Katasztrófa és memóriakatasztrófa

Ardamica Zorán | 2015. június 2. - 10:11 | Vélemény

Nos, képzeljük el, hogy létezik a világnak egy élhető, szabad, elvileg gazdaságilag – a világ másik feléhez képest legalábbis – működő fele. És létezik a másik.

Ahol nincs még szabadság, nincs még remény, nincs táplálék, nincs biztonság, nincs egészségügy, vagy ha van, akkor kezdetleges vagy egy jobb napokat látott maradéka. S van, ahol olcsó az emberélet is... Katasztrófa. Van ilyen. Volt ilyen. És lesz ilyen.

Aztán megtörténik a csoda, az emberek feleszmélnek, és vagy saját életük, vágyaik, vagy pedig gyermekeik jövője végett változtatnak. És a hol jobban, hol rosszabbul sikerült változtatások halmazába beleesik az is, hogy a világ jobb feléhez akarnak tartozni.

Biztonság, kultúra, fejlődési potenciál és nem utolsósorban szabadság tekintetében.

Elmenekülnek előző sorsuktól, sorsukból és felkínálva a világ jobb felének azt, amijük van, befogadást kérnek.

Azoktól, akik amúgy a legtöbb szempont szerint elég jól ellennének nélkülük a saját, fenntarthatónak vélt jólétükben. Sőt, jóléti társadalmukban! Azoktól, akik bizonyos mértékben tartanak, félnek a befogadástól. Nem ok nélkül, látják a veszélyt, katasztrófától tartanak.

Környékünkön épp a hasonló esetek számának megnövekedése miatt pánikolnak egyesek.

Kedves pánikolók! Képzeljük el azt a katasztrofális szituációt, hogy nem egyes személyek, nem egyes családok, de még csak nem is százak-ezrek indulnak el. Képzeljük el azt a katasztrofális szituációt, amikor majd komplett országok teljes népessége kér bebocsájtást! Őrület, ugye?! El se lehet képzelni, mi lenne akkor!!! Mekkora katasztrófa...

De.

El lehet képzelni és még jövő idő sem kell hozzá.

Csak egy kis emlékezet.

Arra lehetne például emlékezni, amikor a ma már posztkommunistának nevezett szovjet blokk 1989 után el- és szétszakadó államainak zöme bekéredzkedett a NATO-ba – ők lettek a menekültek, hiszen biztonságuk érdekében cselekedtek így.

És ma a NATO erősebb.

S arra is lehetne például emlékezni, amikor a ma már posztkommunistának nevezett szovjet blokk 1989 után el- és szétszakadó államainak zöme bekéredzkedett az Európai Unióba – ők lettek a sorsuk elől menekültek, egyesek mai szóhasználatával gazdasági bevándorlók, hiszen további anyagi, szellemi, egészségügyi, oktatásügyi, vallási érdekeik, szabadságuk megőrzése okán cselekedtek így.

És ma az Európai Unió számos gondja ellenére erősebb.

Katasztrófa. Ugye?

Aztán kellett ezeknek a vörös béka feneke alól kitántorgó államocskáknak, ezeknek az elkeletiesedett, „nyugatiasodó” nemzeteknek pár boldogabb esztendőcske ahhoz, hogy elfelejtsék, ők is nyugat felé szöktek már a fordulat előtt, a jobblét felé, s nem Kambodzsába a Khmerekhez... Pár szabadabb, emberibb esztendőcske, hogy elfelejtsék, hányan kockáztatták az életüket menekülés közben, noha néhanap lett volna mit enniük egy-egy jegyrendszer ellenére is, s hogy hányan haltak meg a berlini falnál, s a különböző nyugati határszakaszokon. Vagy fizikailag, vagy sikertelen próbálkozásnál lelkileg-szellemileg.

Elég volt csupán néhány jóléti esztendőcske ahhoz, hogy elfelejtsék, kik ők.

És honnan jöttek.

És miért.

Katasztrófa.