Az 1941-es báli szezon

Kitűnően szerkesztett, elegáns hangvételű társasági és kulturális lap. Címlapján a hamvas harmincasnak retusált Fedák Sári (61 múlt) fonottkalács-frizurával. Belül kellemes és nívós anyagok – a Szöktetés a szerájból bemutatójáról Ottlik Pálma tudósít (Ottlik Géza nővére), Tamási Áron Vitéz lélek című darabjának reprezentatív előadásáról Baróti Géza; az új Baumgarten-díjasokat Ambrózy Ágoston mutatja be. A farsangról a legszerethetőbb magyar írók egyike, Hunyady Sándor jegyez tárcát.

Mert hát farsang van, öröm és vidámság. A magazinból nem csupán az derül ki, hogy minden jó, hanem az, hogy minden csodálatos. Mielőtt idéznék néhány példát, nézzünk körül, mi volt akkor Európában. Csehszlovákia 1939 márciusában megszűnt létezni, a cseh állam német „védnökség” alatt áll, a szlovák a németek vazallusa. Lengyelországot már lerohanták a nácik, keleti részét elfoglalták az oroszok; a történelemben először most van közös magyar–szovjet határ. Párizs német katonai közigazgatás alatt, a Benelux államok, Norvégia és Dánia megszállva. A Nagy-Britannia elleni légi hadjárat a britek győzelmével zárult, de az angliai városokat sűrűn bombázzák a németek (most éppen szünet van a kedvezőtlen időjárás miatt).

Európa-szerte vér, szenvedés, félelem. Nálunk viszont mintha megvalósult volna a csoda. Magyarország úgy semleges, hogy közben le van kötelezve az egyik háborúzó félnek, Németországnak Trianon nagyarányú revíziójáért, a felvidéki magyar lakta sáv, Kárpátalja, Észak-Erdély visszacsatolásáért. És az uralkodó kaszt – nyomában meg mindenki, aki számít – bízik abban, hogy ki lehet maradni a háborúból.

Mert mi mindenkivel jóban vagyunk, bennünket mindenki szeret, nekünk csak a nemzeti érdek számít, és lám, ez a politika sikeres, sőt, csodát művel: idehaza béke és bőség uralkodik (1941 első felének átlagos életszínvonalát a hatvanas évek elejéig nem sikerült újra elérni), és az országgyarapító harcban egyetlen puskalövés nélkül – vagy, mint Kárpátalján, minimális veszteséggel – sorra aratjuk a győzelmeket.

A Színházi Magazin 1941/5. számának egyetlen szavából sem derül ki, hogy a világban háború van. Tombol a Karády-láz. (A művésznő székesfehérvári fogadtatásáról Földényi Ervin tudósít lelkesen, aki – hacsak nem névrokon – később rádiós újságíró és kommunista állambiztonsági ügynök lett.) A nagy kérdés amúgy az, hogy ki lesz a farsang királynője. (Nem tudom, ki lett.)

„Igazi pendli-éjszaka volt ez a szombati nap – írja Ilosvay Ferenc. - A Vigadóban a Medikusok, a Hungáriában a Szepesi Szövetség tartotta bálját. Vitaestet rendezhetnénk aról a kédésről: melyiken voltak többen?” Amiről azonban nincs vita: „A Szepesi bál alatt a legvidámabb asztal kétségtelenül Wilhelm Graeb német konzul asztala volt. Feleségén kívül ott láttuk a szép, szőke diplomata asszonyt, Gottfried Schnabel német ügyvivő feleségét, férjével, és Herbert Brauneist, a magyarországi birodalmi németek kolóniájának vezetőjét.”

De mondom, nálunk nincs háború, mi mindenkivel jóban vagyunk. A Női híradó című rovatban a magyar báránybőr bundák divatjáról tudósítanak, és a legnagyobb fotón Miss O'Maley, a Németországgal hadban álló Nagy-Britannia követének lánya látható, de megemlítik, hogy a nemrég nálunk járt Cvetkovics jugoszláv miniszterelnök felesége is pesti szűcsökkel készíttetett báránybőr bundát. (Azt vélhetően nem tudják, hogy a gerezna dél-afrikai, mert Magyarországon nem található minőségű gyapjú.)

Még inkább jóban vagyunk az amerikaiakkal. A magazin mellékletében Edward Sheldon amerikai szerző darabjának, a Románcnak a szövegkönyvét közlik Heltai Jenő fordításában. A hollywoodi filmváltozatban Greta Garbo játszotta azt a szerepet, amit most a Vígszínházban Karády Katalinra osztottak.

A jugoszlávok nagy barátaink, hivatalosan is, hiszen másfél hónapja aláírtuk velük az örök barátsági szerződést. De a kapcsolat a megelőző időszakban is eléggé kellemes volt a Trianon miatti haraghoz képest, hiszen, mint a magazin egy másik rovatából megtudjuk: „A Dankó Pista egymillió dínáros jugoszláviai bevétele olyan rekord, ami egyszeriben a zenés filmek felé fordította a filmgyártók érdeklődését.” A magyar hangosfilmek egyébként már Németországban is sikert aratnak („megtört a jég” – állapítja meg a cikkíró), Wolzogen báró, az ismert német filmproducer Pesten készül forgatni azzal az egy feltétellel, hogy Jávor Pál legyen a főszereplő.

Újdonság a mozikban a Jud Süss. Az utókornak nem nagyon kell magyarázni, mi ez a film, de hogyan is kezdődik a beharangozó? „Feuchtwanger remek történeti regényéből már másodszor készítettek filmet.” Valóban, a német zsidó Lion Feuchtwanger regényéből 1934-ben már rendezett angol filmet a német emigráns Lothar Mendes; az író már rég tilalmi listán volt Németországban, ámde Goebbels meglátta a könyvben az antiszemita potenciált, így vált eredeti mondandójából tökéletesen kiforgatva a náci propaganda egyik páncélöklévé.

Mire a filmet bemutatták, Feuchtwangernek – puszta életét mentve – már sikerült Amerikába menekülnie a megszállt Franciaországból. A magazin azonban erről nem tud, vagy úgy tesz, mintha nem tudna, és elismeréssel adózik a zsidó írónak is, meg az őt meggyalázó szennyműnek is: „A fejedelmi udvar popmpája és a frankfurti gettó sötét sikátorai között lejátszódó életregényből rendkívül izgalmas, sőt helyenként borzalmas, de mindenképen nagyon érdekes film készült.”

Eddig tartott a magyar csoda.

Két hónap múlva Hitler úgy döntött, hogy megszállja Jugoszláviát. Ehhez csapatainak az örök barát, Magyarország területén kellett átvonulniuk. Teleki Pál miniszterelnök főbe lőtte magát. Ezután három hónap se telt el, és Hitler a paktumot felrúgva megtámadta a Szovjetuniót. Beléptünk hát a háborúba mi is, a semlegességnek vége szakadt. Újabb két hónap múlva megtörtént a magyar holokauszt nyitó aktusa, a kamenyec-podolszkiji mészárlás.

Decemberben Nagy-Britannia hadat üzent Magyarországnak, mire Magyarország hadat üzent az Egyesült Államoknak. Roosevelt elnök nem akarta komolyan venni. Egy évvel a budapesti farsang után, amelynek egyik sztárja (hercegnőjelöltje) a belgrádi Petrovics Babi volt, a Jugoszlávia német lerohanása nyomán visszakapott Bácskában a magyar katonák és csendőrök ezreket mészároltak le – majd újabb három évvel később a jugoszláv partizánok ezt tízszeresen torolták meg. Közben elveszett minden visszaszerzett vidék.

A vezető anyag különben egy meghatott és megható riport a Horthy-unoka születéséről. A cikk így ér véget: „Ez lesz az első keresztelő a királyi Vár gyönyörű gótikus termeiben. Sok millió magyar szíve küldi jókívánságait a legelső magyar ember családjának ünnepéhez.” A legelső magyar emberrel tudjuk, mi lett. Az apa, Horthy István kormányzóhelyettes a következő év augusztusában lezuhant a gépével Oroszország fölött. A budavári Palotában megkeresztelt gyermek idővel muszlim hitre tért. Sharif Horthy Indonéziában építészmérnökként dolgozott, ma is él Angliában.

A jóízlés visszatart, hogy erről a pontról elrugaszkodva ideírjak egy könnyű, aktualizáló poént. Az aktualitás tartalma sokkal súlyosabb. Egy magyar hagyomány, ami nem tudom, hogyan öröklődött át, de átöröklődött. A lótuszevők boldog, önelégült hülyesége. A hit, hogy a nemzeti érdeket úgy kell, sőt, lehet is érvényesíteni, hogy nem választunk jó és rossz közül. Hogy a rosszat is nyugodtan kinevezhetjük jónak, ha kedvez nekünk, és ezt tőlünk az egész világ elfogadja. Hogy a diktatúrák örökéletűek, és a gonoszok ajándéka nem lesz semmivé az eltűnésükkel. Hogy mi, csak mi, magyarok csodát tudunk tenni, a világ meg a valóság le van ejtve.

Az 1941-es budapesti báli szezont tekintsük példázatnak. Nem arról a közhelyről, hogy a politikában minden kiszámíthatatlan. Ellenkezőleg. Arról, hogy nincs magyar kivétel. Ami a politikában csodának látszik, mert ellentmond minden hagyományos ismeretnek és józan észnek, az bármilyen kellemes a kormányzó kaszt és hívei számára pár hónapig vagy évig, nem tarthat sokáig, mert nem egyensúlyi állapot, hanem egyensúlyzavar. És ha visszazökken a nagyobb valószínűségű állapotba, nem feltétlenül áll meg az egyensúlyi ponton, és olyankor elég nagy valószínűséggel nagyon ronda dolgok jönnek.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.