Hatalombiznisz az egyetemeken, avagy az akkreditáció (hiába?)valósága

Ardamica Zorán | 2015. március 26. - 18:55 | Vélemény

Világos, hogy az alábbi sorok akár egyetemi állásomba is kerülhetnek. Vagy többe. A lapítás viszont gyáva cinkosság lenne.

A jelenleg hatályos szlovák törvények értelmében az akkreditáció az egyetemek és főiskolák létét vagy nem létét jelenti. Csakis akkreditált tanulmányi programok nyithatók meg.

Ápr. 22-én és 23-án a Markíza televízióban felületesen, de műsorszerkezet adta lehetőségekhez és praxisukhoz mérten velősen közölték és magyarázták a hírt, mely szerint a szlovák kormánypárt (személyesen Pellegrini és Čaplovič exminiszterek) megmentett három olyan felsőoktatási intézményt (Szakolcán és kettőt Besztercebányán), amely az akkreditációs bizottság által meghatározott szint alatt maradt. Most függetlenül az akkreditációs folyamat valószínűleg törvénytelen (a beadványok rég benyújtattak), helyenként logikátlan és komolytalan, valamint zavaros és menet közben kritériumokat változtató mivoltától, amely miatt önmagában egy nagy humbug az egész, ilyet tenni a hazai és nemzetközi tudományosság szembeköpése.

A kormánypárt ugyanis fittyet hányt mindarra a sokéves, véres-verejtékes munkára, amit a hazai egyetemek a komplex akkreditációban felmutattak, illetve nem mutattak fel. Bármit állít az akkreditációs bizottság – amely egyébként a kormány saját kreálmánya és a kormány legitimálja – az mindegy. Az „illetékesek” arra hivatkoznak, hogy a bizottság (tudjuk, „a teve olyan ló, amit bizottság tervezett”) csupán tanácsadó testület, s mint ilyen nem hoz döntéseket, főleg nem kötelező érvényűeket. Azokért a politikai garnitúra felelős. Hiszen, ha az lenne...

Dušan Jarjabek szerint minden a törvénnyel összhangban történt. No ná, hiszen ő egy személyben nem csupán a parlament illetékes szakbizottságának elnöke, hanem az egyik érintett (megmentett) intézmény, a besztercebányai Akadémia umení rektorhelyettese, értsd, második embere is. (Szó volt még arról, hogy a rektor pedig Fico kampányának támogatója volt.)

Az vajon véletlen-e, hogy Mojmír Mamojka, a Smer parlamenti képviselője, és az alkotmányjogi bizottság elnöke, valamint az említett Jarjabek-féle Oktatási, Tudományos, Ifjúsági és Sportbizottság tagja, egyben a másik megmentett intézmény, a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem Jogi Karának dékánja? (Korábban a Diószegi Magánfőiskola rektori székéből kellett távoznia botrányos körülmények között.)

Az akkreditációs bizottságot ezek szerint a kormányzó erő alibiként használja.

Megállapításai csakis akkor érvényesek, ha azt a Smer úgy akarja. Ez azt jelenti, teljesen mindegy, hogyan teljesít az ország valamely felsőoktatási intézménye, jól vagy rosszul, a parlamenti, tehát a törvényalkotói többséget is birtokló kormány azt tesz vele, amit csak akar. Bármely egyetem vagy annak része – sarkítva, nem teljesen egyszerűen, de bizonyos mechanizmusokat bevetve – fenntartható vagy megszüntethető. Ezért aztán az egyetemeink versenyképessége már egyáltalán nem mérvadó.

A hatalmi szabályzásnak azonban van még egy, csupán az egyetemeken belül látható, manipulációra alkalmas módja (erre vonatkozik az első mondatom...). Egy meglévő egyetemi struktúrán belül bármely tanszék vagy intézet annak eredményeitől függetlenül, vagy akár éppen azokkal szemben teljesen egyszerűen felszámolható. Elég hozzá annyi, hogy a kar aktuális vezetése akár indoklás nélkül ne nyújtsa be anyagait az akkreditációs bizottságnak megítélésre. Tehát a megítélni való anyag egy-egy tanszék tanulmányi programjaival kapcsolatban el sem juthat a bírálóig.

Miközben ugyanezen tanszékek sokéves pedagógiai / kutatói / publikációs eredményei / személyi potenciálja, teljesítménye álszent módon felhasználásra kerülnek a kompletizált egyetemi akkreditációs iratban, növelve az intézmény „fényét”. Tehát extrém esetben előállhat az a botrányos szituáció is, hogy egy kar egy olyan tanszék teljesítményének köszönhetően ér el a minőségbiztosítási folyamatokban pozitív eredményt, netán menti meg saját létét, amely ezt a – a belső minőségellenőrzési (pl. evaluációs) folyamatban a kari legjobbak között álló – tanszéket, pontosabban annak programjait éppenséggel nem is akkreditáltatja.

Általában az egyetem intézményének és eszményének kríziséről beszélni filozófus berkekben (pl. Hösle 1993-ban írt erről, mások sokkal korábban is) nem csupán divat az utóbbi évtizedekben. Hanem napi valóság, már nem csak absztrakt elméleti-etikai-bölcseleti szinten, de az egyetemek finanszírozásának és fenntartásának politikai-gazdasági gyakorlatában ugyancsak.

Amikor Jean-Francois Lyotard többek között a tudomány és a hatalom kölcsönös legitimációjáról hosszan értekezik A posztmodern állapotról c. (Párizs 1979, magyarul Bp., Századvég, 1993, e kiadás 20–23. oldalait külön figyelmébe ajánlom az érdeklődőknek) terjedelmes tanulmányában (ebben szerepel pl. ez a mondat is: „a tudás kérdése az informatika korában minden korábbinál inkább hatalmi kérdés”), még nem is létezett az időszerű bölcseleti diskurzusokat magától egyébként rendre szisztematikusan és gyáván távol tartani és meg nem érteni próbáló „Szlovákia” mint vizsgálható társadalmi, politikai, kulturális képződmény.

S a világban a hatalmi mellett még a gyakorlatban szintén tetten érthető volt a tudomány saját eredményei általi, tehát belső legitimációja.

Mára ebből mifelénk annyi maradt, amennyi az emlékezéshez, na meg a lapalji hivatkozásokhoz lesz elegendő...

Az egyetemeken közvetlenül, vagy közvetve (lásd akkreditáció, fejpénzes finanszírozás, alkalmazott tudományok és tömegképzések preferálása) hatalombiznisz folyik. A tudomány és az oktatás státusza ugyan nem ma és nem itt rendült meg. De szlovákiai kerékbetörése itt és most zajlik. A napi gondokkal, közvetlenül érezhető krízisekkel küzdő társadalom számára nem épp túl látványosan. Tragikus eredményei azonban majd épp elég látványosan megmutatkoznak a társadalom életének, alakulásának, torzulásainak elkövetkező évtizedeiben. A legitimáció problémaköre történelmi, az aktuális trendeket azonban mi és gyermekeink szenvedik meg.

Leegyszerűsítve: A túlélni akaró tudomány(osság és közege) legitimálja a politikai (s egyben a tudományról döntő) hatalmat, amely az őt legitimálni hajlandó tudományt hajlandó legitimálni.