Az ördögi zsenialitásról

Széky János | 2015. június 26. - 13:35 | Vélemény

A címbe tessék beleképzelni az idézőjelet. Az utóbbi egy-két héten, amióta felizzott a menekültügy,  mást se hallani kormány- és ellenzéki oldalról, mint hogy Orbán micsoda politikai zseni. Nemcsak megállította a Fidesz népszerűségvesztését, hanem négy százalékkal növelte is a potenciális szavazók számát. Ráadásul Brüsszelt is az ujja köré tekeri, megoldja, hogy „ne kelljen menekülteket fogadnunk” (kvóta szerint).

Aljasnak aljas, de zseni, mert már megint megtalálta a nyerő formulát – mondják ellenzéki körökben. A nép, az ilyen, simán beveszi az uszító propagandát akkor is, ha a tények és az emberiesség mást mondanak, és „a bevándorlóktól” nem figyel arra, hogy ezek mit összelopnak. Orbán pedig úgy játszik a nép hülyeségén, mint virtuóz a hangszerén, Neki van igaza.

Zseni, és a politikában (részünkről) nincs olyan, hogy aljasság – mondják kormányoldalon –, csak hatalom van, és harc a hatalomért, a cél az ellenség legyőzése. És különben is, a Fidesz–KDNP inherensen jó, merthogy nem komonista, tehát nem is lehet aljas. Ha legyőztük az ellenséget, és a nép ránk szavaz, akkor a nép per def csak jó lehet. Orbánnak van igaza.

Igen ám, de mitől ilyen a magyar „nép”? (Azért teszem idézőjelbe, mert én nem szoktam elfelejteni, hogy nem egységes masszáról, hanem tagolt társadalomról van szó.)

Először is, jó néhány arisztokratikus vagy oligarchikus berendezkedésű országhoz hasonlóan a magyar politikai kaszt is úgy gondolja, hogy ő nem tartozik a népbe. Vannak „a politikusok” és vannak „az emberek”. A közélet a jó és a rossz politikusok játszmája egymás közt. A jóknak („nekünk”) rövidre zárt, intuitív kapcsolatuk van az igazsággal, míg „az emberek” veleszületetten tudatlanok. Ahhoz, hogy az igazság győzzön („mi” legyőzzük a politikai kaszton belül „őket”), föl kell használni a tudatlan „embereket”, aztán majd rájönnek, hogy ez jó nekik, vagy ha nem, mindegy, ha nem értik, ők a buták.

A helyzet viszont az, hogy „az emberek” nem buták, hanem lebutították őket. Többek között – és 2002 óta elsősorban – Orbán Viktor és munkatársai. Azért is mondom, hogy „többek között”, mert a másik politikai oldal meg hagyta, sőt asszisztált hozzá.

Nézzük a tudatlanság elemeit. Nem alaposan, mert tanulmány írására se időnk, se helyünk. Csak úgy futtában.

1. A nemzetközi politikában vagy egyszerűen a Magyarországon kívüli dologkban való tudatlanság. A kormánypropaganda gondtalanul keveri a bevándorló, a menekült, az illegális határátlépő és a muszlim terrorista fogalmát. Továbbá Orbán gondtalanul keveri a forrásországokat, neki mindegy, hol afrikai menekültekről beszél, hol Görögországon át érkező közel-keletiekről, hol meg az a fő panasz, hogy Koszovóból özönlenek (ez nagyban hozzájárul az idei riasztó statisztikához, így lehet arra hivatkozni, hogy az éve eleje óta” többen menekültek hozzánk, mint Olaszországba). Arról meg mély csend, hogy ezt az áradatot magyar–szerb–koszovói együttműködéssel már áprilisra sikerült megfékezni.

A politikai kaszton kívül simán beveszik ezt a zagyvalékot, a politikai kaszton belül pedig nincs, aki leszögezze, hogy a kormány vagy szisztemikusan hülye, vagy módszeresen hazudik. Hivatásos politikus, politológus is simán bevándorlónak nevezi a menekültet.

Az ok? A politikai kultúra európai viszonylatban kirívó hanyatlása, mindkét politikai oldal tevékenysége nyomán. Most csak két, de nagyon fontos tényező. Az egyik: miközben a mindenkori két oldal a kezdetektől fogva heves harcot vívott a média ellenőrzéséért, a legkevésbé sem törődtek a média színvonalával. A kereskedelmi televíziók hírműsoraiból majdnem teljesen kiszorultak a nemzetközi események, hát még a folyamatok. Az „embereknek” legalább két évtizede még Magyarországnál is kevesebb információjuk van a világról, természetes, hogy mohón beszívnak mindent, ami információnak látszik, orosz sugalmazású konteóktól seggbuta posztimrédysta óriásplakátokig.

A másik: az ellenzék hangosabb részének egy szava sincs a magyar külpolitikai leépüléséről. A mélyen kompromittált és akarat nélküli Martonyiban megbíztak (refrén: „mégiscsak az euroatlanti szövetség híve”), nem tiltakoztak az ellen a botrány ellen, hogy Orbán és belső köre úgy ahogy van, megkerülte és cifra szolgává minősítette le a magyar diplomáciát (baltás gyilkos ügye). És nem tiltakoztak ordítva a hülyeség miatt, amikor Szijjártó bejelentette, hogy a hagyományos diplomácia ideje lejárt, mostantól a gazdasági kapcsolatokat kell figyelni. Aztán az első ügyben, ahol nem lehetett megoldani a helyzetet egy százfős üzleti delegációval, kampó.

2. A piacgazdaság dolgaiban való tudatlanság. Ez összefonódik a külvilág-politikai tudatlansággal, és megint csak könyvet lehetne írni róla.

Most annyit: annak az uszítmánynak, hogy „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját”, semmi hatása nem volna, vagy legalábbis egy kisebbségre korlátozódna, ha „az emberek” tisztában volnának a munkapiac fogalmával. Azzal, hogy „a magyaroknak” nem azért van munkájuk, mert ez nekik mint magyaroknak jár, és mert a kormány gondoskodik róla, hogy legyen (meg hogy mások ne vegyék el), hanem mert van olyan tudásuk, amit a piacon fizetés ellenében értékesíthetnek.

Ha nincs olyan tudásuk, akkor kaphatnak ugyan nyomorúságos fizetést az államtól, ezt hívják közmunkának, de ennek az a feltétele, hogy a piacról élők (és pl. ők maguk is a világrekord áfa formájában) hatalmas adókat fizessenek. Az még teljesen érthető, hogy az Unió legszegényebb húsz régiója közé tartozó Dél-Magyarországon, ahol az állam a legfőbb (könyör-)munkaadó, és a politikai tudatlanság ehhez mérhető, a „munkájukat” féltik, mondjuk, a szíriai menekültektől. Az viszont már a tudatmérgezés tartósságára és eredményességére utal, hogy a hírek szerint a fejlettebb régiók jól menő nagyvállalkozásainak szakképzett dolgozói szintén az állásukat féltik, és meg vannak győződve, hogy ha „idejönnek az arabok” (kinek van kedve idejönni?), bevezetik a sariát.

3. A középtávú politikai memória teljes hiánya. Vannak a magyar politikai életnek sajátosságai, melyeket még a közismert adottságokból (sérelmi nacionalizmusból, államimádatból stb.) sem lehet levezetni, ez ilyen. Itt már végképp nem „az emberekről” van szó, hanem a hivatásos politikusokról, akikre mintha rátört volna az idő előtti szenilitás.

Orbán június 5-én azt mondta: „az a jó, ha az uniós határországok – Magyarország is – saját erőből, saját jogalkotással, saját közigazgatással oldják meg a problémát”. És büszkén hirdette, hogy mi nem kérünk segítséget. Senki sem kérdezte meg, hogy ugyan miért nem.

Nem egészen három hét múlva, már a kormányzati kerítéshisztéria kitörése után, a Dublin III. rendelet egyoldalú felfüggesztésére tett, elvetélt kísérlet másnapján (jún. 24.) Kósa Fidesz-alelnök azt mondta: „Az ország kapacitásai teljesen elfogytak, fizikailag nem tudunk az illegális határátlépőknek elhelyezést adni; nincs elég sátor, ágy, takaró.” (Egyébként pont ezekből a holmikból vannak uniós–ENSZ-es vésztartalékok. Ha kérnénk, kapnánk.)

Harmadnap Orbán mint nemzeti sérelmet jelentette be, azt, amit szerénységem már a múlt héten megírt: hogy a menekültek ellátására „Budapestnek másfél millió eurót szántak, míg az olasz és görög kiadások fedezésére 160 milliót adott az unió az utóbbi időszakban”. Kommentárom a múlt héten: „A nagyságrendekkel nehezebben védhető határú Görögország nagyságrendekkel több pénzt kap erre a célra az Uniótól. Ezt a támogatást azonban kérni kellene, és az utóbbi évek heves Brüsszel-szidalmazó propagandája, valamint a legújabb menekültellenes kampány után ennek a kormánynak a kérés, Brüsszelnek meg a jóindulat esnék nehezére.”

Mindezt ugyanazon a napon, amikor kiderült, amit én a múlt héten nem tudtam: hogy a magyar kormányzat igenis kért és kapott rendkívüli támogatást az Európai Bizottságtól, és még fog is kapni; az idén az összeg több mint 8 millió euró lehet. Ami nem túl sok, és eltörpül azokhoz az uniós pénzekhez képest, amiket a csókosokhoz túlszámlázva lefolyatnak, de öt-hatszor annyi, mint amiről a kormány eddig beszélt.

E kijelentéseket tudtommal a politikai kasztból senki sem tette egymás mellé. Orbánék tehát az egyik szájukkal közlik, hogy rettentő vészhelyzet van, de mi egyedül is meg tudjuk oldani, sőt az a jó, ha mindenki egyedül oldja meg. A másik szájukkal azt mondják, hogy rettentő vészhelyzet van, de elfogyott az erőnk, külső támogatás pedig nem létezik, tehát kénytelenek vagyunk az uniós jogot megsértve felrúgni a nemzetközi megállapodást. A harmadik szájukkal meg azt mondják, hogy rettentő vészhelyzet van, de csak másnak adnak támogatást, nekünk nem, mert mi magyarok vagyunk, és módszeresen kiszúrnak velünk. A negyedik, összeszorított szájukkal hallgatnak arról, hogy mégiscsak kértünk és kapunk támogatást. (Az ötödikkel azt harsogják, hogy ezek sose tudnak kiszúrni velünk, mert Orbán a vezérünk, és jól megvéd.)

Arról meg biztosan nem beszélt senki, hogy miközben a menekült („bevándorló”-)ellenes uszító plakátok mögött az a tétel rejlik, hogy az idegenek el akarják venni a posztkádári magyar dolgos jólétünket, a kerítéshisztériának, a Dublin III. felfüggesztésére tett kísérletnek és a kvóta alóli felmentés kiharcolásának az a ki nem mondott indoka, hogy annyira szegények vagyunk – az Unió szegényházával, Bulgáriával immár egy sorban –, hogy még pár száz menekült integrálásra sem futná. Ellentmondás, valamennyicske.

A lényeg az, hogy a magukat demokratikusnak valló parlamenti pártokból (ismét: tudomásom szerint; nem akarok senkit megsérteni, most van az, hogy örülök a tiltakozásnak) senki sem kérdezte meg: miért nem kér Orbán annak rendje és módja szerint uniós támogatást az akut magyarországi menekültválság megoldására. Emögött, gyanítom, az a feltevés rejlik, hogy nincs is menekültválság, mert ha Orbán mondja, akkor nem igaz. Pedig van válság, és volna támogatás. Kérdés, hogy ha a baloldali ellenzék most valami csoda folytán kormányra kerülne, hogyan boldogulna ezzel a helyzettel. Vagy bármivel.

Orbán politikája aljasnak aljas, de nem azért sikeres, mert Orbán politikai zseni, hanem azért, mert ő ismeri a legjobban azt a lebutított közeget, aminek a lebutításában régóta oroszlánrészt vállal. Zseniálisnak az hiheti, aki nem lát ki a lebutított honi közegből, és azt hiszi, hogy az idegengyűlölet taktikai okból való szításának nem az idegengyűlölet fokozódása a nettó eredménye, annak pedig az ország további romlása. Olyan ellenzékre lenne szükség, amelyik kilát ebből.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője