Kisvárda, a huszonhetedik évad

Június 19 – 27. között rendezik meg a Magyar Színházak XVII. Kisvárdai fesztiválját, amely a határon túli magyar színházak versenye. Idén 18 színház 24 versenyelőadásából választhatja ki a zsűri a legjobbat, s néhány előadás ismeretében előre kimondhatom, hogy nem lesz könnyű dolga.

Jelen lesz három színházunk is: a Kassai Thália Színház nem is esélytelenül, hiszen a Kerékgyártó István által felvidéki helyszínre és gondolkodásmódra átírt Rükverc, egy  /lecsúszott/ polgár vallomásai, mind dramaturgiailag, mind színészileg nagyon rendben vannak, s Czajlik József rendező is mindvégig kézben tartja az előadást. Ugyanez elmondható a Komáromi Jókai Színház versenyműsoráról, Székely Csaba sikerdarabjáról, a  Bányavirágról is, amelyet Keszég László rendező mérnöki pontossággal és igényességel vezet végig a kamara térben. A Bányavirág esetében minden azon múlik, hogy az öt színész, Tóth Tibor, Mokos Attila, Bandor Éva, Fabó Tibor és Bárdos Judit lelkileg kellőképpen ráhangolódik-e a tragikomédiára. Az a tény pedig különösen örvendetes, hogy alternatív színházi produkcióként a versenyprogramba kapott meghívást a Gál Tamás vezette hetényi Csavar Színház Dorottya című előadása.

Az említetteken kívül még egy felvidéki kötődésű tragikomédia is megjelenik a kisvárdai színpadon, tételesen A Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház,  Zoltán újratemetve című előadása Zelei Miklós szövegével, Vidnyánszky Attila rendezésében.

A dráma helyszíne ugyanis a Csehszlovák –Szovjet hátárvonallal ketészelt Kis-és Nagyszelmenc, melynek szovjet oldalán elhalálozik Zoltán Zoltánovics Zoltán kiváló borjúgondozó, s végakarata szerint a csehszlovák oldali temetőben nyugvó mennyasszonya, Kapusi Júlia mellett szeretné eltölteni halála hátralévő idejét. Vágya azonban nem teljesülhet, mert a halottat a határon letartóztatják. Vidnyánszky szívbemarkolóan röhögtetőn zokogtató előadást komponált.

Nem láttam, de a híre megelőzte az Újvidéki Színház, Matei Visniec: III. Richárd betiltva, avagy jelenetek Meyerhold életéből című drámáját a nagyszerű Anca Bradu rendezésében, de csupa jót  hallani a Nagyváradi Szigligeti Színház,  Tadeusz Szlobodzianak:A mi osztályunk című előadásáról is, amelyet szintén Anca Bradu jegyez.

Kisvárda amott van a világ peremén, számos alkalommal zsűriztem a fesztiválon, bízvást elmondhatom, hogy ami ott történik, semmivel össze nem hasonlítható színházi és színházpolitikai varázslat; egy közel száz éve szétszaggatott ország csepürágóinak a bizonyságtétele.  

Amit hiányolok, az a társművészetek mellőzése. Mert pédául a táncszínház is színház, ha az, és az Ifjú Szivek produkcióinak, mint például Az ördög táncának, vagy a Hontalanításnak helye lenne egy ilyen fesztiválon.

S persze eszembe jut az is, hogy itt van például Komárom, az egykori monarchia kellős közepén, három színházépülettel, szabadtéri színpaddal, a magyarországi oldalon vár- és lovas színházzal, s pang.                 

Százötven kilométeres körzetben Besztercebánya, Nyitra, Nagyszombat, Pozsony, Brünn, Bécs, Győr, Veszprém, Székesfehérvár, Budapest színházai, és senki nem gondol arra, hogy mit jelentene egy megvalósítható visegrádi színházi projekt, mondjuk Komáromi Színházi Nyár elnevezéssel, nem hiszem, hogy csorbulna a nemzettudat,  az agyakba beivakodott renyheség viszont bízvástoldódna. 

A környéken ólálkodó színháztörténészeknek csak egyetlen adalék: Kisvárdán a felvidéki magyar színházak közül nem a MATESZ, és nem a Thália lépett fel először, hanem a marcelházi Jé! Színház, Dürrenmatt. A nagy Romulusz című adaptációjával, 1986 novemberében. Az előadást követő rövid de annál intenzívebb unicumozás idején pattant ki a szikra: mi lenne, ha… De ez már színháztörténelem.