Polgárok és árulók

Széky János | 2015. május 8. - 15:12 | Vélemény

A magyar miniszterelnök ismét mondott egy nagyívű beszédet (az íve nagy volt, a tartalma kicsi). A beszéd ezúttal a szabadon választott országgyűlés megalakulásának 25. évfordulóján hangzott el (Magyarországon hivatalosan, bár hazugul, ezt tekintik a kommunista rendszer végpontjának), és ilyen alkalommal Orbán Viktornak sok más témája nem lehetett, mint hogy mérleget készítsen az eltelt 25 évről.

Az nem mondhatta, talán nem is látja (ez nem jóhiszeműség, ellenkezőleg), hogy a mérleg a térséghez képest (is) siralmas, mint azt legutóbb például Tölgyessy Péter fejtette ki. A lényeg a miniszterelnöki beszédben természetesen az volt, hogy messzire jutottunk, de még messzebbre jutottunk volna, ha a komenisták nem akadályoznak.

Itt szeretném felhívni a miniszterelnök híveinek figyelmét, hogy a fordulat óta a legfukarabb számítás szerint is 25 év telt el, és ennek a nagyobbik felében (13 éven át) nem a komenisták, hanem a jobboldaliak (vagy Magyarországon annak nevezett politikusok) kormányoztak, tehát azért, ami van, ők is súlyosan felelősek. Ha erre az a válasz, hogy de azelőtt meg negyven évig dirigáltak a komenisták, és eladósították az országot blablabla, csak azt tudom mondani, hogy Lengyelországban rosszabbak voltak a komenisták, ugyanígy eladósították az országot, a lengyelek mélyebből indultak, előbbre tartanak, és hamarosan még előbbre fognak tartani.

A beszéd fő részével nem fogalkozom, mert időpazarlás volna sokadszor kimutatni, miben hazudik a magyar politikai kaszt és legsikeresebb tagja magának és a választópolgároknak. Most csak a befejezésről lesz szó, abban ugyanis új információk vannak.

„Ma van elegendő felhatalmazásunk, vagyis erőnk ahhoz, hogy valóra váltsuk a polgári Magyarország programját. Húsz év vívódás, egy magyaros, győztes alkotmányos forradalom, öt év elszánt küzdelem, romeltakarítás és alapozás kellett hozzá. A következő három év tétje és feladata, hogy berendezzük a polgári Magyarországot úgy, ahogy azt 25 éve, sőt még előtte közösen megálmodtuk” – mondta Orbán Viktor.

Tehát: 1. polgári Magyarországot akar megvalósítani, 2. ennek most jött el az ideje, 3. a polgári Magyarország olyasmi, amit 1990-ben, sőt előtte közösen megálmodtunk.

Visszafelé: Nem emlékszem, hogy 1990-ben, sőt előtte bármiről közösen álmodtam volna Pintér Sándor rendőrkapitánnyal vagy Szijjártó Péter ált. isk. tanulóval, Kövér Lászlóval, a Hazafias Népfront Ifjúsági Tanácsának tagjával vagy Andy Vajnával, a Rambo III társproducerével. Hanem Orbán Viktor Közép-Európa-kutatóval, aki Soros-ösztöndíjjal a klasszikus liberalizmust és Burke-öt tanulmányozta Oxfordban, biztosan voltak közös álmaim (liberális képviseleti demokrácia, szabad piacgazdaság, oroszokkal való hetyegés nélküli nyugati orientáció), de ezekre meg ő nem emlékszik.

Hogy miért éppen most? Először is mert a negatív kampányok most már nem jönnek be, kell mondani valami pozitívat. Másodszor azért, mert mostanában vannak olyan gazdasági adatok, amiket ha meghosszabbítunk, jobb magyar jövő sejlik fel a 25 éves nettó helybenjárás után. A kormány mint a győzelmi zászlót, úgy lengeti azt az adatot, hogy 2014-ben a magyar GDP-növekedés volt a második legnagyobb az Unióban, és az idén is elég tisztességes marad.

Az MTI harsogva reklámoz minden olyan elemzést, amelyik a puszta számokra ránézve megállapítja, hogy jé, hogy nőnek, az unortodox gazdaságpolitika ezek szerint bevált.

Nem részesült ennyire hangos és lelkes fogadtatásban például az Európai Bizottság mellett működő stáb jelentése idén márciusban, amely szerint a külső eladósodás továbbra is „bizonytalan szinten” van, a finanszírozási oldal „szerkezetileg romlik” (apad a nettó külföldi tőkebefektetés), az államadósság továbbra is nagy, és még nőni fog, a közmunkaprogram csupán a szociális juttatások kiváltásának egy módja, és eltorzítja a munkapiacot, az adórendszer rossz stb. stb. A növekedési kiugrást egyszeri tényezők okozzák, mint az uniós pénzek fokozott felszívása, a hiteltámogatási konstrukciók és a rezsicsökkentés, ezek azonban múló hatásúak, és a növekedés lankadni fog. A trend, vagyis Magyarország lemaradása a térség országaitól, folytatódik.

Persze akármilyen a gazdasági helyzet, boldog lennék, ha Orbán csakugyan a polgári Magyarországot akarná megvalósítani, ez alighanem a gazdasági szárnyalást is magával hozná, Csak az a kérdés (a harmadik), hogy mit ért ezen a kifejezésen, egyáltalán, a „polgár” fogalmán. S ebből következik egy negyedik kérdés is, de arról később.

Mert a mostani rendszer sikeremberei – Kövér, Pintér, Szijjártó, Vajna, Habony, Mészáros Lőrinc, Rogán, Tiborcz és még mások – nem rémlenek követhető polgári szerepmodellnek, az ugyanis egy teljes középosztály számára nem lehet cél, hogy ilyen vagy olyan módon jóba' legyenek Orbán Viktorral, és ezáltal garantáltan hatalmi pozícióba kerüljenek, vagy dőljenek hozzájuk a forintmilliárdok, vagy mindkettő.

Ami a közép számára úgy-ahogy követhető út lenne, az olyasmi, hogy ha az ember a híres magyar jóléti kényeztetésre pályázó terroristajelölteket lát a nyomor vagy polgárháború elől menekülőkben, gyűlöli a komenistákat, drukkol Putyinnak, szereti a halálbüntetést és vasárnap pláza helyett templomba megy, akkor becsületes, keresztény polgári magyarnak minősül, és jogosult az olyan üveggyöngyökre, mint a rezsicsökkentés vagy az „adósmentés”. A kettő között van még egy szint: ha az ember jól viseli magát, de nem magával Orbán Viktorral van jóba', csak a helyi fideszes kisistenekkel, akkor milliárdokat ugyan nem kap, de milliók csurranhatnak, lásd uniós támogatás, trafikengedély.

Mindez azonban elég érdes felületen érintkezik a „polgár” általánosan elfogadott definíciójával. Aki az Értelmező kéziszótár szerint: „Műveltség, (szak) tudása vagy tulajdona révén sorsát önállóan irányítani képes állampolgár.” Ezt neveztem a Bárányvakságban prózaibban autonóm középosztálybeli létnek. A műveltség, szaktudás vagy tulajdon révén élvezett önállóság, ugye, nem az, hogy ha valaki jóba' van a Főnökkel, akkor milliárdokat kap, a helyi kisisten vagy annak rokona., cimborája, akkor milliókat, ha pedig rendesen viseli magát és nem pofázik, akkor az állam gondoskodik róla, hogy ne legyen szegényebb, mint régen volt.

A negyedik kérdés tehát, ami ebből következik: Ha Orbán mégis ezt gondolja polgárságnak, honnan a fenéből veszi a fogalmat? Itt be lehetne fejezni egy olcsó poénnal, miszerint kit érdekel, úgyse gondolja soha komolyan, amit mond. Pedig dehogynem. Nincs olyan politikus, aki nem gondolja komolyan a saját fogalmait, különben moccanni se tudna, az emberi agy képtelen olyan módszeres behelyettesítésre, mint hogy „polgáron” bizonyos esetekben haver, máskor üzletfél, megint máskor stróman, hűbéres vagy engedelmes, gombnyomásra gyűlölködő tökfej értendő.

Orbán igenis meg van győződve róla, hogy olyan a polgár, amilyennek ő gondolja. Hogy honnan veszi? Azt maga mondta egy 1988-as interjúban, hogy a családból, a faluból nem hozott magával polgári hagyományt. Gimnazista korában megismerkedett ilyen hátterű kortársaival, de ez nem látszik túl erős hatásnak. A Bibó Szakkollégium kollektivista légkörében sem biztos, hogy a sors önálló irányításának fontossága rögzült benne. Oxfordból hamar hazajött, mert nem akart kimaradni a rendszerváltásból. Utána pedig gyakorlati politizálással foglalkozott, nem látni jelét, hogy ráért volna ideológiai művelődésre.

Úgyhogy nagyjából megvan a válasz: a „polgár” fogalmát részben egy elméletileg nem túl elmélyült reklámszakembertől, Wermer Andrástól kapta (úgy, hogy abba bármi belefért), részben magukat polgárinak nevező értelmiségiektől és tisztviselőktől, Lánczi Andrástól Schmidt Máriáig, Jókai Annától G. Fodor Gáborig, a Professzorok Batthyány Körétől a Szövetség a Nemzetért Polgári Körig, akiknek és amelyeknek a polgári lét azt jelentette, hogy jóba' vannak politikailag erős egyénekkel és csoportokkal, és ezért sok pénzt kapnak az államtól.

Ha a legfelső pénzcsapnál lévő embert Orbán Viktornak hívják, akkor hogyan lehet egy ideológusnak jóba' lenni vele? Úgy, hogy megmagyarázzák neki, mennyire igaza van, és hogy a „polgár” lényegében azt jelenti: „aki utálja a komenistákat, és ezért pénzt kap az Orbán vezette kormányzattól”.

Ennek megfelelően olyan tanácsokat kell adni neki, amelyeket szívesen hall. Amennyiben az ilyen tanácsok nyomán megtett intézkedések szűkítik a művelt, szaktudással és tulajdonnal bíró emberek körét, és megszüntetik az önállóságukat, annyi baj legyen.

Talán látszik, hogy most nem Orbánt szidom. Ő csak tökéletesen alkalmazkodik, így lett példátlanul sikeres a magyar politikai ökoszisztémában. Akik viszont busás jövedelemért kamu ideológiával etetik, azok árulók. A polgárság – és általában a középosztály – árulói.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.