20 + 5

Széky János | 2015. május 2. - 20:55 | Vélemény

Ha minden jól alakul, a Bárányvakság hamarosan könyvben is megjelenik (javítva, bővítve, kikerekítve), de nem olyan hamar, hogy addigra már ne legyen múlt idejű Gyurcsány Ferencnek a tegnapi majálison mondott beszéde.

Partvonalon kívüli, semmilyen mozgalom kegyét nem kereső kommentátor vagyok, nincs olyan fokú média-hozzáférésem, mint bármely országosan ismert politikusnak, hát még pártvezetőnek. Ezért most szólok – legyen róla dokument –, hogy ha a sorozatot nem ismerő majdani olvasó a könyvben találkozik a döntő fontosságú adatpárral, miszerint „1956 és a rendszerváltozás között (...) háromszorosára nőtt az emberek reáljövedelme, (...) viszont azóta gyakorlatilag nem növekedett”, azt nem én vettem át Gyurcsánytól. Bár tegnap ő mondta, Azt az értékelést sem tőle kölcsönöztem, hogy a magyar lakosság többsége (logikusan, mivel a jövedelmek szóródása fölfelé is megnőtt) legalábbis nem él jobban, de inkább rosszabbul él, mint 1989-ben.

Nem állítom, hogy ezeket Gyurcsány vette át tőlem (bár örülnék, ha így volna, és legalább egy politikus nekem köszönhetően észrevette ezeket az ordító tényeket, azazhogy nem „köszönhetően”, ez nem köszönet kérdése). De tőle ilyet a Bárányvakság megírása előtt nem olvastam; és a tényekből levont mostani gazdaságpolitikai következtetései (radikális minimálbér-emelés, egy határig ingyen áram- és vízfogyasztás, a vállalkozásokra parancsolt együttműködés bérügyekben az állammal, vagyonvesztés terhe mellett) számomra ellenszenvesek és riasztóak, főleg a Demokratikus Koalíció eddigi, viszonylag piacpárti politizálása után.

Ez a fordulat is azt bizonyítaná egyébként, hogy a forrás szerénységem, ugyanis Gyurcsány eddig nem mondott ilyeneket, azaz feltételezhetem, hogy először nem sokkal 2015. május 1. előtt gondolkozott el a tényeken, és vonta le belőlük következtetéseit.

A tisztázó rész vége: a Gyurcsány Ferenc beszéde előtti évben többször idéztem ezeket az adatokat, a sorozatban először pontosan tavaly május 1-jén, (itt javítanom kell: nem „csaknem”, hanem több mint háromszorosára nőtt a reáljövedelem 1956 és 1989 között), aztán a V4 Revue-be írt angol cikkemben, legutóbb pedig a Mozgó Világ pódiumbeszélgetésében, amely nyomtatásban már megjelent, hétfőtől online is olvasható lesz. Nincs rá copyrightom, csak mondom, hogy így volt, és teljesen más következtetéseket vontam le a sajnálatos tényekből, mint a politikus az idei majálison.

A két számadat két történetet jelöl. Az egyik az, hogy a létező szocializmus kádárista változata az átlagember szemszögéből nemcsak a többi köztes-európai országhoz, hanem Magyarország következő korszakához viszonyítva is egyértelmű siker volt. A másik az, hogy az 1989 óta eltelt időszak az átlagember számára a megelőző időszakhoz képest, a térséget gondosan figyelőknek pedig az itteni országok többségéhez képest is egyértelmű kudarc. Az „egyértelmű” jelzőt a méretre utaló szó helyett használom, a hatásvadászat elkerülésére.

Nem az én dolgom, hogy aktív politikussal vitakozzam, de magát a tényállítást védenem kell. Bauer Tamás, a kitűnő közgazdász egy Facebook-jegyzetben alapos és jogos kritikát mond az új Gyurcsány-programról, hogy csomagnak ne nevezzem, de előtte magukat az adatokat relativizálja. Engedelmével hosszan idézem:

„Mindjárt a kiindulóponttal baj van. A rendszerváltás első éveiben a reáljövedelmek csökkentek, mert hirtelen csökkent a magyar gazdaság teljesítménye. Zuhanásszerűen csökkent a foglalkoztatás is. Az történt nálunk is, mint a többi, egykori szocialista országban. Elkerülhetetlen következménye volt ez a szocialista tervgazdaság és a KGST összeomlásának. Azután a stabilizáció nyomán, a privatizáció eredményeire támaszkodva elindult – Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában, a balti országokban a kilencvenes évek közepétől, nálunk a Bokros-csomag nyomán a kilencvenes évek végétől – a gazdasági növekedés, a foglalkoztatás lassú, a reáljövedelmek gyorsuló növekedése. Az 1996 és 2006 közötti évtizedben – az egyetlen, 2003-as év kivételével – folyamatos volt a növekedés, az életkörülmények javulása. Az ezredfordulóra a reáljövedelmek elérték az 1990-es szintet, azt követően pedig minden korábbinál magasabb szintre emelkedtek. Csakhogy az Orbán-, a Medgyessy- és az első Gyurcsány-kormány felelőtlen költekezése miatt a második Gyurcsány-kormány 2006-ban súlyos megszorításokra kényszerült, a nemzetközi pénzügyi válság is instabil helyzetben érte a magyar gazdaságot, és így az életszínvonal nem emelkedett tovább, sőt vissza is esett. 2010 óta egy kisebbség életszínvonala látványosan emelkedik, a többségé pedig inkább csökken. Így igaz a dolog, és nem úgy, hogy a rendszerváltás 25 éve nem hozott növekedést a reáljövedelmekben. A sommás huszonötévezést meg kellene hagyni a Fidesznek, LMP-nek, Jobbiknak.

A végén kezdve: az, hogy 2013-ban (ekkori az utolsó KSH-adat) az egy főre jutó reáljövedelem mindössze 5 százalékkal volt nagyobb az 1989.évinél (a parányit fölfelé javító ESA 2010 módszertannal újraszámítva), egy adat. Olyasmi, amit az átlagember a bőrén érez anélkül, hogy átgondolná az elmúlt huszonöt év ingadozásait és az okokat.

Részemről a következtetés éppen hogy nem a három illiberális párt elmúlthuszonötévezésével azonos, hanem olyasmit mondok, amivel, gondolom, Bauer Tamás is egyetért: azt, hogy az elmúlt huszonöt év összegben stagnálást hozott, nem a liberális képviseleti demokrácia és a kapitalizmus okozta, hanem e kettőnek a magyarországi fogyatékos megvalósulása.

Amiben feltehetően nem értünk egyet: a húsz plusz öt év okozta káron belül én sokkal nagyobbnak látom az első húsz év okozta bajok arányát, mint Fidesz-ellenes körökben szokás.

A KSH táblázata szerint az ezredfordulóra az átlagos reáljövedelem nem érte el az 1990-es szintet; hanem először 2002-ben, a nagy kiköltekezés évében haladta meg (és az 1989-es hamis aranyév kiugró adatát még ekkor sem). Ezután valóban volt négy év (2003–6), amikor az átlagmagyar jobban élt, mint 1989-ben, de mint Bauer Tamás is írja, ez „felelőtlen költekezés”-ből eredt. Nem abból, hogy a gazdasági rendszer, mint olyan, jobb avagy hatékonyabb volt, mint az 1990 előtti. Azaz a növekedés nem volt valódi, a 2006-ban kezdődő és a válság idején kényszerűségből súlyosbított megszorításokkal a hazug többlet szűnt meg, majd a válság után nem egy korábbi reális növekedés állt helyre, ami nem volt, hanem a stagnálás (vagy legjobb esetben araszolás) trendje.

A térségbeli összehasonlítás nem pontos. Lengyelországban a fellendülést megalapozó sokkterápia nem a kilencvenes évek közepén, hanem 1990-ben kezdődött, Szlovákiában viszont szintén nem a kilencvenes évek közepén, hanem – az előkészítő ciklus után – lényegében a második Dzurinda-kormány idején, 2002–6-ban indult meg a rohamos felzárkózás. Nem az időpont számít, hanem a következetesség.

Csehország megint más eset: a jó változások mellett náluk is rengeteg bizonytalanság, tévelygés, ingadozás volt, végösszegben nem zárkóztak fel semmivel se gyorsabban, mint Magyarország (azaz lassabban, mint Szlovákia, Lengyelország és a balti államok), csak magasabb szintről indultak.

Magyarországon hiába voltak tisztességes és okos politikusok (köztük gazdaságpolitikusok is), nem volt olyan kormány – Lengyelországgal, Szlovákiával, a balti államokkal ellentétben –, amelynek kellő ereje és szándéka lett volna, hogy a felzárkózás kezdetben fájdalmas és kockázatos útját válassza.

Akiből a szándék nem hiányzott, annak elfogyott az ereje – önhibáján kívül. Akinek volt ereje, az mást akart. Az eredmény a gazdasági stagnálás, vánszorgás volt, a politikában az, hogy dermesztő túlsúlyba kerültek az illiberális erők. Most a 2010 előtti szakaszról beszélek, és a politikai kaszt egészének felelősségéről. Sajnálom, szummában az első húsz év is el lett rontva.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.