Quaestor-ügy: pánik és sötétség

Széky János | 2015. március 26. - 08:56 | Vélemény

Ahogy a klasszikus költő mondja: felrobbant a pöcegödör.

A Quaestor-ügy össszes fordulatát nem a véleményrovatban kell ismertetni.

Most csak hirtelenjében egy válogatás:

A cég vezérigazgatója kilenc napig egy rozzant kunyhóban élő falusi szegényember, aki gyilkossági kísérletért ült börtönben. Amúgy többszörös cégtulajdonos, de nem biztos, hogy ettől jobb neki.

A Külgazdasági és Külügyminisztérium március 9-én veszi ki a pénzét a Quaestorból, pillanatokkal azelőtt, hogy a cég öncsődöt jelent. Pontosabban: bejelenti, hogy öncsődöt jelentett.

Csakhogy kiderül: dehogy jelentett. Hazudott ekkor és később is.

A nem igazi csőd másnapján (nevezzük inkább lebukásnak) meghal a Külgazdasági és Külügyminisztérium beruházási főosztályezetője. A minisztérium honlapjáról a nyilvánosság még arról sem értesülhetett, hogy ilyen főosztály létezik.

A minisztérium méltatlankodva cáfolja, hogy belső információk alaján vette ki a vagyonát a Quaestortól, hanem: „az MNKH [Magyar Nemzeti Kereskedőház Zrt.] vezetői figyelték a pénzpiaci folyamatokat, látták azt, hogy bedőlt a Buda-Cash és a Hungaria Értékpapír, ezért úgy döntöttek, hogy a továbbiakban nem tartják a brókercégnél a pénzüket, és ennek megfelelően kivették a tőkét a Quaestortól”. Illetve: akkor cselekedtek, amikor „az ügyfelek jelentős része elkezdte kivenni a pénzét”.Most ne foglalkozzunk (pl.) az MNKH és a Quaestor moszkvai szimbiózisával, állapítsunk meg csak annyit, hogy ez sem volt igaz, sem a be nem avatott kisbefektetők nem kezdték el kivenni a pénzüket, sem a gazdasági szaksajtó nem tudott arról, hogy végveszélyben a Quaestor. (Illetve amit sejtett, azt a cég hevesen tagadta.)

Végül: Orbán miniszterelnök közölte, hogy az ő utasítására vették ki a pénzüket a minisztériumok az összes brókercégtől. Tehát úgy védte meg külminiszterét, hogy meghazudtolta, és egyben magára vonta a bennfentesség vádját, vállalva, hogy bárki rámondhatja: úgy mentette meg az állami pénzt, hogy hagyta tönkremenni a kisbefektetők sokaságát.

Mondom, ez csak válogatás, nem volt szó a kapcsolatokról, a leágazásokról, pláne a feltevésemről, hogy mi áll az egész mögött. Nyugtázzunk csak annyit, hogy ezek külön-külön is olyan botrányok, amik más országokban hónapokig címoldalon maradnának. De így, együtt az egész valahogy kilóg a való világból. Azt, hogy több, az élet csúcsain járó alany, köztük a miniszterelnök is, ennyire szürrealistán és önégető módon viselkedik, olyan fontos tényezők magyarázhatják, amikről nem tudunk.

Például a pánik. Hogy mitől, azt lehet, hogy valamikor a közeljövőben meg fogjukl tudni, de lehet, hogy ebben az életben már nem. A magyar botrányok természetrajza olyan, hogy egyszer, évek múlva előkerül egy addig ismeretlen név, esemény, kapcsolat, ami kitölti az érthetőség hézagait – csak hát akkor már senkit sem izgat.

Úgyhogy elégedjünk meg szerényen azzal a kérdéssel: belebukhat-e a magyar kormány a (legalább) 2006 óta legnagyobb politikai botrányba?

A válasz: lehet, de egyáltalán nem biztos.

Lehetni két okból lehet. Az egyik: eddig három olyan esettel ajándékozta meg a sors magyar ellenzéket, amit nemhogy jól működő, de egyszerűen épelméjű demokráciában a kormány nem élt volna túl: a baltás gyilkos ügyével, Pakssal és a kitiltási botránnyal. Az ellenzék és a kívülálló, de politizáló civilek tömege mindhárom esélyt elszalasztotta. Most először vetődik fel, hogy a kormánynak a botrány miatt nem vizsgálódnia kell, nem beosztottakat felelősségre vonnia, nem papírokat nyíilvánosságra hoznia, hanem távoznia.

Úgy látszik, ez az inger már kellően erős volt, hogy az ellenzék észbe kapjon. Talán azért, mert a pénzügyekhez és pénzügyi manőverekhez mégiscsak többen értenek az „elitben”, mint a nemzetközi politikához és a nemzetközi joghoz. Ennek a botránynak az észleléséhez több hivatásos politikusnak van mércéje. Vagy mondjuk úgy, kanala. Amellett a kitiltási botránnyal vagy a paksi szerződéssel ellentétben sok kívülálló embert, egyszerű választópolgárt közvetlenül és fájdalmasan érint.

A másik okról a végén.

Amiért mégis nagy esély van arra, hogy Orbánék ezt is megússzák: a miniszterelnök lehet, hogy szorult helyzetben van, de politikai rutinja hatalmas. Az ezerszer bevált antikapitalista kártyát vette elő. Képes előadni, hogy az egy hónapal korábbi Buda-Cash-botrányig nem tudta, hogy a brókercégek nem megbízhatóak, de akkor hirtelen megvilágosodott, kiábrándult, és kemény parancsnoki utasítást adott a közpénzek megmentésére. Tudja, hogy hiába hagyta sza... cserben – nyilván – még a saját jobb módú híveinek vagy közvetett alárendeltjeinek sokaságát is, ezt sokan be fogják venni.

Hiszen Orbán mindig „megvédi” a Magyarok Pénzét: az IMF-től, a tőzsdéző magán-nyugdíjpénztáraktól, a forint ellen játszó amerikai spekulánsoktól, a devizakölcsönt folyósító bankoktól, a nyerészkedő közműcégektől. Most sem tesz mást, ugye. Az az apróság, hogy legújabb megvilágosodásáig pontosan úgy bánt a közpénzzel, ahogy a szerinte spekulánsellenes védelemre szoruló Magyar Emberek, lehet, hogy föl sem tűnik az állítólag megoltalmazott szavazóknak.

A mai Magyarországnak ugyanis egyedi sajátossága a pénzügyi sötétség, a pénzügyi szféra gonoszságába és az ettől oltalmazó államba vetett általános hit. Nemcsak a radikális baloldalon, hanem még annak a középosztálynak a körében is, amelynek érdekében állna, hogy ésszerűen gazdálkodjon és forgassa pénzét.

A politikai kaszt a magánnyugdíjpénztári befizetések első befagyasztásától a egészségbiztosítási pénztárak gondolatának irtásán át a szabályos magánbank-ellenes uszításig (ez is csak válogatás) az utóbbi másfél évtizedben mindent elkövetett, hogy a középosztályt és a középosztályi létre aspiráló embereket leszoktassa az öngondoskodásról, a saját pénzükről hozott önálló döntésekről, az ésszerű pénzügyi tervezésről. Hogy azt a közeget, amiben önállóan gazdálkodni és gazdagodni lehetne, ellenségnek tüntesse föl, amivel szemben egyelten megbízható védelem van. Az állam. „Jó a kormány, jót ád.” Ebben a munkában a baloldal nagy pártja is rész vett, úgyhogy a politizáló népesség zömét nehéz lesz kizökkenteni a megrögződött gazdasági bárgyúságból.

Ami mégiscsak azt sejteti, hogy nagyobb a bukás esélye, mint máskor, az épen a sorozatos, elképesztő leleplezések ténye. Orbán a Buda-Cash-botrányból csak a 67 tönkrement önkormányzatot említette; azt viszont nem, hogy kiderült: 1200 titkosszolgálati embernek is benne volt a pénze (járvány miatt, vagy utasítást kaptak?). Kiss László „agrárdiplomata”, a Quaestor-vezér Tarsoly Csaba volt üzlettársa, akinek orosz élettársa a Quaestor által létrehozott moszkvai vízumközpontot vezette, hosszú éveken át folytatta üzelmeit, és valamiért épen most bukott le. (Elég nehéz a két botrányban nem észrevenni az állambiztonsági/orosz szálat.)
Tudjuk, hogy Simicska szembefordult Orbánnal. Az, hogy az amerikaiak valamilyen ellentétel (pláne a Goodfriend ügyvivő elleni dühödt kampány) hatására megenyhültek vagy elfelejtették a kormányzat kitiltásokhoz vezető ügyeit, egyszerű kormánypropaganda. A dolog természeténél fogva nem látható, de nyilvánvaló, hogy az orosz titkosszolgálatok nem mint szövetségessel foglalkoznak Magyarországgal. Azonkívül lehetnek olyan befolyásos, aránylag független üzleti körök is, amik eddig jól felfogott érdekből támogatták az Orbán-kormányt, most hallgatnak, de érthető módon elegük van a jelenlegi gazdaság- és külpolitikából, és eszközeik is vannak az érdekeik érvényesítésére.

Ne jósoljunk, viszont kérjünk egy kávét, és dőljünk hátra. Ez a csütörtök is akármit hozhat.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.