A Jobbik-pánik elleni orvosság

Széky János | 2015. április 4. - 07:09 | Vélemény

Jobb lett volna félni, mint megijedni.

Novemberben, Ózdon elsöprő győzelmet aratott a Jobbik polgármesterjelöltje, éspedig úgy, hogy a Fidesz óvása után megismételt szavazáson kétszer annyit voksot kapott, mint eredetileg, októberben. A nemzeti radikális párt folyamatosan erősödik, a Szonda Ipsos márciusi felmérése szerint a teljes lakosság körében 3 százalékra megközelítette a Fideszt. Nagyon komoly megfigyelők véleménye szerint a Quaestor-botrányból is ő profitál. Ha ez így megy tovább, 2018-ban a legerősebb párt lesz. Kell-e félni?

Most már minek.

Kellett volna.

A Jobbik mint párt 2009 elején, az Európai Parlament választásának kampányában lépett elő a jelentéktelenségből, de amit képviselt, az addig sem volt jelentéktelen. Azonkívül – nagyrészt – nem volt szalonképtelen, de erre az apróságra senki sem akart figyelni. A közélet résztvevőit megnyugtatta, hogy a Jobbik, pontosabban a MIÉP–Jobbik pártszövetség csak 2 százalékot kapott a 2006-os választásokon.

Ez a főárambeli politikusok szemszögéből annak a bizonyítéka volt, hogy a magyar nép nem vonzódik a szélsőségekhez – máshol 10 százalék körüli szavazat jut a nemzeti radikális pártoknak, nálunk bezzeg nem. Kevés politikusnak és elemzőnek tűnt fel, hogy van egy másik irányzat is, ami nem tudott megerősödni a többi posztkommunista országhoz képest, ez pedig a konzervatív-liberális vagy jobbközép. Abba se nagyon gondolt bele senki, hogy a pillanatnyi pártszerkezet mennyiben a sajátos magyar választási rendszer következménye: hogy ha nem tarolna a „hasznos szavazat”, a két legnagyobb pártot sokkal kevesebben választanák, és több párt, több politikus élne meg mellettük.

2009-ben aztán az EP-választások eredménye, a Jobbik csaknem 15 százaléka mindenkit meglepett, a nagy pártok – főleg a Fidesz – bérpolitológusai fejvesztve keresték a magyarázatot és azt, hogyan lehetne a dolgot a másik nagy pártra kenni.

Mi történt közben a valóságban? Természetesen az, hogy kitört a gazdasági válság. De miért nem a Fideszt erősítette tovább a válság is? Azt a Fideszt, amelyik 2006 ősze óta toporzékolva várta, mikor lesz övé az egypárti uralomhoz szükséges elsöprő többség, és annak elérésére minden létező eszközt felhasznált?

A Jobbik térhódításának szükséges feltétele az volt, hogy ugyanazt a politikai nyelvet beszélje, amit a politikai közösség nagy többsége (mármint azok, akik 2009 előtt csak a Fideszre, annak országos és helyi jelöltjeire, népszavazási kérdéseire szavaztak - a 2008-as „szociális” népszavazáson ez az arány már meghaladta a 80 százalékot). Ez a nyelv, mint azt a Bárányvakságban, remélem, sikerült bizonyítanom, két ideológiai szenvedélyen alapult: a Trianon-fókuszú nacionalizmuson és a Kádár-kori életszínvonal-növekedés következményén, a jótét (szocialista) államhoz fűződő szerelmi viszonyon.

2002 után a Fidesz semmi más politikai nyelvet nem beszélt, mint ezt a nemzeti szocialistát (egybeírva mást jelent), és nyájába fogadott mindenkit, akik ezt magukénak vallották, köztük a szélsőségeseket is. A 2002-es hídfoglalástól a Parlament 2006-os blokádjáig, a 2004-es népszavazástól 2009 tavaszának legfőbb agitációs témájáig, a sukorói ingatlanügyig sorozatosan szélsőséges csoportok kezdeményezéseit használta fel – vagy ilyen csoportokat használt előretolt ék gyanánt a másik oldal elleni hadjáratban. Gaudi Nagy Tamás 2004-ben vagy Morvai Krisztina 2006–7-ben a Fidesz kegyeltjeként (külső szövetségeseként) mondta ugyanazt, amit 2009 után már a Jobbikon belülről.

Ez azonban nem volt elégséges feltétel. A Jobbik feltöréséhez kellett még legalább három dolog (az orosz kapcsolatot már elemeztük máskor, annál többet ma sem lehet tudni). Az egyik: a Fidesz már túl régóta és túl folyamatosan beszélte ezt a nyelvet, így kellően sok emberben érhetett meg a fölismerés, hogy nem beszél őszintén. Nem mondja ki azt, ami ebből a világlátásból egyenesen következik.

Azzal ellentétben, amit a Fidesz propagandistái sulykolnak, és amit a liberálisok hajlamosak bevenni, a Jobbik nóvuma nem a nyílt antiszemitizmus. Elvadultabb tisztségviselői nem nagyobb zsidógyűlölők, mint egynémely begőzölt értelmiségi, akit a Fidesz a megelőző időszakban ajnározott, vagy egynémely provokátor, akinek a "mérsékelt" párt hű jogászai falaztak. Mint egy nemrégi felmérésből kiderül, az antiszemitizmus koncentrációja Budapesten sokkal nagyobb, mint vidéken; a Jobbik viszont gyengébb, mint általában vidéken.

Az újdonság a nyílt és hangsúlyos trianonozás egyfelől, a cigányozás másfelől: a „Vesszen Trianon!” és az a szuggerálás, hogy a vidéki magyar kisember, aki rosszabbul él, mint 1989-ben, magasabb rendű ugyanannak a falunak a szegényebb lakóinál; és bajait – az idegeneken és bérenceiken kívül – a cigányok okozzák. Itt nem a „náci” rasszizmus a lényeg, hanem a jobb napokat látott vidéki átlagemberek valóságos sérelmeinek megértése és kihasználása.

Ehhez kapcsolódik a másik feltétel: a válság kisebb sokk volt Budapesten, a jobb módú városokban és körzetekben, nem okozott akkora politikai zökkenőt. A Fidesz arrafelé már annyira megerősödött, hogy további nyereséget nem remélhetett. Északkelet-Magyarországon, a Jobbik győzelmeinek fő színhelyén viszont rengetegen tisztában voltak vele, hogy az ő helyzetükön már a Fidesz sem tud segíteni, hiszen eddig sem tudott.

Harmadszor: így fordult önmaga ellen a hasznos szavazat elve. Akármit alakított a baloldal, senkinek sem volt kétsége, hogy a következő parlamenti választást a Fidesz nagyon megnyeri. Akkor pedig sokan az „úgyis mindegy” elve alapján arra szavaztak, aki a szívüknek kedvesebb volt, mert civilizációs gátlások nélkül beszélte ugyanannak a politikai nyelvnek egy őszintébb nyelvjárását.

A Fidesz 2002 és 2010 között arra a hármas tételre építette politikai hadviselését, hogy a baloldal a) nemzetellenes, sőt magyarellenes (nem adja meg „a magyar családoknak”, ami a magyar családoké), b) zsarnoki hajlamú, öncélúan bántja és sanyargatja a népet c) lop. A következő négy évben még egészen jól megélt az utánlövésekből. Ennek a stratégiának azonban mára lejárt a szavatossága, és a Jobbik vagy – különben – bárki ugyanezeket még sokkal inkább, sőt több valóságalappal elmondhatja a Fideszről.

Ha ezen kívül másvalaki nem mond mást, akkor igen, a Jobbiké a pálya.

A más az említett két szenvedéllyel, a paranoid nacionalizmussal és az államhívő antikapitalizmussal szembeni politizálás lenne, összekötve annak a politikai intézményrendszernek a gyökeres megreformálásával, amely a Fidesz és a Jobbik fölemelkedéséhez és ezen ideológiák magabiztos uralmához vezetett.

Az idevezető rendszer és folyamat ellen nagyon kevesen szólaltak föl. Tartok tőle, hogy ami az ebeké, az az ebeké. De éppen ezért, mert „úgyis mindegy”, a változatosság és a jó lelkiismeret kedvéért el lehetne már kezdeni a normális politizálást is Magyarországon.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.

Címkék: Jobbik