Robimír Fičiar, sajtó, szabadság

Annyira rákészült a diktátorgyülekezet némileg higított kemény magjának végignyelvezésére (tán még a Lenin összest is átolvasta éjszakánként vöröslő, duzzadó, sőt habzó szemekkel bemelegítésként), hogy mire elindult, meg is szüntette egy neki nem tetsző lap akkreditációját.

Úri – pardonyka, elvtársi – passzióból. Mert az ő elvtársainak korában volt igazán módi a sajtó regulázása. Pedig azt a sajtót nem is nagyon kellett regulázni...

Történt ugyanis, hogy a Denník N Shooty-matricákat csomagolt a laphoz. Azok pedig Ficot ekézték a szlovákiai korrupció miatt. Okkal, tegyük hozzá, különben nem volna Váhostav nevű affér, CT nevű botrány, Pellegrini sem traktorozna, nem kellett volna pillanatok alatt odébb állnia Pavlis gazdasági miniszternek és sorolhatnánk... Erre föl Fico átvedlett Mečiarba, oszt foga fehérjét (az árnyalatban kételkedem) kimutatván kormányával és szóvivőivel egyetemben úgy döntött, ezentúl nem informálja – a sajtótörvény értelmezését hagyjuk meg most másoknak – az ország lakosságát az ország kormányának az ország által fizetett és az ország számára elszámolandó dolgairól. (Gyengébbek kedvéért itt: ország = emberek.) Mármint az adott sajtótermék által. Akkor sem, ha az ország lakossága a szabad termékválasztás (értsd pl. piac, de az nála szitokszó) és a véleményszabadság jegyében épp azt a sajtóterméket választja. A saját pénzéből.

Hát izé, Robertko, azaz I. Vladimír nyomdokain már Robimír visszatért a jó öreg stratégiához. De akkor ezek szerint az első, újságírókat hiénázó korszaka utáni cukiságkommunikáció jegyében történt minden bájolgása csakis szemenszedett és arcpirító képmutatás és hazugság volt. Nem mintha nem tudnánk, hogy Fičiar folyamatosabban és nagyobb „vízhozammal” hazudik, mint a zsebünkből költségvetésbe áramoltatott, s onnan offshore zsebekbe csorgatott stex.

Robimír Fičiar pedig azt hiszi, ettől ő a menő izomcsávó. Pedig nem az erejét fitogtatja. Egy igazán erős államférfi 1. tud mosolyogni saját hibáin, 2. tanul a kritikából, 3. nem él vissza – ily kicsinyes módon sem – a hatalmával.

Nála persze ezzel szemben a „nem mond igazat” mostantól lerövidül „nem mond”-ra.

Eláruljam, miért?

Mert megteheti.

Eláruljam, miért teheti meg?

Mert nektek mindegy.

Pedig a halottnak sem lehet mindegy!

Apropó:

Én nem tudom, milyen fogalma lehetett a napokban orrba-szájba koszorúzott szovjet katonáknak a sajtó szabadságáról. Valószínűleg nem sok. Az viszont tény, hogy akik katonaként a fasizmus / nácizmus elleni harcban meghaltak, azok nagy százaléka abban a tudatban halt meg, hogy valamiféle szabadságért teszi.
A szabadságnak pedig a sajtó szabadsága nem egy kicsinyes, elhanyagolható részecskéje, amely nélkül el lehet tengődni (fő, hogy Hitler legyőzetett), hanem lényegi momentuma, sőt egyik fokmérője.

Aki pedig ezt – ha már nincs annyi „bölcsész jellegű” műveltsége (valójában iskolai tananyag a műfajelmélet ide eső szegmense, nem kell hozzá külön diploma), hogy ismerje a karikatúra fogalmát – nem érti, nem akarja érteni, az ne koszorúzza olyan emberek sírjait, akiket ugyan a történelem iróniájából egy másik tömeggyilkos vezetett, ám mégiscsak az életüket adták mások szabadságáért, szabad életéért. Akiket felszabadítóként ismer a történelem.

Mert nem illik.

Ja, és mert szégyentelen disznóság!