Finanszírozás helyett vérfertőzés

Ardamica Zorán | 2015. június 12. - 16:32 | Vélemény

A roma gyerekek diszkriminációját a romák vérfertőzésével magyarázni a szegregáció miatt megszólaló emberjogi szervezeteknek kábé olyan neveletlenség, mint tehéntrágyás gumicsizmában felrakni a lábunkat a testvérünk lakodalmi asztalának alabástrom abroszára éppen a habtorta mellé.

Az Európai Bizottság szerint túl sok roma gyerek kerül sajátos nevelési igényű iskolába. Noha a sajtó híradásai nem nagyon térnek ki az adatok forrásaira, nehéz lenne eltekinteni attól a kérdéstől, vajon mi a túl sok és mihez képest. Ez nagyjából ilyen kérdés: vajon hány autóbaleset elfogadható még a statisztikában... Az ideális szám a nulla, minden más szám megoldás után kiált. Realista ember azonban tudja, a nulla objektíve elérhetetlen. De tudja azt is, emiatt nem szabad relativizálni egy adott állapotot.

A belügyminiszter a kormányét alátámasztó, undorító érvelésére nem is érdemes visszatérni, mert az ő adatai elavultak, s – a mai elvárások szerint – szakmainak sem tekinthetők.

Azzal azonban mindenképpen foglalkozni kellene, hogy a centralizált, túlszabályozott és alulfinanszírozott, ráadásul rossz módszerrel (fejpénzkvótával) finanszírozott szlovák (és nem csupán a szlovák) iskolaügy teljességgel alkalmatlan az ilyen problémák kezelésére. Elsősorban három dologra lenne benne szükség, ebből ugyebár mindhárom a pénz, s csak azután jöhetnek a szakmai megközelítések, hiszen hiába vannak (elegen?) hozzáértő pedagógusaink, metodikusaink, pszichológusaink, specialistáink stb., ha az intézmények a napi létfenntartással vannak elfoglalva. (Vajon hány általános iskolában telik Szlovákiában például egy 15 éves pedagógiai kísérlet, kutatás lefolytatására? Vs. Vajon hány iskola tud versenyképes fizetést adni egy elsőrangú számítástechnika vagy angol tanárnak? Vs. Lesz-e télen „szénszünet”?)

Tudhatná a miniszter, nem az a politikai korrektség, ha vérfertőzésre hivatkozik, hanem az, hogyha letesz az asztalra egy (több) friss felmérést annak tudományos értékelésével, tanulságaival, megoldási javaslatok verzióival és becsült költségvetésével arról, ténylegesen hol, milyen iskolatípusban hány tanulót / diákot érint és milyen típusú probléma...

Én sem szeretném relativizálni a dolgot, minden egyes nem elit iskolában a pedagógus tudása és idegrendszeri lehetőségei határán dolgozik. (És tudjuk, sok helyen egy normális átlag már elitnek számít a problémás régiókhoz képest. Egy-egy irigylésre méltó helyzetű iskola pedagógusai sokszor nem hiszik el, milyen gondokkal küzdenek az elmaradott vidékeken összevont osztályokban, többségében hátrányos helyzetű és integrációt igénylő gyerekeket tanító / nevelő apró intézmények.)

Mivel ebben a szövegben nem férnek el a részletek, kénytelen vagyok hangsúlyozni, zsurnalisztikai leegyszerűsítések következnek, ezek árnyalása e helyütt lehetetlen, de a tudományos tanulmányokban elengedhetetlen – gondoljuk hozzá.

Alapvetően két módon biztosítható azon gyerekeknek az oktatása / nevelése, akik speciális igényekkel érkeznek az iskolába. A nyelvi kulturális igények kivételével (mert helyenként ilyen igények is akadnak: pl. csupán az anyanyelv ismerete egy más nyelvű iskolában) függetlenül a gyerek származásától, etnikumától, bőrszínétől stb., de nem függetlenül korához mért testi és szellemi fejlettségétől, adottságaitól, egészségi állapotától vagy éppen társadalmi-kulturális-financiális hátterétől. Vagy elküldjük ezeket a gyerekeket speciális iskolákba, ahol speciális tervek szerint speciális metodikával speciálpedagógusok és más szakemberek foglalkoznak velük, vagy pedig integráljuk őket az „átlagba”. Tájainkon – beleértve a szocializmus idejét is – hagyományosan egészen az utóbbi évekig az első megoldás volt az elterjedtebb (természetesen a lehető legkevesebb pénzből „megoldott” legkevesebb számú speciális iskolával, „speciális” tervekkel, sokszor csak papíron létező speciális metodikával és lasszóval is alig fogható, vagy ide csak különféle okokból „száműzött” speciálpedagógussal...). Mert ez volt, és mi tagadás, ma is ez az adminisztratíva és a pedagógustömegek számára legegyszerűbb eljárás.

Márpedig a világ azt mondja és támasztja alá itt most terjedelmi okokból nem részletezett tudományos érvekkel, célravezetőbb, civilizáltabb, de mindenképpen korrektebb, emberibb lenne az utóbbi, elkülönítés-mentes megoldás.

Az ember és a szakember ezzel szívesen egyet is értene, ám a tapasztalat szerint a gyakorló pedagógusok ellenállásába fog ütközni. Nem azért, mert a gyakorló pedagógusok rasszisták vagy embergyűlölők lennének. Hanem azért, mert ők tudják legjobban, egy ilyen alulfinanszírozott rendszerben nem (mindig) megoldható az, amit hangzatosan integrációnak neveznek. Sem a meglévő számú egészségügyi vagy roma asszisztens segítségével, sem pedig az érvényes centralizált szabályozottságban.

A pedagógusok többsége ugyanis nem rendelkezik speciális igényekhez mért képesítéssel és tapasztalattal, hiszen általános képzésben részesült. Az iskola nem képes megfizetni megfelelő számú és képzettségű szakembert (akár egyetlen diák végett), mert akkor valaki mást el kell bocsájtania. A roma asszisztensekként dolgozó személyek képesítése is számos esetben kérdéses lehet. A központilag szabályozott bértábla és a munkakötelezettség / részmunkaidős óraszám nem enged megfelelő számban alkalmazni hozzáértő szakembereket. Rengeteg iskolában pszichológus sincs (vagy csak névleg van), kisszámú integrált gyermek esetén alig jut, mert luxus az asszisztens stb. (Ismét hangsúlyozni kell, nem csupán romákról van itt szó, hanem általában hátrányos helyzetű, speciális igényű vagy egészségügyi hendikeppel rendelkező, tehát akár látás-, hallás-, mozgássérült gyermekekről, akik pl. egymaguk főállású segítőt vagy többet is igényelnének egész napra.) Az iskolák és a pedagógusok tehát jelen helyzetükben, ahol osztályonként 1-2 integrált gyermeknél több tanul, önhibájukon kívül is zömmel képtelenek vagy szinte képtelenek kielégíteni a speciális igényeket. Sőt, az ilyen osztályokban az egyébként napi rutinnal megoldható, rossz szóval úgynevezett „normális” tanítás is egyre problematikusabbá tud válni. Akinek az osztályban 16 tanulója közül volt már 5-6 viselkedészavarral küzdő, tudja, miről van szó. Az ilyen osztályokban a hagyományos 45 perces órák, pár perces szünetek, az óránkénti 1 tanár, a tradicionális tervek, (néha hiányzó) tankönyvek és segédeszközök, valamint a központi elvárások egyszerűen alkalmazhatatlanok.

Az állam tehát abba kell hagyja a kozmetikázást. Olcsóbb megszüntetni egy speciális igényűek számára fenntartott iskolát (örüljün az Európai Bizottság) és a gyerekeket szétszórni az általános iskolákba, hogy mindenféle pótfinanszírozás nélkül az egyébként is megszakadó és rabszolgaként kezelt pedagógus integrálja őket. Ha tudja...

Az integrálás mellett számos érv szól, de az integrálás folyamata nálunk jobbára – nagy tisztelet a kivételeknek – a szakmai kényszerszélhámosság határán vagy azon túl zajlik. Magyarán nem megoldott, nem eléggé kidolgozott, perszonálisan, módszertanilag, eszközigényében és finanszírozásában teljességgel aluldimenzált.

(És akkor az ún. – szintén rossz szóval – „elitképzés” kérdéseit, tehát a pozitív értelemben vett speciális igényű, az átlagnál tehetségesebb, gyorsabb felfogású stb., ma a normális oktatásügyben szintén hanyagolt, sok esetben „visszametszett” tanulók általános iskolai oktatását és nevelését érintő kérdésekről még szó sem volt... S csak zárójelben merem említeni.)

Az állam kormányai nem szívesen nyúlnak az oktatáshoz és az egészségügyhöz a rendszer szintjén, hiszen ezek a változások szó szerint mindenkit (minden potenciális választót) érintenek, s ha valamit valaki elront, azt az összes választópolgár megérzi. Ráadásul nem is olcsó mulatság e két reszort fenntartása. Hát még a fejlesztése... Eredmény pedig mindkettőben csak évtizedek múlva mutatkozik a társadalom szintjén, tehát egy négyéves választási ciklusban politikai öngyilkosság bármit is kezdeni ezekkel.

Az állam vagy szán megfelelő mennyiségű, tehát nagyon sok pénzt a társadalom jövőjét biztosító „ágazatokra”, adott esetben oktatásra, egészségügyre és ezek transzdiszciplináris területeire, a szociális ellátó szférára, vagy egy idő után nemes egyszerűséggel össze fog omlani. Akár mint gazdasági alakulat is. Normális, de legalább arányos és arányosan pénzelt oktatáspolitika nélkül megoldhatatlan lesz a szakképzés, a bűnmegelőzés, az egészségmegőrzés, a gazdaság működtetése. Gyakorlatilag minden, ami egy országot emberi közösséggé tesz, le fog zülleni.

Pontosabban, ha egy kormány, egy miniszter demagóg módon egy etnikai csoportra nézve általánosított vérfertőzéssel takarózik, magyarán kisebbségi gyökerei ellenére is nettó rasszista, akkor már részben le is züllött.

Az egészségügyben némileg nyilvánvalóbb dolog, hogy szinte nincs „frontális metódus” (kivéve pl. csoportos gyógytorna...), hogy minden egyes páciens diagnózisát külön kell felállítani, mindegyiket külön kell műteni, külön ágytálazni, injekciózni, etetni stb. Ha szükséges, másik intézményből hívni vendégorvost egyetlen ember kezelése, műtése miatt. Képesítése szerint. Hiszen az általános orvosi tudáson túl mindig specialista foglalkozik a beteggel, szemész urológiai vizsgálatot végezni napi rutinból nem szokott...

Ideje lesz felfogni, hogy ha az oktatásban nem lesz elég – mert nem lesz elég! – egy központilag meghatározott (egyre nagyobb) létszámú osztály számára óránkét (na, a klasszikus tantárgyi órabontást szintén időszerű volna átgondolni...) egyetlen, akár képesítetlen tanerő. Sarkítok: szükség esetén minden egyes diákkal külön foglalkozzon egy arra képesített és akár csupán ezért fizetett tanerő. Vagy több. És legyen képesített. S ha csak heti négy órája lesz az intézményben, akkor is vegyék fel, fizessék meg a (húszórányi) felkészülését. És szinte biztosan a gyermek számára legjobb négy órát garantálja majd. Mert a gyerek kell legyen a legfontosabb, nem a költségvetés.

Igen, ez az állam, pontosabban az egymást „váltó” kormányok jelenlegi gondolkodásmódja szerint gazdaságilag luxus. Ám ha a gyerekeinkért nem törekszünk ilyen típusú luxusra, akkor az talán még egy vérfertőzésnél is rosszabb.

Majd meglátjuk.

Sajnos.