Az nem úgy van 6. - Multikulturalizmus és nacionalizmus

Orbán Viktornak most az egyszer igaza van, legalább részben (a fontosabbik részben). Sőt Deutsch Tamásnak is.

Strasbourgi sajtóértekezletén Orbán kijelentette: „mi sohasem voltunk multikulturális társadalom, mi sohasem fogadtunk be a gyarmatainkról érkezett bevándorlókat”. Deutsch meg azt írta a Facebookon: „Drágáim, a multikulturalizmusnak (...) pontosan annyi köze van az európai és így a magyar történelmen is végighúzódó kulturális különbségekhez (ami a viselkedésben, a nyelvben, a szokásokban, az öltözködésben, a hitvilágban, a szociális struktúrában, a nemzeti- és etnikai hovatartozásban nyilvánult meg), mint Gizikének a gőzekéhez. Évezredes történelme során sem Európa, sem Magyarország nem volt multikulti. A multikulturalizmus ideológiája egy alig néhány évtizedes találmány, és éppen manapság bukik meg látványosan”.

Mindkettejük nyilatkozatát felháborodás és gúnyözön fogadta itthon. Szó se róla, nehéz elfogadni bármilyen szövegüket. Orbán ugyanis döbbenetes gátlástalansággal ontja az Európába nem illő, oroszos bunkóságokat az illiberális állam dicséretétől a halálbüntetés „megvitatásának javaslatáig” (a gyengébbek kedvéért: Oroszország az a hely, ahol a halálbüntetés státusza vitatott: az ottani alkotmánybíróság döntése nyomán szüneteltetik az alkalmazását, de attól még benne van a büntetőtörvénykönyvben), Deutschnak pedig alapstílusa az ordenáré nyegleség. De attól még a mostani kijelentéseik pontosak (illetve Orbán kijelentésének csak az első fele).

Bár a hazai liberális és baloldali közvélemény feltételezi, hogy Orbán ezzel a mondásával is tabut sértett, nem így van. Angela Merkel, akinél kevés európaibb politikust ismerek, 2010 októberében a multikulturális társadalom felépítésének „teljes kudarcáról” beszélt. Néhány hónappal később ugyanígy fogalmazott Nicolas Sarkozy akkori francia elnök. (Aki, ha csak az eredet számítana, és a szó nem mást jelentene, maga volna a megtestesült multikulturalizmus a magyar nemesi származású apjával, félig görög szefárd zsidó, félig savoyai francia katolikus anyjával).

Nagyjából ugyanekkor, első miniszterelnöki beszédében David Cameron is kirohant az „állami multikulturalizmus tana” ellen. Azt fejtegette, hogy az előző, munkáspárti brit kormányok elkülönült létezésre ösztönözték a különböző kultúrákat ahelyett, hogy arra biztatták volna őket: különbségeik megtartásával vallják magukat britnek vagy például londoninak. Azaz állampolgárként a nemzeti vagy helyi azonosságtudatuk legyen számukra fontosabb, mint, mondjuk, a szalafi muszlim ideológia.

Cameron az effajta multikulturalizmust a terrorveszély miatt is rossznak tartotta: ha az állam – „semleges” türelemmel – úgy támogatja az egyes, főleg vallási kisebbségeket, hogy nem várja el tőlük bizonyos közös értékek elfogadását, akkor csak a szélsőségek megerősödésének kedvez. Orbán mostani érvelése, ami a Nemzeti konzultáció gonosz kérdéseiben öltött formát, feltűnően hasonlít ehhez a gondolatmenethez, azzal a súlyos különbséggel, hogy a magyar miniszterelnök nem a valóságról beszél, mivel Magyarországon se most nincs a nagy-britanniaihoz fogható muszlim kisebbség, se a jövőben nem lesz, nem lévén célország az Észak-Afrikából vagy Dél-Ázsiából érkező muszlim bevándorlók számára.

Hogy mik azok a közös értékek? Cameron így foglalja össze: „Szólásszabadság. Vallásszabadság. Demokrácia. Joguralom. Egyenlő jogok, tekintet nélkül rasszra, nemre, szexuális irányultságra.” Az igazán liberális ország – véli a konzervatív brit miniszterelnök – „azt mondja polgárainak: Ez határoz meg bennünket mint társadalmat. Idetartozni annyi, mint hinni ezekben a dolgokban.”

Mindebből kiderül, hogy az állami politikává tett multikulturalizmus elvetése megfér a liberális elvekkel (de az is kiderül, hogy ha a Fidesz angliai bevándorlók szektája volna, és Cameron ismerné a hitelveit, nem feltétlenül támogatná, vagy tartaná vezetőit jó brit polgároknak).

A kérdés tehát, amely az európai liberális jobboldalt (ebbe a Fidesz nem tartozik bele) szembefordítja a baloldallal, a következő: Jár-e ugyanolyan liberális állami bánásmód, járnak-e ugyanazok a (szabadság)jogok azoknak a közösségeknek is, amelyek nyíltan megtagadják a szabadság nyugati alapelveit?

A konzervatív liberális válasz erre az, hogy nem. A baloldali pedig az, hogy igen; ha e közösségek valamelyik tagja bűncselekményt követ el, őt az állam mindenkire vonatkozó törvényei szerint kell büntetni. Mire a konzervatív liberális válasz az, hogy akkor már késő. A multikulturalizmus liberális kritikájának a lényege az, hogy a megkülönböztetés tilalmát, az egyéni szabadságot – és ami hozzátartozik: a vallásszabadságot – úgy is fenn lehet tartani, ha ezt a türelmet, sőt támogatást nem terjesztjük ki a Nyugaton egyetemesen elfogadott szabadságjogokat támadó vallási-kulturális közösségekre.

A konfliktus közvetlen forrása az, hogy míg a nyugati országokban az írott alkotmányokban vagy az alkotmányos normák rendszerében a felvilágosodás és a 19–20. századi emancipációs harcok eredményei tükröződnek, a multikulturális politika miatt zártnak megmaradó vallási közösségek történetéből mindezek kimaradtak. A vallások egyenjogúsága szinte mindenütt alkotmányos elv, de a nem-nyugati hagyományoké nem, amennyiben alapjogokat tagadnak – ilyen hagyomány a merev, patriarchális családmodell és az önbíráskodás, a hitet sértő véleménynyilvánítás halálbüntetéssel való megtorlása (Charlie Hebdo) vagy a becsületgyilkosság.

A konfliktus közvetett forrása az, hogy a multikulturalizmus elvét nem Európában és nem Európára találták ki. Az itteni baloldal politikájában az amerikai szerzőket olvasó nyugat-európai akadémikus értelmiség közvetítésével gyökeresedett meg; mint politikai elv viszont Észak-Amerikában született, miután felbomlott a „fehér-angolszász-protestáns” hegemónia rendszere, megválasztották elnöknek az ír bevándorlók katolikus ivadékát, a feketék politikailag emancipálódtak, majd hamarosan a spanyol-amerikai származásúakra, az ázsiaiakra és az őslakosokra is kiterjedt a pozitív megkülönböztetés.

A cél tehát egyrészt az volna, hogy az elnyomás és diszkrimináció évszázadai után igazságot szolgáltassanak az őslakosoknak, másrészt megszüntetni azt az igazságtalanságot, hogy van egy kitüntetett bevándorlási hullám (-sorozat), amelynek a leszármazottai többletjogokat élveznek, és amelynek a kultúrájához a később érkezőknek a saját kultúrájuk feladásával asszimilálódni kell.

A multikulturalizmus azonban először Kanadában lett állami politika. Ez az ország abban hasonlít az Egyesült Államokhoz, hogy a lakosság óriási többségének ősei valamilyen bevándorlási hullámmal érkeztek az Óvilágból. Abban különbözik, hogy a feketék ügye nem volt központi fontosságú társadalmi-politikai viszályforrás. De abban is különbözik, hogy eleve két, egymással is küzdő kivételezett kultúra volt, az angol- és a franciaajkúaké. Továbbá: Kanada azon kevés ország közé tartozik, amelyik saját érdekében ösztönzi a bevándorlást, a gazdasági növekedéshez, valamint a bőkezű jóléti rendszer fenntartásához ugyanis szükség van a viszonylag fiatal, munkaképes emberek tömegeinek érkezésére (és tudnak is munkát adni nekik).

Így hát a kanadaiak már 1982-ben alkotmányba foglalták a multikulturalizmus elvét, majd 1988-ban törvényt is hoztak a multikulturalizmusról. Ez többek közt a nemzeti identitás részének tartja a kanadai társadalom rasszok szerinti és kulturális sokféleségét, elismeri a különböző kulturális örökségek „megőrzésének, erősítésének és terjesztésének” szabadságát; a két hivatalos nyelv státuszának erősítése mellett pedig támogatja a többi nyelv megőrzését és ápolását.

De bármilyen igazságos és vonzó ez a modell, Nyugat-Európában nem alkalmazható. Nincs akkora terület és nincs annyi természeti erőforrás, hogy az lehetővé tenné a gazdaság extenzív növekedését. Földrajzi okokból könnyebb bejutni, így a bevándorlási nyomás erősebb, mint a gazdaság szívóhatása. A menekültek és az illegális bevándorlók aránya sokkal nagyobb, mint Kanadában. (Ott 9% a menekült, és az összes „elveszett” illegális bevándorló becsült száma kisebb, mint az átlagos évi bevándorló-létszám egyhatoda, míg 2012-ben az Európai Unióba érkező bevándorlóknak több mint a fele illegálisan jött, és a menedékjogért folyamodók aránya az összes érkező egyharmadát is elérheti.).

Az Európai Uniónak nincs közös migrációs politikája, a döntés tagállami hatáskörbe tartozik, viszont általában hiányoznak azok a programok, amelyekkel például a sokkal jobb helyzetben lévő Kanada szűri a nem menekült bevándorlókat, előnyben részesíti a képzetteket és a befektetőket (nem olajsejkekről és orosz mágnásokról van szó).

Nem utolsó sorban pedig a nyugat-európai országokban a többség „őslakos”, és a földrészen kívülről jött bevándorlók, illetve leszármazottaik vannak kisebbségben. Amikor tehát a nyugat-európai baloldal mint eszményi modellt átvette a multikulturalizmust, csak úgy tehette állami politikává, ha Észak-Amerikával ellentétben nem fölértékelte az őslakos kulturát, hanem viszonylagosan leértékelte az összes többihez – a nem európai, most fölértékelt kultúrákhoz – képest.

Azonkívül viszonylag új bevándorlóközösségekre kellett osztania az addig, hagyományosan elnyomott kisebbségek szerepét. Az ellentmondást csak úgy oldhatta föl, ha a bevándorlóközösségek kulturális emancipációját a gyarmatosítás bűnének jóvátételével indokolta.

Ez azonban csak hézagosan fedi a valóságot (ahogy Orbán kijelentésének második, gyarmatosításra vonatkozó fele is), mivel a küldő országok egy része sohasem volt európai gyarmat (Törökország, Afganisztán), vagy csak rövid ideig népszövetségi „mandátum” (Irak, Szíria). A skandináv ország gyarmatosítói múltja minimális, Németországé távoli, és például Hollandiában a fő gondot a marokkói muszlimok beilleszkedési zavarai jelentették, márpedig Marokkó francia fennhatóság alatt volt egykoron.

A történelmi jóvátétel vagy vezeklés ideológiája – és a tárgyismeret hiánya – minden kulturális kritikát megakadályozott, úgyhogy Nyugat-Európa lényegében csak 2001. szeptember 11. után ébredt rá, hogy mindaddig vak volt a radikális iszlámista behatolásra és annak vahhabita (szaúdi „civil”) finanszírozására. Egyáltalán arra, hogy a radikális iszlámizmus létezik. Ekkor azonban már késő volt. Ide vezetett az, hogy egy vonzó, a maga helyén igazságos elméleti-politikai konstrukciót a valóságos helyzet felmérése nélkül, más viszonyok közé próbáltak áterőszakolni.

Még egyszer: mindez nem jelenti, hogy ne legyen vallásszabadság, és ne legyen mindenkinek egyenlő joga kulturális hagyományainak ápolásához. De az egyenlő jogok felszámolására törekvő ideológiáknak és kulturális hagyományoknak ne legyenek egyenlő jogaik.

A magyarországi liberális közvélemény nem tudott elvonatkoztatni a kormány roppant hangerejű, hazug és aljas bevándorló-ellenes kampányától, és a multikulturalizmusról tett kijelentéseket ennek folytatásaként fogta fel. A válaszok általában arról szóltak, hogy Magyarország sohasem volt etnikailag homogén (sőt a 18–19. században a magyar etnikum kisebbségben volt), szinte senkinek nincsenek csak magyar ősei, a felmenők szláv, német, román (olasz, francia, angol stb.) neveket viseltek. Ezt akarják letagadni – vagy ezt nem tudják – Orbánék?

Nem, nem ezt akarják letagadni. Az etnikai sokféleség nem multikulturalizmus. A multikulturalizmus ideológia és állami politika, s mint Deutsch helyesen mondja, csak néhány évtizede dolgozták ki. Egy válasz az etnikai sokféleségre mint létező társadalmi állapotra.

A magyar „társadalom” pedig, mint Orbán mondja, sohasem volt multikulturális. Egyrészt mert a társadalom nem lehet multikulturális, csak az állami politikában és jogrendszerben érvényesülhet a multikulturalizmus. Másrészt mert a magyar állam politikája sohasem volt multikulturális. Amikor a legnagyobb volt az etnikai sokféleség – a 18–19. században –, az akkor még nem létező multikulturalizmus elveivel éppen ellentétesen hatott az állami politika. (Korábban az erdélyi „három nemzet” valójában három rend volt, és a magyar kulturális hegemóniát soha semmi nem kérdőjelezte meg, ahogy aztán a román többség korában sem.)

A bevándorlók – a 18. században betelepített németeket, szlovákokat és még néhány kisebb csoportot, de közülük is inkább az alacsony társadalmi státuszúakat, magyarán a parasztokat kivéve – gyorsan elmagyarosodtak.

Az egyik legolvasottabb magyar regényt egy német, a másikat egy osztrák-zsidó származású ember írta, ám feltételezhető kulturális hagyományuknak az Egri csillagokban vagy A Pál utcai fiúkban nyoma sincs, ahogy Petőfi költészetében sem a szlovák néphagyománynak. Herczeg Ferencnek, a hivatalos Magyarország első számú írójának német volt az anyanyelve, Tormay Cécile, a mai magyar nacionalisták egyik legfőbb bálványa mindkét ágon német ősöktől származott. A német bevonuláskor a verseci szerb-német Dimitrije Sztojakovics (a Franz Herzog néven anyakönyvezett író földije) lett a miniszterelnök, októberben pedig az örmény-német-magyar-szlovák-ruszin Szálasi Ferenc a nemzetvezető.

A későbbi trianoni területen nemcsak a zsidók, de a német, szlovák, román, délszláv eredetűek is gyorsan asszimilálódtak, nyelvileg és kulturálisan egyaránt. (Ahogy a sokat emlegetett Árpád-kori bevándorlók, a kunok, egyéb keleti néptöredékek vagy az újlatin származásúak is kevés nyelvi vagy kulturális nyomot hagytak maguk után.)

Aki azt képzeli, hogy a mai magyar kultúra valahogyan az egymás mellett virágzó kultúrák egymásra hatásából jött létre, vágygondolkodás áldozata. A magyar volt az uralkodó kultúra, és ugyanúgy magába olvasztotta a bevándorlók kultúráját, mint Amerikában, az „olvasztótégely” korában a fehér-angolszász-protestáns kultúra a többit – aki meg nem akart beolvadni, az megmaradt másodrendűnek, ha pedig a peremeken élő helyi – nem magyar – többségi nemzetiségekhez tartozott, számolnia kellett az asszimilációs szándékkal. Nem mintha az akkori magyar uralkodó réteg nacionalistább vagy türelmetlenebb lett volna a korszak nyugati nemzeteinél, csak éppen akkoriban ez volt a norma. Nem a multikulturalizmus.

Amúgy az 1989 utáni uralkodó kaszt sem túlzottan multikulturális hajlamú, nagyon kevesen tudnak elszakadni a sérelmi nacionalizmustól, és elképzelni sem lehet például olyan Magyarország-történelmi összefoglalást, amelyben a nemzetiségek a számarányukat akár csak megközelítő terjedelmet kapnának. Mások a reflexeink.

Pedig ha a liberális véleménymondók egy pillanatra nyugalmat parancsolnának magukra, és hideg fejjel hallgatnák a politikusok szövegeit, volnának szellemi fegyvereik ahhoz, hogy szembeszálljanak a – korántsem egyetemesen elfogadott – multikulturális dogma kétségbe vonásánál sokkal veszélyesebb ideológiával: a magyar paranoid sérelmi nacionalizmussal.

Volt még egy oka annak, hogy a kanadaiak alkotmányba emelték a multikulturalizmus elvét. Az angol- és franciaajkú liberálisok összefogásával így lehetett valamennyire közömbösíteni a québeci francia sérelmi nacionalizmust, amely széthullással fenyegette a föderációt. Ez a nacionalizmus több dologban emlékeztet a szlovákra: ha egy nép, amely egy nagyobb államban kisebbség (volt), a maga területén többségbe kerül, „nemzetpolitikájában” hajlamos megtorolni a sérelmeit.

A nyolcvanas évekig Kanada kínosan ügyelt a kétnyelvűségre, ott is kétnyelvű feliratok voltak, ahol alig éltek franciák. Amióta a nacionalista irányzat kerekedett felül Québecben, módszeresen szorítja vissza az angol nyelv használatát. Közben Kanada egésze a multikuluralizmusára büszkén, azaz egészségesen nacionalista.

Orbán mintha a québeci álláspontot venné fel: úgy viszonyul az Európai Unióhoz és a honi liberálisokhoz (akik értelmezésében az EU és egyáltalán a Nyugat nemzetekfölötti érdekeit kéviselik a nemzeti érdekekkel szemben), ahogy a québeci nacionalisták Kanadához és a helyi anglofónokhoz.

Magyarország nem volt soha multikulturális, de egy bizonyos értelemben lehetne: ha a liberális véleményformálók nem a minden bevándorló, minden muszlim vagy minden nem magyar iránti toleranciát követelnék meg az uralkodó kaszttól, hanem a minden itt élő vagy minden magyar – és a magyarokkal együtt élő népek iránti toleranciát. Hozzátartozna annak a tudomásulvétele, hogy a magyarok – határon innen és túl – sokfélék, és nem a felmenőik etnikai hovatartozása, hanem másféle helyzetük, másféle kulturális érintkezéseik miatt.

Megkövetelhetnénk, hogy az uralkodó kaszt ne akarjon minden magyart olyanná tenni, amilyennek a magyart képzeli; hogy Orbán ne kezdjen „mi magyarok”-kal mondatot, mert fogalma se lehet minden magyar gondolkodásáról. (És bőséges bizonyítékok szerint nincs is.) Ez lehetne az első lépés az egészséges, nem paranoid magyar nacionalizmus felé.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.

Előzmények: Az nem úgy van – Bevezető; Az nem úgy van 1. - Mik azok a fékek és ellensúlyok?; Az nem úgy van 2. - Egyéni jogok és intézmények; Az nem úgy van 3. - Választások. Az nem úgy van 4. - Korrupció és antikorrupció. Az nem úgy van 5. - Az elvhűség haszna.