mintha Magyarországon a KDNP tényleges párt volna).

Az előzmény az, hogy a 2005-ös törvényhozási választások esélyese mindvégig a radikális piacpárti Polgári Platform (PO) volt, mégis veszített az inkább keresztény-nacionalista, a szegények nagyobb támogatását ígérő Jog és Igazságossággal (PiS) szemben. (Más kérdés, hogy végül, kormányon, az utóbbi párt vezette be az egykulcsos adó egyetlen, szűk körre érvényes felső kulccsal enyhített változatát). A két jobbközép párt között nem volt éles különbség, de Donald Tusk, a PO vezetője nem akart alárendelt szerepet játszani a kormányban, és rosszallotta, hogy a PiS taktikai szövetséget tart fenn a Samoobronával. Úgyhogy az elveihez való hűség mellett döntött a taktikai kompromisszum helyett; nem akart mindenáron részesedni a kormányzati hatalomból.

Kisebbségi kormányzás következett a Samoobrona külső támogatásával, majd katasztrófakoalíció alakult a Samoobrona és a Liga részvételével. A szabadságjogok bizonyos területeken majdnem úgy, más téren még jobban csorbultak, mint a második Orbán-kormány idején Magyarországon. Ami a nemzetközi politikát illeti, Jarosław Kaczyńskit ugyanúgy Európa vademberének tekintették, mint Orbánt (bár ő eltökélten Amerika-barát és hevesen oroszellenes volt). Egyszóval igen rossz évek voltak ezek Lengyelország történetében, azzal a különbséggel, hogy az ésszerű, piacbarát gazdaságpolitikának köszönhetően a gazdaság olyan ütemben nőtt, mint Magyarországon 1978 óta soha.

Aztán 2007-ben a katasztrófakoalíció belülről szétesett, kiírták a választásokat, a PO biztosan győzött, és azóta is kormányoz, a gazdaság virágzik, évekkel ezelőtt elhúzott a magyar mellett, Lengyelország a térség legtekintélyesebb állama, Donald Tusk ma az Európai Tanács elnöke. Mindezt végül is annak köszönheti – és annak köszönhetik a lengyelek –, hogy 2005-ben nem félt a hatalomnélküliségtől, és nem engedett az elveiből. Bár ehhez az is kellett, hogy az elve a politikai és gazdasági szabadság legyen. Tanulság?

Előzmények: Az nem úgy van – Bevezető; Az nem úgy van 1. - Mik azok a fékek és ellensúlyok?; Az nem úgy van 2. - Egyéni jogok és intézmények; Az nem úgy van 3. - Választások. Az nem úgy van 4. - Korrupció és antikorrupció.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.