Új norma születik
Tulajdonképpen csak az időpont volt a kérdéses, nem a végeredmény az USA-ban az egynemű párok házasságának kapcsán. Az elhúzódó folyamatnak, amelyet a legtöbb állam már (pozitívan) rendezett az elmúlt években saját kompetenciájában, most a Legfelsőbb Bíróság döntése vetett véget, amelynek nyomán az egynemű párok házasságának tiltása mellett eddig kitartó 14 állam is arra kényszerül majd, hogy lehetővé tegye polgárai számára ezt az opciót.
Azért mondom, hogy csak az időpont, mert a hosszú távú trendelemzések azt mutatják: az USA-ban a szexuális kisebbségek jogainak kérdése már évtizedek óta a társadalmi integráció irányába halad, gyakorlatilag töretlenül. Ellentétben egyes kérdésekkel – mint például az abortusz és a fegyvertartás – ahol a frontvonalak hosszú-hosszú ideje nagyjából változatlanok, az egynemű párok házasságának kérdése hasonló pályát járt be a közvéleményt illetően, mint az eltérő bőrszínű emberek házasságáé. Azaz a roppant alacsony elfogadottságtól gyors ütemben halad a mindennapok részévé válás felé. Ennek a folyamatnak a következő lépését jelenti a mostani bírósági döntés.
Hogy nem csak amerikai trendről van szó, azt Írország esete is jól mutatja, ahol magabiztos többséggel vált lehetővé a homoszexuális párok számára a házasság egy erről szóló népszavazás nyomán. A katolikus, tradicionálisan konzervatív Írország új arcát láthattuk visszatükröződni az eredményeken. Ugyan a fiatalok precedens nélküli mobilizációjának, a 60 százalék feletti részvételnek nagy szerepe volt a végeredmény kialakításában, a felmérések azt mutatják, hogy az idősebb generációk körében is többségben voltak az „igenek”. Sokat segített az is, hogy az establishment fontos tagjai foglaltak állást vagy semlegesen (mint a dublini püspök) vagy pedig egyenesen támogatóan (mint a Fine Gael nevű jobboldali, néppárti kormánypárt). Tom Curran, a Fine Gael pártfőtitkára nagy hatású cikkében hívő emberként és egy gay fiú büszke édesapjaként kérte a katolikusokat arra, hogy döntsenek helyesen, és mondjanak igent. Arra vonatkozó kérdésekre, hogy a Fine Gael politikai haszonszerzés céljával megfontolta-e a nem melletti kampányolást, Curran azt nyilatkozta: nem, tettük ami helyes volt, hiszen ez a politika valódi célja.
Az, hogy az USA-ban egyáltalán még okoz bármiféle megrázkódtatást a kérdés – a Republikánus politikusok nyilatkozatai mindenképpen erre utalnak – leginkább egy hatalomtechnikai kérdésnek tudható be. Az amerikai rendszerben a pártok előválasztásokon választják ki elnökjelöltjeiket. Az előválasztások sajátossága pedig az, hogy viszonylag kevesen vesznek rajtuk részt, de ők annál radikálisabbak. A Republikánusok esetében ez azt jelenti, hogy a párt bázisán belül viszonylag kis százalékot kitevő, de fantasztikusan mobilizált evangélikus keresztény szavazók drasztikus módon rajta tudják hagyni a kéznyomukat az elnökjelöltek kijelentésein, hiszen ez utóbbiak nem engedhetik meg maguknak, hogy előválasztási kampányukban elvesszék az evangélikusok támogatását. Így történhet meg az, hogy annak ellenére hogy mára a Republikánusokat választók zöme is egyenjogúságpárti, az evangélikusok nyomásának engedve a legtöbb potenciális elnökjelölt óvatosan, vagy egyesen a bírósági döntés ellen nyilatkozott. De több kommentátor is úgy reagált erre: most utoljára fordul talán elő, hogy ez téma lehet a közéletben Amerikában ebben a terjedelemben.
A történet vége remélhetőleg az, hogy az egyneműek házassága, legalábbis az USA-ban besimul a társadalmi normák közé, úgy ahogy azt a szavazójog kiterjesztése, a fizikai deszegregáció, az eltérő bőrszínű emberek házassága tette. Ezeket ma csak egy nagyon kis, irreleváns réteg kérdőjelezi meg. Olyan témáról van szó, ami utólag lesz majd igazán érthetetlen, pár évtized távolságából: miért zavart az bárkit is, hogy emberek elismerést kértek párkapcsolataiknak az állam részéről? Kinek ártott ez? Na persze, a ma Közép-Európájában ezek még mindig releváns, megvitatandó kérdéseknek tűnnek. Pedig közel sem azok, és pár évtized múlva már itt sem úgy fogunk rájuk gondolni.
