Puszedli meglett,

Széky János | 2015. június 16. - 06:59 | Vélemény

avagy Kapitalista kiáltvány*

Minden havanese-tulajdonos, akit ismerek, biztos abban, hogy pont övé a legszebb, legokosabb,  legbájosabb, legviccesebb, legragaszkodóbb, legnagyobb szívű kiskutya a Kárpát-medencében. Mi se vagyunk kivételek. Ember úgy nem tud szeretni embert, ahogy ő minket. Ezt csak azért mondom, hogy érzékeltessem az élőlény és az eset személyes fontosságát.

Ausztriába voltunk hivatalosak a hétvégére. Péntek délben el, vasárnap este vissza. Máskor ezzel nincs gond, mert kisebbik fiunk otthon van, kiengedi a kutyát a kertbe, sétáltatja, enni-inni ad neki. Most azonban péntek reggel kétnapos osztálykirándulásra ment azzal, hogy szombat délután jön meg. Nagyobbik, főiskolás fiunk a nehezen mozgó nagymamánál lakik, többek között éppen azzal a céllal, hogy az ő igen dinamikus kutyáját reggel és este levigye. Ha nem ér rá, előre szól, és olyankor bér-kutyasétáltatót kell fogadni. Most bejelentette, hogy szombat hajnalban vidékre utazik valami fesztiválra. Vagyis szombat reggel bérkutyasétáltató jön.

Ám ezzel még nem lett volna megoldva a péntek déltől szombat reggelig terjedő időszak. A bichon havanese kistestű fajta. Puszedli még ehhez képest is kicsi, tehát annál gyorsabb az anyagcseréje. Ez a mondott időszakban legalább három kimenést jelent, ami kertes házban nem ütközik nehézségbe, de a nagymamánál, emeletesben igen. Nem csinál nagyot, de azért csinál. A nagyfiú 12 óra után csak egy esti levitelre van kalibrálva, és a nagymamát meg akartuk kímélni attól, hogy Puszedli szétpiszkolja a lakást, plusz rossz példát mutasson Nagyi kutyájának, a sokkal testesebb és erősebb Zsömlének.

A közelben lakó hölgy, aki ottalvós kutyavigyázást is szokott vállalni, vidékre utazott. Az a kollégám, aki minden ilyet el tud intézni, külföldre. Meg voltunk lőve.

Szerencsére csütörtök este összefutottam egy baráti házaspárral, kutyánk már volt náluk vendégségben, és jól viselkedett, keres házban is laknak, elvállalták, sín. Egy kockázati tényezőről tudtunk, a sufni mögött van egy lyuk a kerítésen, amin macskák átférnek, talán Puszedli is, de barátunk másnap reggel megjavította.

Péntek 11 körül elvittük hozzájuk a kutyát, hazamentünk a bőröndért, felszálltunk a villamosra. Miután becsukódott az ajtó, felhívtak: megszökött a kutya. Talált egy rést a kapun, amin átfért, és eliramodott (nyilván utánunk), nyoma veszett.

A lényeg ilyenkor az, hogy ne veszítsük el a fejünket. Ha lemondjuk a rég megszervezett osztrák utat, attól még nem találjuk meg jobban Budapest külvárosában, kertváros és lakótelep határvidékén. Vonatra szálltunk. Feleségem szerencsére talált a mobiljában egy viszonylag új fotót, a Facebookon megosztottuk az összes tudnivalóval. Én pedig rögtön utána. Ez fél kettőkor történt. Szerencsére mindkettőnknek olyan szakmánk van (média, marketing), amivel együtt jár a sok ismerős (a poszt nyilvános volt). Estére a feleségemnél 170 megosztást jelzett a Facebook.

Félelmünket meg se próbálom érzékeltetni. Azért fohászkodtunk, hogy tikkadjon el, fáradjon el, mielőtt elüti egy autó. Az előbbiben jobban lehetett bízni, mert 35 fok volt, az utóbbiban nem annyira mert eszelős energia lakik a négy kilójában. Barátaink is riadóztattak mindenkit, akit értek on- és offline.

Este hét körül a feleségem – már Ausztriában – sms-t kapott egy vadidegentől, hogy nála van a kutya, biztonságban, ilyen és ilyen cím alatt. Puszedli a lakótelepen beballagott egy földszinti fodrászüzlet ajtaján, rettentő szomjas volt, és inni kért. A fodrásznő, akit szintén nem ismerünk, addigra már látta a Facebook-posztot, ráismert az elveszett kiskutyára, és mivel a házban lakó havanese-tulajdonos is hozzá járt, mint szaktekintélyt őt értesítette – így kaptuk meg az sms-t. Telefonos egyeztetés után barátunk és nagyfiunk elrohant az adott címre Puszedliért, akit mégiscsak elvittek a nagymamához, ahol annak rendje és módja szerint szétpiszkolta a lakást, de másnap este már érte ment a kisebbik fiú, harmadnap pedig megjöttünk mi, a boldogság nem ismert határokat.

Mi ebből a tanulság? Puszedli nem került volna meg, ha
1. nincs mindenkinek mobiltelefonja,

2. nincs okostelefonunk,
3. a vasút mentén nincs térerő,
4. nincs internet,
5. nincs Facebook (és nekünk a szakmánknál fogva sok ismerősünk).

Az ötből egy feltétel – az internet – kifejlesztésében volt kulcsszerepe az állami pénznek és érdeknek. Az, hogy a másik négy feltétel megvolt, magánkezdeményezésnek, piaci szereplők innovációjának és nyereségvágyának köszönhető.

Ha valakik nem akarják egy ötleten degeszre keresni magukat, akkor nem tukmálják rá fogyasztók millióira és milliárdjaira azokat a termékeket és szolgáltatásokat, amelyek pár évtizeddel ezelőtt nem is léteztek. Nem keltenek fel bennük olyan szükségleteket olyan dolgok iránt, amikre néhány évtizeddel ezelőttig senkinek sem volt szüksége. Nem nevelik bele – például – azokba a magyar fogyasztókba, akik többségének mondjuk 30 éve vonalas telefonja sem volt, hogy minden családtagnak kell mobil. Nem dolgozzák ki az okostelefont, nem ruháznak be irdatlan pénzeket átjátszótornyokba és szerverparkokba, nem érik el, hogy az emberek éjjel-nappal a Facebookon lógjanak – végül is nem szívjóságból, hanem azért, hogy X kommunikációs szolgáltató vagy a Facebook Inc. hétköznapi ésszel felfoghatatlan pénzeket keressen.

És ettől annak is jobb, akin keresnek. Sokkal jobb. Annyival több – a legáltalánosabb értelemben vett – szabadsághoz és örömhöz jut, hogy azt akár csak tíz éve még el se tudta volna képzelni. Rossz volt belegondolni, mi lett volna kutyánk sorsa tíz évvel ezelőtt, mennyit szenvedett volna ő, s mennyit szenvedtünk volna mi. (Hozzá kell tenni, hogy az állatvédelmi törvény értelmében kutyánkba chipet ültettek; így ha nem tisztázódik is a gazda kiléte aznap, ha Puszedlinek szerencséje van, és értő megtalálóhoz kerül, hétfőn állatorvosnál le lehet olvasni az adatokat. Ma ismert formájában az integrált áramkört is magáncégek munkatársai találták föl.)

A fenti történetet azoknak a kormánypropagandistáknak és megszállott balos ellenzékieknek ajánlanám (ha volna bennük nyitottság), akik meg vannak győződve, hogy a magántulajdonon alapuló piacgazdaság zérus összegű játék, ahol az erős attól lesz még gazdagabb, hogy elvesz a gyengétől. Marx Károly és Matolcsy György is megmondta. Ezért a feladat: adózással, újraelosztással, árszabályozó törvényekkel, államosítással visszaadni a gyengének azt, ami neki járna, ha nem volna hajlandó annyit fizetni az óriáscégeknek, amennyit most fizet. Nyilván azért fizet ennyit, mert meg van tévesztve, és nem veszi észre, hogy csak a nyerészkedés áldozata. Így a magéncégnek nem lesz akkora nyeresége (lenini szóhasználattal extraprofitja), és nem akar majd az államilag egészségesnek vélt határon túl gyarapodni meg terjeszkedni, mert rendes ember olyat nem csinál.

Csak ezzel a gondolkodásmóddal ma nem lenne sem integrált áramkör, se mobil (se okos, se buta), se világháló, se Facebook. A mi kutyánk meg nagy valószínűséggel sintértelepen végzi (ha szerencséje van, és eljut odáig). Szó se róla, az igazságosságban nem lenne hiba, mindenki többet szenvedne.

*Tudom, hogy ez az alcím többszörösen foglalt, de nem bírtam kihagyni.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.

Címkék: Facebook, csúcsmobil