Arcátlanság, Piketty a neved

Mit is mond A tőke a 21. században nagy tudású írója?

„Amikor manapság a németektől azt hallom, hogy szigorú morális álláspontot képviselnek az adósságok ügyében, és szilárdan hisznek benne, hogy minden tartozást vissza kell fizetni, én azt gondolom: ez egy hatalmas vicc! Németország az az ország, amelyik soha nem fizette vissza az adósságait. Nincs abban a helyzetben, hogy másokat kioktasson.” (Mármint a görögöket.)

Majd kifejti, hogy a felhalmozódott államadósságtól való megszabadulásnak két módja van. Az egyik – ezt ajánlják Piketty szerint most a görögöknek –: hosszú-hosszú évek alatt becsületesen visszafizetni. Így cselekedtek az ostoba britek a napóleoni háborúk utáni évszázadban, és ráfáztak. A másik eljárásra szerinte a németek adtak példát, ennek három eleme van: infláció, a magánvagyonra kivetett különadó, valamint adósságkönnyítés.

A félreértések elkerülésére Piketty már jó előre megmagyarázza, hogy Németország sem az I., sem a II. világháború után nem fizette meg „külső adósságát”. Majd szóba hozza az 1953-as londoni megállapodást, amelynek értelmében „Németország” külső adósságának 60 százalékát elengedték.

És itt álljunk meg egy pillanatra.

Ennek a külső adósságnak a tetemes része – még 1953-ban is a fele – az 1919-es versailles-i békeszerződés értelmében Németországra kirótt, és meg nem fizetett jóvátétel volt. Hogy valaki egy napon említi a becstelen kormányok rossz gazdaságpolitikájának finanszírozására kölcsönvett pénz visszafizetését a háborús vesztes hadisarc-fizetési kötelezettségével, még tulajdoníthatnánk rosszindulatú butaságnak. De hogy ezt egy francia szaktekintély követi el, az már arcátlansági világrekord.

Mert Versailles – ahogy Trianon is – elsősorban a korabeli francia kormányzat tomboló, önhitt és ostoba bosszúvágyának a terméke. A Németországra – egy születő demokráciára – kivetett jóvátételt úgy tervezték, hogy ne lehessen megfizetni, és célja nem a háborús kárpótlás volt, hanem a kvázi kollektív háborús bűnösnek nyilvánított németek megalázása és gazdasági megnyomorítása. Majd miután Németország nem tudta teljesíteni az 1921-ben felturbózott természetbeni jóvátételi szállításokat, Franciaország és Belgium büntetésből 1923 januárjában megszállta a Ruhr-vidéket, hogy éreztesse a németekkel: ha egyszer elvesztették a háborút, nincs kímélet, ami a tiéd, az az enyém.

Ezt követte – micsoda ravasz trükk! – a világtörténelem legszörnyűbb hiperinflációja (a magyar rövidebb ideig tartott), amikor – Pynchon szavával – „az ember talicskával vitte a pénzét a boltba, de ki is törölhette vele a seggét, már amennyiben volt mit szarnia”. Egy élet megtakarítása nem volt elég egy villamosjegyre. Természetesen megerősödtek a szélsőségek, a baloldaliak éppúgy, mint a nacionalisták, bizonyos Adolf Hitler már 1923 novemberében puccsot kísérelt meg.

A káosznak végül nem az vetett véget, hogy a franciák belátták esztelenségüket, hanem hogy az amerikaiak olyan Németországot akartak, amivel kereskedni lehet. Előbb jött a Dawes-terv, amely lehetővé tette, hogy a németek kölcsönöket kapjanak a gazdaság helyreállítására; majd 1929-ben, a nagy gazdasági világválság előestéjén a Young-terv, amely harmadánál is kevesebbre csökkentette a jóvátételi kötelezettséget, és a lejáratot 1988-ig nyújtotta volna.

Mivel azonban az „adósságkönnyítés” a békediktátum hírhedt 231. paragrafusán alapult, amely Németországot és szövetségeseit nevezte meg háborús agresszorként, a szélsőjobb és nemzetiszocialista erők ezt a megaláztatás folytatásának tekintették, és népszavazást indítottak a versailles-i béke elítélésére és az antanttal való együttműködés bűncselekménnyé minősítésére. Győzzön a demokrácia! Bár a részvételi arány igen csekély volt, a kampánnyal sikerült Hitlert országosan ismert politikai tényezővé tenni.

Az ember azt hinné, agyonképzett és agyonsztárolt francia csúcsértelmiségiekben mostanra felködlött valami arról, hogy a kíméletlen francia bosszúállásnak mégiscsak volt valami szerepe a nácik megerősödésében. De nem.

Az újságíró – az egyébként Kína-specialista Georg Blume – elég udvarias fogalmazásban közbeveti, hogy az 1953-as adósságelengedés abból a felismerésből következett, hogy „a Németországtól követelt nagy jóvátétel a II. világháború egyik oka volt, és a németeknek ezúttal meg akarták bocsátani a bűneiket”, Piketty az udvariasságba kapaszkodva rávágja, hogy „Badarság! Szó sem volt itt morális belátásról. Hanem racionális gazdaságpolitikai döntés volt. Helyesen felismerték, hogy hatalmas adósságterheket generáló mély válságok után eljön a pont, amikor az embereknek a jövő felé kell fordulniuk. Nem követelhetjük meg az új nemzedékektől, hogy évtizedekig lakoljanak szüleik bűneiért.” Stb. stb.

Amit Blume tapintatosan nem mondott ki: nem annyira a németek bűnét bocsátották meg a nyugati szövetségesek, hanem inkább arra jöttek rá, hogy a mértéktelen, büntető szándékú követelőzés a beszámíthatatlan szélsőség megerősödéséhez vezet, és ennek nem szabad megismétlődnie. (Mivel az adósság nagyobbik része amerikai bankokhoz folyt volna be, és Amerika is óriási föllendülést élt át, annál könnyebben mondtak le róla.)

Különben erre az egyszerű politikai igazságra a franciák jöttek rá legkésőbb, ők például még 1950-ben is a nyugatnémet üzemek jóvátételi célú leszerelésén erősködtek. (Ez az, ami 1945-től az oroszoknak oly kiváló hatásfokkal sikerült Kelet-Németországban – és Magyarországon.)

Piketty persze azt a balos elméletet akarja igazolni egy fiktív múltbeli példával, hogy a megszorítások – főként az állami kiadások csökkentése – helyett alkalmazott adósságelengedés a gazdaság föllendüléséhez vezet. Természetesen nem zavarják a tények. Mondhatnánk úgy is, hogy hazudik. A német „gazdasági csoda” kezdete jóval megelőzte az adósságelengedést, és az indító lökést nem a londoni megállapodásnak, hanem egy sokkterápiás aktus, az 1948-as nyugatnémet valutapuccs adta meg. Az 1950-es évek elején sokkal gyorsabban nőtt a nyugatnémet gazdaság, mint az évtized második felében (bár akkor is gyorsan nőtt). A „bűnös szülők” fordulhattak a jövő felé, amikor az új nemzedékek még sehol sem voltak.

*

Pikettytől elszakadva jegyzem meg, hogy a „megszorítások” politikája – úgy, ahogy megkövetelték, végrehajtották, számon kérték azzal az eredménnyel, hogy a görög gazdaság rohamosan zsugorodott, és a szélsőségek kerültek hatalomra – mégiscsak hibás volt. Brüsszel és az IMF nem számolt a pszichológiával.

A sokkterápia, reálbércsökkentés, az állami kiadások visszafogása, a liberális piacosítás – akár adósságcsökkentéssel egybekötve, mint Nyugat-Németországban vagy 1989 után Lengyelországban – akkor elviselhető a többségnek, ha az ország nulláról indul, és a múltbeli gazdasági rendszer – legyen az nemzetiszocializmus vagy marxista államszocializmus – elrettentő végbe, nemzeti megaláztatásba torkollott.

A görögöknél éppen fordítva – a megszorítások előtti gazdasági rendszer volt a többségnek az aranykor és a nemzeti büszkeség forrása. És ehhez – a behaviorista lélektan nyelvén szólva – külföldről is évtizedeken át csak pozitív megerősítést kapott. Nincs elrettentő erő, egyelőre nincs semmi, ami a többséget a megszorítási program elfogadására vagy csak elviselésére motiválná. Ellenkezőleg.

*

Visszatérve a nagy hatású francia gondolkodóra, az interjú remek példa rá, hogy amit az arra fogékonyak elkötelezett baloldaliságnak hisznek, az gyakran a legközönségesebb, ócska, régimódi, vulgáris nacionalizmus. Vagy legalábbis elválaszthatatlan tőle. És a liberális képviseleti demokráciát megvető, vulgárnacionalista szocializmusra van egy tömör kifejezés. (Hiába rajzolnak a megszorításellenes görög tüntetők roppant politikai éleslátással Merkelnek Hitler-bajuszt.)

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.