Besúgás mint nemzeti sport

Hol vannak már azok az idők, amikor egy-egy egyetemi listázás országos felháborodás tudott kelteni...

Mára olyan szépen be van mindenki kategorizálva, osztva, fiókolva, mint krupiénál a zseton: szín, méret, érték stb. alapján.

A Fidelitas ötlete, a provokátorfigyelő már alig éri el a nemzet fájdalomküszöbét. A vamzerkedés ugyanis természetessé vált. Mondhatnánk szégyenkezve: nemzeti sport! És a Fidelitas most stadiont építene neki. Az is nemzeti sport...

Őszintén szólva nem mindegy az az ififidesznek, hogy egy lelkes civil emberke viszi-e a véleményét egy házibarkács táblácskán vagy egy párt aktivistája volt képes ilyen-olyan sufnituningos feliratot rittyenteni? Ha a Fidelitas politizál (mert mi más túrót csinálna?), akkor számítson rá: más is politizál. És ez itt a baj, hogy nem lehet másnak más véleménye (amit nem mellékesen véleményszabadságnak hívunk), s nem mondhatja azt a más véleményt ki hangosan és nyilvánosan (amit nem mellékesen szólásszabadságnak hívunk), hanem mindenkinek kötelező ugyanazt gondolni, mondani, sőt vasárnaponként bizniszelés helyett már hinni is. Hát, 2015 márciusi fityiszes ifjúsága – skandalum!

Persze, lehet az legitim meggyőződés, hogy mindenki más hülye – voltak rendszerek, ahol az ilyen elmebetegeket diliházban tartották, ha börtönbe juttatni épp nem sikerült... Mert nem is normális az, akinek nem tetszik a világ legjobb rendszere... Nekem ezt mennyit kellett hallgatnom...

Lehet az legitim meggyőződés, hogy a másik árt a jónak, mint ahogyan az én meggyőződésem szerint a Fidelitas árt. Csakhogy a szabadság az szabadság. Nem jólét, nem jóság, aranyosság, nem bölcsesség. Ha valaki szabad, ahhoz is joga kell legyen, hogy hülye legyen. Amíg másokat nem bánt, nem szeg törvényeket. Ahogyan csinálhatnak a fidelitasos túlmozgásosan tikkelő csajszik is hülyét. Akár saját magukból. Jogukban áll. És ez így van jól. Csak az ok, amiért teszik, szomorú.

Tudjuk, a pokolba vezető út, meg a jó szándékkal kövezés...

Na de már azért feljelentgetni mégsem szoktunk jó szándékúan. Kivéve, ha védeni kell valamit: pölö a törvényt. Amikor gyilkosságot látunk, vagy más bűncselekményt. Na de provokátort?

Tudjuk, tudjuk, a március 15-i ünnepségen ellenzéki táblával rohangászó alak(ok) megszentségtelenítették a nemzet ünnepét. Hozzátesszük, a nemzet vezetői is megszentségtelenítették. Sőt, ők el is szajrézták. Ezt szintén tudjuk, ez ugyancsak szomorú...

Őszintén szólva én a nemzet ünnepén nem hirdetném OV g...ciségét, mert ott nem az a téma, s a szabadságért elesettek emlékéhez méltatlannak tartom.

Őszintén szólva azonban azt még méltatlanabbnak, hogy tömegeket vegyen rá valaki a mások besúgására egyedül a „provokátor” véleménykülönbségének kinyilvánítása miatt. Hiszen miből tudjuk, hogy provokátor? Abból, hogy mást mond, mint a „feketén bólingató” tömeg. S hogy ezeket az fideszjugend vagy bárki más listázza, dettó méltatlan.

Nagyon ramaty lehet a szitu a hatalomban, ha a nemzetet egy (vagy pár), táblával magányosan szédelgő aktivistától kell megvédeni. Komolyan aggódom a nemzet sorsa miatt, ha ez ekkora veszély jelent. Csak össze ne zuhanjon tőlük a magyar, szóval talpra!

Márciusról a nemzet szabadsága és a hazatérő (nem, nem gazdasági bevándorlók, hanem echte magyar /vagy szlovákiai magyar, de nem feltétlenül emkápés/ etnikumú) gólyák jutnak eszembe. Azokról pedig Tompa verse. 1850-től – kedves szomorú poéta, akinek van tapasztalatod a névtelen feljelentőkkel – ennyit fejlődtünk kultúrnemzetice, összefogásilag, szabadságeszmények dolgában meg minden. Az új lánglelkű ifjúság kiválasztottjai ennyire képesek: „tudásbővítő, ismeretterjesztő” szolgáltatásnak vélik a spicliskedést (övék a mennyeknek országa, meg a fideszeseké is, meg sajna már a miénk is az övék).

Na ja, ahol a kommunista rendszerbéli ügynökmúlt feltárását már megint elutasították a szabadságharcos antikommunisták... (Hány idézőjelet is kéne kitennem ebben a mondatban?) Ott ez a normális. Ott ez az erkölcsös. Ott ez a nemzeti. Ott ez a dicsőséges. Lelkük rajta.

Be kell vallanom, noha ma már nem szoktam széttrollkodni mások rendezvényeit, ifjú aprólék koromban én is provokátor voltam ám. Amikor a zenesuliból kötelezővé tették másodhangszerként a trombitát, mert kellett a városi rezesbandába a trombitás, majd pedig elvittek minket mindenféle vörös ünnepen, pölö május elsején a szlovákiai szlovák és magyar és ott ideiglenesen állomásozó szovjet elvtársak elvtársainak katonai indulókat fújni a menetben, majd a dísztribün mellett ácsorogva, akkor én minden örökbecsű opus utolsó hangja után még beledurrantottam a zászlók simogatta levegőégbe egy szellentésnyi nagyon hamis, oda nem illő, mindenki fülébe-agyába a másodperc töredéke alatt beleégő hangocskát. Én alig kamaszodó kölyökként így lázadhattam a rendszer ellen. Nevetséges, ugye? De nem kértem cserébe semmit senkitől. Nevetséges, ugye?

Nem tudom, ez számít-e manapság, ha kell, én vállalom. Lehet engem, a provokátort azonnal feljelenteni (lesz hozzá felvidéki segítségetek bőven), azóta a többi mellett bőven elfér ez is, gyakorolhattok rajtam, „szabad hazában boldog ifjúság”!