A Fidesz cukiságkampánya

Széky János | 2015. május 30. - 20:32 | Vélemény

Aki felnőtt fejjel már médiafogyasztó volt a Kádár-korban, és nem szerette, az jól emlékezhet rá, mi volt az akkori politikai közbeszéd legidegesítőbb sajátossága. Nem a marxizmus-leninizmus, mert hivatalos alkalmakon kívül nemigen használták a szakkifejezéseit. Az osztályharc, a „reakció” szidalmazása már kiment a divatból, a diktatúra nem szerette annak nevezni magát, még proletárdiktatúrának sem.

A legidegesítőbb sajátosság a mindent elárasztó, emberbaráti gügyögés volt, ami úgy viszonyult a valósághoz, mint étolajhoz a teflon.

Hogy is volt akkoriban, mondjuk 1983 tájékán? A világot nem hagyta nyugton aludni a nukleáris megsemmisülés réme, és valóban előfordult, hogy egyetlen ember lélekjelenléte mentette meg. Hozzá voltunk láncolva egy zsarnoki, jövőtlen birodalomhoz. A Nyugat utolérésének és elhagyásának álmáról még a kommunista vezetők is lemondtak, próbáltak kétségbeesetten kapaszkodni, hogy ne maradjunk le még jobban, az se ment. Csökkentek a reálbérek. 1953 óta először növekedett a szegénység. Államadósságunk az égben. Egypártrendszer volt, nem volt szólásszabadság, vallásszabadság, a Vasfüggönyön való átjutáshoz több hónapos hivatali procedúra, kismillió igazolás kellett, és nem is mindenkit engedtek „ki”.

És közben mit hallottunk a rádióból, tévéből napi rendszerességgel?
„Vannak még problémák, de csak egy kicsit több odafigyelésre volna szükség, sok mindent meg lehetne oldani.”

Ettől az „odafigyelés”-től már akkor kiütést kaptam. Azt jelentette, hogy az egész – az egypártrendszerű diktatúra, az államszocializmus, a szovjet függés – rendben van, sőt nem is lehetne jobb. A baj „az emberkék” fejében van (ez a hatalom alacsonyabb szintű részeseinek volt kedvenc szavajárása, megyei KISZ-titkártól lefelé; számomra szintén allergén). Az a baj, hogy „nem figyelnek oda”az emberkék, nem elég rendesek. Vagy pontosabban: nem tudják elég jól, hogyan kell rendesnek lenni, de mi majd ráneveljük őket, mert mi tudjuk.

Tegnap azt mondta Magyarország miniszterelnöke: „Az elmúlt öt évben a kormányzás kulcsszava az erő volt. (...) Mostantól a kormányzás kulcsa a figyelem. Odafigyelés az emberekre, odafigyelés a mindennapi életre. Ne tévedjünk el, ez talán még nehezebb munka lesz. ”

Még jó, hogy nem az emberkékre. Kár, hogy nem jutott eszembe szelfit csinálni magamról, milyen képet vághattam, amikor olvastam.

Mi ez a nyolcvanasévek-revival? Honnan ugranak be Orbán Viktornak az akkori politikai „kenyérszöveg” kulcsszavai? A válasz egyszerű. A nyolcvanas évek közepe volt az utolsó időszak, amikor Orbánnak elsődleges élményei voltak a politikán kívüli valóságról. Ezért is beszélt tegnap arról, hogy „harminc éve” mit „gondoltunk”. Arra emlékszik, hogy amikor még ő is egyszerű, politikán és hatalmi szférán kívüli magyar állampolgár volt, az egyszerű, politikán és hatalmi szférán kívüli magyar állampolgárok ezt szerették hallani. Lényegében minden, amit mond, az 1989 előtti magyar kádárista közemberre van kalibrálva.

Erről beszél akkor is, amikor azt mondja: „eljött az ideje, hogy megvalósítsuk közös célunkat, a polgári berendezkedést”. Arra, hogy mit is jelent a „polgári berendezkedés” a demokratikus többpártrendszeren, a piacgazdaságon és az oroszok távozásán kívül – mely három feltétel ezek szerint harminc éven át nem elegendő hozzá (és különben is, jobb nem piszkálni, hogy politikájának alapeleme az 1988 utáni hármas átmenet valamelyes visszafordítása) – csak hosszas szónoki kacskaringók után válaszol.

„A polgári berendezkedés azt jelenti, hogy a politika nem odafönt történik, messzi, elvont ideák és mégoly fontos makromutatók világában, hanem bekopog az emberekhez, és az ő gondjaikra keresi a választ. (…) A polgári kormányzás azt jelenti, hogy a munkába igyekvő, bérből és fizetésből élő emberek számára akarjuk otthonosan berendezni az országot. Most az a feladat következik, hogy kényelmesebb és jólesőbb életkörülményeket teremtsünk azok számára, akik munkából élnek, és így akarnak egyről a kettőre jutni.”

Javítani az igyekvő kisemberek, a bérből és fizetésből élők életkörülményeit, tekintet nélkül a makrogazdasági mutatókra. Egy gondoskodó, erős, de odafigyelő párt vezetésével. Pontosan ezt mondták a nyolcvanas évek közepén a Magyar Szocialista Munkásárt, a Kommunista Ifjúság Szövetség, a Hazafias Népfront kongresszusain, csak nem polgárinak nevezték.

Rengetegen gúnyolódnak Vona Gábor cukiságkampányán, és folyton új adatok kerülnek elő arról, hogy miközben Vona „középre mozdul”, és „néppártot” csinálna a Jobbikból, a párt derékhada milyen borzalmas dolgokat mond, vagy mondott nem is oly régen.

Pedig nagyobb baj az, hogy a közép, ahová Vona mozdulna, ugyanaz, amit Orbán polgárinak nevez vagy képzel: egy harminc évvel ezelőtti, kisvárosi KISZ-titkár álma a népi demokratikus, emberbarátian államszocialista Magyarországról, az igyekvő kisemberek paradicsomáról, ahol megleckéztetjük a gonosz tőkét, belügyeinkbe való beavatkozásként visszautasítjuk ha a szabadságjogokra figyelmeztetnek (vannak persze keresztény konzervatív barátaink Nyugaton. főleg Bajorországban, akiknek jók vagyunk így is). Ahol Moszkvával a rossz történelmi tapasztalatok és az orosz gazdaság zsákutcássága ellenére szoros gazdasági kapcsolatokat tartunk fenn, mert „ez népünk érdeke”. És ahol mindenki tudja, hogyan kell rendesnek lenni, de ha nem tudná, mi majd ráneveljük.

Ez ma, 2015-ben a magyar közép, nem más. Persze sokkal könnyebb Vonán gúnyolódni, és hajtogatni, hogy a „nácizmus” mégiscsak rosszabb. Csak hát az országot nem a szélsőség, hanem a létező politikai közép gebeszti meg.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.

Címkék: Orbán-kormány