Kiábrándultság, reményvesztés, közöny, vízözön

Ardamica Zorán | 2015. május 31. - 19:41 | Vélemény

(Most tekintsünk el egy pillanatra attól, hogy Szlovákiában Robert Fico kormánya nem célzottan a rászoruló rétegek érdekében cselekszik, hanem evidensen a szavazatszerzést tartja szem előtt, s hogy az intézkedései nem tekinthetők maradéktalanul szociálisnak.

Legyen itt a jobboldali amolyan durván általánosító gyűjtőfogalom a szlovákiai, mára nagyrészt szintén kétpólusúvá vált politikai spektrum egyik oldalának jelölésére – hiszen e helyütt nem a fogalomdefiníció a cél, s mivel a bal–jobb tengelyen ebben az országban egyik oldalon csakis a Smer áll, más balos vagy ahhoz közeli értékrendű párt, ha létezik is papíron, nem rendelkezik releváns politikai súllyal. Emiatt aztán a nép szótárában mindenki jobbos, aki ellenzéki. Noha ez a leegyszerűsítés elméletben nettó baromság, attól még a nép nem feltétlen oktalanul látja ilyennek a felállást, de ebbe már tényleg nem mehetünk bele ekkora terjedelemben...)

Az teljesen rendben lévőnek található, ha egy-egy baloldali meggyőződésű személy, illetve egy ország baloldali meggyőződésű lakosai kvittelik, amikor a kormány szociális intézkedések csomagjával próbálja segíteni az arra rászoruló társadalmi csoportokat.

Az szintúgy teljesen rendben lévőnek található, ha egy-egy jobboldali meggyőződésű személynek, illetve a lakosok nagyobb csoportjainak nincs kifogása bizonyos rászorulók segítése ellen. Hiszen a társadalmi szolidaritás – ellentétben azzal, amit Fico privát kis, vizionált osztályharcában hangoztatni szokott – egyáltalán nem áll távol a jobboldali meggyőződéstől, kiváltképpen a kereszténydemokratáktól, a konzervatív liberálisoktól stb.

Így aztán – bár ez itt ismét csak a hiteles baloldaliságot megkérdőjelező mellékszál – a szolidaritásra értékként tekintő országok vezetői ellentétben pl. Ficoval vagy a másik csapat mezében ugyan, mégis szinte azonos nacionalista-államcentralista politikát folytató Orbánnal valójában a rászorultság és a segítés fogalmak figyelembevételével alakítják a menekültügyi stratégiát. A „szociáldemokrata” Fico pedig se nem szociális, sem pedig nem demokrata elvek szerint tiltakozik e lépések ellen...

Rendben lévőnek azonban már csöppet sem található az, amikor az ország nem ideológiai meggyőződésből, hanem a gazdaságpolitika eredményeképpen két részre szakad:

1. Pozsony (és szűkebb vidéke).

2. Szlovákia Pozsonyon kívüli része.

(3. Az országot tartósan elhagyók – azért zárójeles, mert ezek az emberek nem jönnek vissza, nem itt költenek, nem itt adóznak, nem itt termelnek sem gazdasági, sem szellemi értéket stb.,

nem számolhat velük az ország.)

Pozsonyban kemény kapitalizmus van, de nem csupán ennek, hanem múltjának és elhelyezkedésének köszönhetően is – a korrupciót leszámítva – jobbos, de már romos bástyaként üzemel. Nagyjából elfogadható arányokban leképezi a társadalmi rétegeket, relatíve működik, relatíve élhető, relatíve fejlődik, relatíve van valamilyen kiszámíthatatlan, de azért potenciálisan remélhető jövője.

Ezzel szemben az „országban”, még a „nagyvárosokban” is csupán egy aránytalanul szűk réteg (lásd ismét a fentebb linkelt statisztika tanulságait) látja a jövőt. Mindenki más napi megélhetési „politikát” folytat a szegénységi küszöb közelében, jobbára (érezni kell a szó iróniáját), szóval jobbára hosszú távú, rosszabb esetben középtávú jövőkép nélkül.

Kiábrándultság, reményvesztés, közöny.

Ez jellemzi az országot, mely birkatürelemmel tudatosítja, hogy volt és még lehetne rosszabb, sőt lesz is, ezért aztán széles körben elfogadhatóvá szelídült az ebből főzünk, mert nincs más stratégia. Vagy az ország elhagyása. Az ország elhagyásába – lásd a gyakorlatot – abszurd módon a Pozsonyba „emigrálás” is belefér, sokszor ez az első lépés. Mert Pozsony már nem az ország. Pozsony az Pozsony. Amolyan magy..., pardon, szlovák narancs, sárgább, savanyúbb, de.

Úgyhogy itt már – megközelítve a magyar, a negatívan balkáni és a „keleti típusú” valóságot – a pozsonyi sznob csomagolás ellenére eltompultak a szerepek és igények. Már nem a népet képviseli a kormány, s nem a nép javait osztja el az állam. Nem a miénk és nem a miénkkel gazdálkodik a megbízott, hanem valami „közös”-ből osztogat, akárha a sajátjából. És ezt az elvet a többség, még Pozsonyban is, elfogadta, ebbe belenyugodott. Mint a későszocialista időkben, amikor a közösből lopással érvényesülni normális volt. A múlt idő abszurditását érzékeljük.

Kiábrándultság, reményvesztés, közöny.

Mi másnak lehetne nevezni ezt a „életérzést”?

Amikor már világnézeti-politikai meggyőződéstől, jobbtól-baltól függetlenül – s ez csak egyetlen beszédes példa, amely okozatként értelmezendő – az emberek többsége (rossz napokon még én is, fuj...) úgy tekint Fico szociális csomagjaira, mint a mindennapokat érintő egyedüli lehetséges könnyebbítésre. Mert inkább költse az adópénzünket igazságtalan vonatoztatásra, spekuláns, de roppant jól hangzó áfacsökkentésre, gazdaságilag kontraproduktív minimálbér-emelésre, nevetséges összegben megállapított minimális nyugdíjra sötöbö, mert abból talán még juthat egyszer nekünk is, semmint simán ellopja azt. Pedig ez is a lopás egyik módja... Csak ezt már megszoktuk régebbről. Szóval, mindegy, már minden mindegy, csak jusson valami végre nekünk, csóróknak is. Mert itt már mindenki csóró, nemcsak a szegények. Lecsúszóban a középrétegek is, Pozsonyon kívül, mivel most Pozsony a nyugat, minden más a kelet, szóval szinte mindenütt szinte minden trágya. Nem lesz soha itt se út, se befektetés, se munka, se egészségügy, se jövő, se lópisztoly. Ha akart vóna valaha is lenni, ha lehetett vóna, akkor má’ lenne... De sose vót, nem is sejtjük, milyen lenne, milyen lehetne, ha lenne, ha egyáltalán lehetne...

Így meg a kormányzat legalább valamit visszaad, ha mást nem, a Pozsonyba csempészett narancsunkat, a sárgát, savanyút, de a valaha miénket. Legalább reménygerezdenként...

Így aztán a Stockholm-szindróma szerint Fico marad a nyeregben, mi pedig húzzuk az igát, mint Orwell lova. Keserű szájízzel a szociális csomagra, az esti minimális abrakra gondolva.

Aztán – mintha csak képletesen mi is elhagytuk volna az országot, pedig önmagunkat hagytuk el valahol – utánunk a vízözön!

A vízözön viszont egész biztosan nem való se jobbos, se balos, se semmilyen jövőképnek. Főleg, ha gyerekeket is nevel az ember.

Címkék: Fico, Smer